Sonja, te meg mit csinálsz idekint ilyen késői órán? – kérdezte egy mély férfihang az említett lánytól, mire az csak némán megrázta a fejét.

Barna tincsei kócosan omlottak vállaira, az arcát könnyek maszatolták, melyeket jótékonyan elfedett néhány szemébe lógó hajszál. A verandán ült, az égen csillagok ezrei világítottak, s a távolból baglyok huhogása törte meg a csendet, az asztalon egy gyertya adott fényt. Ölében egy apró könyvecskét tartott, valahol középtájt kinyitva, melyet megpróbált pokróca alá rejteni megszólítója elől. Apó kezei remegtek, s feltört belőle a zokogás. A férfi odalépett hozzá, s átölelte a törékeny testet, majd gyöngéden simogatni kezdte a hátát. Sonja belefúrta arcát bátyja mellkasába, majd addig sírt, míg könnycsatornái elapadtak. Végül, megnyugvás képen, hallgatta testvére szívverését.

- Mi történt? – kérdezte lágy hangon a férfi, miközben eltolta magától húgát, hogy a szemébe nézhessen.

- Csak nem tudtam aludni, s gondoltam kijövök. Ne haragudj, nem akartalak felkelteni sem téged, sem apát. Ugye ő még alszik? – szipogta halkan, mire egy bólintást kapott válaszul. – Akkor jó – sóhajtott egy mélyet -, mérges lett volna, ha az éjszaka közepén felverem. Menj vissza nyugodtan aludni, Jay, jól megleszek egyedül – felelte, de bátyja hevesen rázta a fejét.

- Inkább meséld el, mit álmodtál – unszolta Jay, mire a lánynak egy újabb könnycsepp folyt végig fehér arcbőrén. – Megint anya volt benne? – Sonja némán bólintott, mire a férfiból előtört egy sóhaj.

- Tudod, nagyon hiányzik. Újra és újra azt álmodom, hogy ül az ágyam szélén, beszélgetünk, s halkan nevet valamin, majd az kacajjá változik, s ő holtan terül el az ágyamon. Én sikítok, de a háttérben valaki továbbra is kacag, meglátok egy nőt, rám szegezi a pálcáját, s végül egy zöld fénycsóva. Mindig ekkor szoktam felébredni, verejtékben úszva. Jay, gondolod, hogy ha egyszer elér az átok, meghalok? – kérdezte kétségbeesve a lány, majd testvére sötét szemeibe fúrta tekintetét, hátha ott lel választ kérdésére.

- Ne beszélj butaságokat, nem fogsz meghalni álmodban. Hisz még olyan fiatal vagy, hogy…

- Anya is fiatal volt, mikor megölte az az átkozott Bellatrix Lestrange. És nekem végig kellett néznem, Jay. Én láttam, de nem tudom a mai napig sem az okát. Miért? Hiszen anya nagyszerű boszorkány volt, én csak szeretnék olyan lenni, de soha sem leszek – mondta keserűen, majd megölelte bátyját. – Emlékszem, ott voltam egyedül anyuval, s én zokogva feküdtem a mellkasára, de nem hallottam semmit, nem hallottam a szívverését. Éppen ezért, olyan jó hallani másokét, mint most a tiédet is, innen tudom, hogy te még itt vagy nekem, már csak te – suttogta, mire Jay eltolta magától, és megrázta a vállait.

- Ne mondj ilyet, Sonja! Apa is itt van nekünk, ő is nagyon szeret minket, csak neki is nehéz feldolgozni anyu elvesztését. Gondolj bele, anya volt az egyetlen, aki valaha is látta apát gyöngének, másoknak csupán egy érzéketlen, jégszívű denevér volt, mindenki félt tőle, de anya túl látott a zord külsőn, s meglátta azt az érző szívet, amit még nekünk sem mutat meg. De elgondolkoztál már rajta valaha is Sonja, hogy miért nem? – a lány eltöprengett, de végül csak megvonta a vállait. – Képzeld el, hogy mutatna nekünk példát, ha ő is összeomlana! Mit kezdene magával, ha hagyná, hogy a lelkét feleméssze a gyász? Ne akard, hogy apa más legyen, elég, ha mi tudjuk, hogy van szíve, még akkor is, ha oly ritkán találkozunk vele.

- Jay? – vágott közbe a lány, mire a férfi kérdőn nézett rá. Egy fekete hajtincs lógott sötét szemeibe, de mit sem törődött vele, kíváncsian pásztázta húga vonásait, melyek annyira emlékeztették anyjáéra. – Ha én egyszer elég idős leszek hozzá, alkotok egy olyan varázslatot, ami feltámaszthatja a halottakat.

- Ugyan Sonja, ezt te sem gondolhatod komolyan. Arra semmi szükség, hogy Voldemort újra éljen, meg az átkozott halálfalói. És mit gondolsz, azzal megoldanál valamit, ha csak a jókat élesztenéd fel? Csak megzavarodnának, hisz ki tudja hány év telt el a haláluk óta, így pedig beleőrülnének a tudatlanságba – magyarázta a fiatal férfi, mire Sonja megadóan bólintott.

- Bármit megtennék, hogy anyát újra lássam, hogy apa újra hasonlítson emberi önmagára, hogy újra érezzem a család erejét, s szeretetét – pokróca alatt megmarkolta a kis könyvecskét, mire testén egy kellemes, meleg érzés futott át.

- Mit rejtegetsz előlem? – vonta fel a szemöldökeit bátyja, mire Sonja megadóan előhúzta a kötetet.

- Anya naplója, tele van fényképekkel, s legalább ez alapján még emlékezhetek a közös emlékekre, megismerhetem a gyerekkorát, és még apáról is szó van benne, hogy kezdetben anya sem rajongott érte, de aztán megismerte, s megszerette. Gondoltad volna, hogy egy jelmezbálon látta meg először, mi van a maszk mögött? – mosolygott halványan, mire Jay érdeklődve tekintett a gesztenyebarna szempárba.

- Miről beszélsz?

- A húgod helyesen mondja, ironikus, nem? Pont mikor az ember álarcot visel, én akkor vettem le az enyémet. Hermionét érdemesnek tartottam rá, hogy tudja, hogy én milyen is vagyok. Soha sem hittem volna, hogy képes belém szeretni, bár nekem a felől is erős kétségeim voltak, hogy hajlandó velem szóba állni. Aztán, gondolom a többit el tudjátok képzelni. A barátai ellenkezése sem hatott rá, hozzám jött feleségül miután elvégezte az iskolát, két évvel később megszületett Jay, majd még négy évvel később Sonja. És most újabb tizenöt esztendővel később el kell fogadnom, hogy már hat hosszú éve nincs mellettem – Perselus Pitonon látszott, hogy az eltelt idő bizony nyomott hagyott rajta, sovány volt, az arca beesett és sápadt, egykor éjfekete haja megőszült.

- Apa, miért kellett ennyi évnek eltelnie ahhoz, hogy te előttünk is megnyílj? – fakadt ki Sonja, mire a férfi arcán komor mosoly futott át.

- Ha képes lettem volna rá korábban is, azzal elfogadtam volna a tényt, hogy Hermione meghalt. De könnyebb volt abba a tudatba ringatnom magam, hogy csak elutazott, s majd egy nap nevetve besétál az ajtón, megcsókol, s titeket a karjaiba zár – magyarázta, majd leült az egyik székre, a gyertya lángja megvilágította szinte üveges tekintetét.

- Akkor most mi változott? – kérdezte Jay, s Sonja is kérdőn vonta fel szemöldökét.

- Nem tudom, talán csak a beletörődés. Hat évet vesztegettem el, ahelyett, hogy veletek törődtem volna, az utolsókkal, akik a feleségemtől megmaradtak számomra. Könnyebb volt újra felölteni a maszkot, s elfojtani az érzelmeimet, de most, hogy hallottam a beszélgetéseteket, felolvadt a szívemet körülölelő jégburok. Hiányzik anyátok, de el kell fogadnom, hogy ő elment. De ti még itt vagytok nekem, tennem kell azért, hogy ne veszítselek el benneteket is – az egykor érzéketlennek ható férfi hangja immár csak megtört volt, a gorombaság és cinizmus eltűnt belőle, csupán a feleségét gyászoló ember maradt.

- Minket soha sem fogsz elveszíteni! – jelentette ki határozottan Sonja, majd megölelte apja vállát, s fejét a mellére hajtotta, úgy hallgatta az egyenletes szívdobbanást. Lehunyta szemeit, s egy pillanatra mintha látni vélte volna édesanyja mosolygó arcát. Végül újra kinyitotta, s látta, ahogy apja erősen szorítja bátyja kezét, s mindketten a könnyeikkel küszködnek.

- Vajon anya most lát minket? – kérdezte halkan Jay, mire húga elmosolyodott.

- Biztos vagyok benne, és mosolyog ránk az égből, mert tudom, anya is ezt szeretné! – jelentette ki a lány, majd átölelte bátyját is, s érezte, hogy a szívében a szeretet ereje hevesen lángol, s tudta, édesanyja is öleli őket.