|
XV. Egy meghitt reggel
XV.
Egy meghitt reggel
Megtette, amit elvártak tőle, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Végre megkaphatta volna a megérdemelt kis pihenőt, végre elmondhatta magáról, hogy immáron semmi sem érdekli, mert semmit sem tehet. Ő már teljesítette a kötelességét.
A sok ember viszont nem elégedett meg ennyivel. Hallotta őket. Folyton azt susogták a fülébe, hogy ébredjen fel, várnak rá, hogy nem lesz semmi baj. Csakhogy Harry nem akarta kinyitni a szemét.
- Fáradt vagy igaz? – szólalt meg ismét az a hang, amelyik oly sokszor kúszott már be a fülébe.
Az egyetlen a sok közül, aki megértette őt.
- Nem akarsz visszajönni. Mi tagadás, én is ezt tenném. – folytatta, és a fiú érezte, pár tincset kisimítanak az arcából.
Örült neki, már nagyon zavarta az orrát, azt hitte, a végén még eltüsszenti magát. Szívesen hallgatta a Hangot, sosem fecsegett össze-vissza, mint a többi, ugyanakkor mindig valami érdekeset mondott.
Egyszer például elmesélte, hogy Dumbledore professzor húsvéti ajándékát egy „merő véletlen” folytán (amit a Roxfortban egyszerűen Hóborcnak hívtak) összecserélték McGalagonyéval. Az igazgató igencsak kacagott a tréfán, mikor a kezébe került egy vadiúj, kockás harisnya és egy női hálóköntös. Ellenben az átváltoztatástan tanárnő szerint semmi poén nincs abban, ha valaki egy szakállnyíró készletet ajándékoz neki.
Harry jót nevetett gondolatban a történeten, bár kissé zavarta, hogy nem tudta ki az Dumbledore vagy McGalagony, vagy hogy mi az a Roxfort. Magát a Hangot sem bírta beazonosítani, pedig biztos volt benne, hogy ezeket az embereket, dolgokat ő valaha ismerte, tudta.
Illetve egy halovány emlék néha-néha felvillant előtte, egy férfiról és egy nőről, és egy kicsi, világosbarna maciról, akit Dumbinak hívott.
Eközben az ágy szélén ülő varázsló az ablakon kitekintve a messzeségbe meredt. Arca sokat változott az utóbbi hónapokban, sokkal fáradtabbnak tűnt.
Ugyanakkor a fekete szemében furcsa csillogás ült, olyan ritka gyöngy értékű, amelyet az ember csak elvétbe fedez fel pár íriszben, és akkor is csak néhány másodpercre, aztán elinal. A professzor szemében mégis újra és újra felcsillant, pontosan akkor és annyiszor, amikor Clara Madisonra gondolt.
Perselus Piton, a mogorva, udvariatlan, kiállhatatlan alak megnősül. A gondolat még magát a férfit is megnevetette, bár inkább nevezzük hangtalan somolygásnak, amit akkor produkált, ha valaki döbbenten Ms. Madison kezére meredt, és a nő kertelés nélkül megadta a néma kérdésre a választ.
Piton visszafordult az alvó fiú felé, akinek az arca ártatlanságot és békét tükrözött. A csillogás azonnal eltűnt, a homlokára kiültek a gondterhelt ráncok. Közel, mégis oly távol volt tőle az az ember, akiért a világon mindent megtett volna.
- Bejöhetek?
Perselus észre sem vette, hogy kopogtak, és oldalra fordítva a fejét Lupint pillantotta meg az ajtóban. Biccentett, már megszokta, hogy a férfi állandóan Harry iránt érdeklődik.
Szinte minden nap eljött, csendben figyelte a megmentőt, és bár alig beszélt, a bájitaltan tanár számára nagyon is sokat mondott.
- Én engedtem be. – jelent meg az ajtóban a nő is, és a férfi arcát egy halovány mosoly keresztezte.
Elég nehéz volt kiharcolni, hogy a fiút a Piton kúriában helyezzék el a nyári szünetre. Nemcsak hivatalosan kellett megküzdenie annyi ember előtt, hanem még személyes „majdnem-párbajt” is kellett vívnia Remussal, melynek végén meggyőzte az aggódó, ám iszonyúan féltékeny vérfarkast, hogy Harrynek jobb helye lesz nála.
Persze előbb meg kellett esküdnie, hogy Lupin bármikor meglátogathatja a beteget.
Azzal nem számolt, hogy a fiúnak naponta akár ötven, ha nem több vendége is érkezhet, így a férfi kénytelen-kelletlen szinte elbarikádozta a házát a külvilág elől. Így is akadtak különböző atrocitások, egy bizonyos Loren Grournewille nevű boszorkány még a kapujához is kikötözte magát a bejutás érdekében.
Az emberek jöttek, aztán mentek, tanárok, barátok és ismerősök hadai szorongatták meg a sápadt kezet, és kifejezték bánatukat az esettel kapcsolatban. Piton nem tulajdonított nagy jelentőséget a különböző sajnálkozásnak, mert úgy érezte, mind közhely. Az igazi segítség az lenne, ha békén hagynák.
A bájitaltan tanár egyre csöndesebbé, egyre zárkózottabbá vált, és lassacskán már a közelgő esküvője sem tudta kizökkenteni különös magányából.
Később, mikor megtartották a kicsi, halk menyegzőt némi jókedv ismét átjárta a lelkét, csakhogy utána visszazökkenjen a morózus énjébe.
Egy kivételesen forró napon újdonsült felesége a férfi mögé állt, átölelte, és halkan a fülébe súgta:
- Perselus… - sóhajtott, és egy ideig nem folytatta – Nem lenne jobb neki, ha elengednénk?
A kérdést sokféle képpen lehetett értelmezni, a férfi viszont nagyon jól tudta, mi jár a nő fejében.
- Szó sem lehet róla! Ezt azonnal felejtsd el, különben nem állok jót magamért! – hirtelen dühkitörése Clara-t megrémisztette, és többé a nő nem hozta szóba a dolgot.
Csak csendben mardosta a lelkét a rémület, ha a fejébe kavargó gondolatörvényből kiélesedett az, amelyik azt a pillanatot festette le, mikor a természet úgy dönt, nem ad több együtt töltött időt Harryvel.
Később rájött, hogy nem panaszkodhat. A történtek ellenére rengetegszer voltak boldog pillanataik, és nem kellett sokat várniuk, egy kis utód hamarosan meg is érkezett közéjük, méghozzá egy Pitonhoz illően hangos sírós panaszkodással. A fiúcska meghozta a gyógyírt a zárkózott férfinak, végleg kiűzte melankóliájából; s vidáman gügyögött, vagy panaszosan sírt, a hatás nem maradt el.
És mikor egy reggel az apa az anyával egyetemben benyitott az emeleti szobába, és megmutatta kisfiát az alvó fiatalembernek, mindketten meg mertek volna rá esküdni, hogy az arc, mi addig meg sem rezzent, egy pillanatra egy mosolyt küldött feléjük.
Bár meglehet, hogy csak káprázott a szemük.
*
Harry James Potter, arany fokozattal kitüntetett Merlin díjas, megbecsült varázsló 17 évesen (mondhatnánk, hogy 18), július 31-én hunyt el.
A véletlen-e vagy a sors iróniája, hogy halála dátuma megegyezett a születési időpontjával, azt még maga a Roxfort igazgatója sem tudta megmondani.
Sírját közvetlenül szülei mellé helyezték el, a Golden Palace temetőben, ahová kizárólag különleges engedéllyel rendelkező személyek léphettek be, így biztosítva ezzel, hogy a varázslóvilág megmentője rajongóktól, riporterektől, kíváncsi látogatóktól háborítatlanul nyugodhat végre.
Bár először a Minisztérium ellenkezett, mondván „a Potterek megérdemlik a mindennapi sírgondozást”, de végül is Albus Dumbledore határozott fellépéssel elérte, hogy ne zargathassák őket. Kivitelezni a szabályt már más kérdés volt, tömegek sokasága tiltakozott az effajta elzárás elől.
És érdekes módon, bár a háborgó népek nem láthatták, de a sírokat friss, jó illatú, gyönyörű virágok borították minden nap, és azután, majd azután is.
Még most is.
*
A szeretet igazi béke,
Ez az út soha nem ér véget.
Bár a fájdalom most még éget,
S borús felhők takarnak téged:
Együtt nevetünk a világra!
Akkor is, ha senki sem hallja.
…
Akkor is, ha senki sem hallja.
Vége
író megjegyzése: Ha elnyerte a tetszésedet az írásom (inkább nem nevezném műnek), akkor kérlek írj kritikát, mert jól esik. Ha nem tetszett, akkor meg pláne, mert tanulok is valamit. Ha meg sosem szoktál kritikát írni (és belőletek van a legtöbb) kérlek akkor is írj. Valamit. AKÁRMIT.
Köszönettel: Magiccat
Kritika az írónak :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
