„Kérlek, nyisd ki a szemed.”

„Próbáld meg, gyerünk, menni fog!”

„Tudom, hogy erős vagy!”

Annyi és annyi hang, akár egy hatalmas méhraj, úgy duruzsoltak a fülébe. Zizegtek és zümmögtek, hiába kiáltotta nekik, hogy hagyják békén, pihenni akar, azok mintha meg sem hallották volna. Úgy érezte, menten megőrül. Aztán belegondolt, hogy aki ennyi hangot hall egyszerre a koponyájában, annak már úgy is mindegy.

„Nos, végre egy kis nyugtunk van.”

Igen, végre! Végre ismét eljött a mély, megnyugtató hang, amelyik elűzte az összes többit. Néha gunyoros, néha csipkelődő kommentárjai segítségével az összes fullánkost elkergette, míg csak ő maradt.

És azután mesélt és mesélt, sosem unalmasan, mindig úgy, hogy Harry a fejében akaratlanul is belecsöppent a fantasztikus, kalandos világba.

Ott élt többek között Dumbledore, a bölcs, öreg igazgató, McGalagony, a szigorú ám jóindulatú (és sokszor idegesítő, egészítette ki a Hang) tanárnő és Hóborc is, aki a hivatásos bajkeverő szerepét töltötte be.

Mindez érdekesnek, ugyanakkor csupán kitalációnak tűnt a fiú szemében, bár olykor-olykor elbizonytalanodott abban, hogy valóban csak mese-e ez a történet. Élvezettel hallgatta az utolsó szóig, és mikor a Hangnak mennie kellett, elszontyolodott, de ugyanakkor izgatottan várta a holnapot, mikor folytatódhat a híres história.

Eközben az ágy szélén ülő, fekete hajú varázsló az ablakon kitekintve a messzeségbe meredt. Arca sokat változott az utóbbi hónapokban, sokkal fáradtabbnak tűnt.
Ugyanakkor fekete szemében furcsa csillogás ült, olyan ritka gyöngy értékű, amelyet az ember csak elvétbe fedez fel pár íriszben, és akkor is csak néhány másodpercre, aztán elinal. A professzor szemében mégis újra és újra felcsillant, pontosan akkor és annyiszor, amikor Clara Madisonra gondolt.

Perselus Piton, a mogorva, udvariatlan, kiállhatatlan alak megnősül. A gondolat még magát a férfit is megnevetette, bár inkább nevezzük hangtalan somolygásnak, amit akkor produkált, ha valaki döbbenten Ms. Madison kezére meredt, és a nő kertelés nélkül megadta a néma kérdésre a választ.

Piton visszafordult az alvó fiú felé, akinek az arca ártatlanságot, békét és valami furcsa érdeklődés félét tükrözött. A csillogás azonnal eltűnt, a homlokára kiültek a gondterhelt ráncok. Közel, mégis oly távol volt tőle az az ember, akiért a világon mindent megtett volna.

- Bejöhetek?

Perselus észre sem vette, hogy kopogtak, és oldalra fordítva a fejét Lupint pillantotta meg az ajtóban. Biccentett, már megszokta, hogy nem lehet sokáig egyedül a fiúval. Szinte minden nap eljött, csendben figyelte a megmentőt, és bár alig beszélt, a bájitaltan tanár számára nagyon is sokat mondott.

- Esetleg én is csatlakozhatok? – jelent meg az ajtóban egy nő is, és a férfi arcát egy halovány mosoly keresztezte.

Perselus szerette volna kiharcolni, hogy a fiút a Piton kúriában helyezzék el a nyári szünetre. Hivatalosan megküzdött a Minisztérium embereivel, egy „majdnem-párbajt” is vívott Remussal, a legnagyobb kihívás mégis maga Albus Dumbledore volt.

A bájitaltan tanár szinte térden állva könyörgött az igazgatónak, esküdözött, hogy felelősséget vállal, de az öreg nem engedett. Így kénytelen-kelletlen minden egyes nap bement a Szent Mungó Varázs Ispotályba és legalább három órát Harryvel töltött.

Persze később belátta, azzal nem számolt, hogy a fiúnak naponta akár ötven, ha nem több vendége is érkezhet, a kórterme már-már áthatolhatatlan bunkerformát öltött. Azonban így is akadtak különböző atrocitások, egy bizonyos Loren Grournewille nevű boszorkány még az ajtóhoz is kikötözte magát a bejutás érdekében.

Az emberek jöttek, aztán mentek, tanárok, barátok és ismerősök hadai szorongatták meg a sápadt kezet, és kifejezték bánatukat az esettel kapcsolatban. Piton nem tulajdonított nagy jelentőséget a különböző sajnálkozásnak, mert úgy érezte, mind közhely. Az igazi segítség az lenne, ha békén hagynák.

A bájitaltan tanár egyre dühösebbé vált, és mindenért Dumbledore-t vádolta; s mikor később megtartották a kicsi, halk menyegzőt, némileg elfelejtette haragját, ám utána ismét felvette zárkózott és mogorva énjét.


Egy kivételesen forró napon újdonsült felesége a férfit rémes állapotban találta: az arca holtfehérré vált, ajkai remegtek, a szemei villámokat szórtak volna, ha tehették volna; és a kezében egy gyűrött újságot szorongatott, melyen szalagcím hirdette:

„Harry Potter már nincs köztünk.”

- Perselus… - Clara hangja épp úgy remegett, mint Piton szája – biztos… és…

- Elmegyek ahhoz a vén … - nem folytatta, de a nőnek volt egy halvány sejtése, hogy nem szép jelzővel illette volna az idős mágust – Most, azonnal!

- De Perselus… - e két szó elhangzása után a fekete hajú varázsló már nem is tartózkodott a házban – Küldött nekünk egy levelet… - sóhajtott a nő, majd az asztalhoz lépve felbontotta a küldeményt.