5.

Csepp a tengerben

Sok, hosszú évet tudok a hátam mögött, mióta befejeztem tanulmányaimat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Nem ilyennek tervezte senki sem az életét, a háború minden ember szívében mély sebet hagyott, nem volt olyan, aki ne vesztett volna el akár egy rokonát, vagy barátját sem. De Voldemort önkényuralma véget ért, annyi keserves harc volt a hátunk mögött, annyi veszteség ért minket, mégis, volt egy mag, aki túlélt mindent, hogy a végső csata legyen nekik az utolsó. De nem volt mindegy, hogy miért az utolsó, hogy mert eléri-e a szent célt, a békét, vagy, mert meghal. Én ott voltam, barátaim oldalán küzdöttem, s velük szenvedtem minden egyes eltelt nappal.

Szép lassan, ahogy az idő kereke haladt előre, úgy törtem én is össze. Még nagyon az elején voltunk a háborúnak, mikor halálfalók megölték a szüleimet, azokat az embereket, akik számomra a legfontosabbak voltak. Mikor hírét kaptam, hogy Lucius Malfoy szüleim gyilkosa, elhatároztam, hogy saját magam állok bosszút értük, és küldöm őt a túlvilágra. Így is lett, ő volt az első ember, akire használtam a halálos átkot, és akkor úgy éreztem, az utolsó is. Lényem egy darabját is elpusztítottam akkor, olyan gyengének és hitványnak éreztem tőle magamat, hogy összeroppantam. És akkor feltűnt egy rég nem látott ismerős, s felbolygatta mindennapjaimat. Perselus Piton, egykori bájitaltanárom, az a férfi, akit megvetettem, amiért megölte Albus Dumbledoret. Kezdetben Harry meg akarta ölni, de Perselus elhitette velünk, hogy mindaz egy tervnek a része volt. Én pedig voltam olyan naiv, hogy bedőltem neki, hagytam, hogy az orromnál fogva vezessen, és éppen én beszéltem rá barátaimat, hogy higgyünk neki. Beleszerettem, ő pedig viszonozta érzelmeimet. Szeretője lettem annak az embernek, akit azelőtt megvetettem.

A háború közepette is képes voltam szeretni, egyesek szerint, ezért éltem túl. Ellenben, én úgy vélem, éppen ezért haltam meg lelkileg akkor, ma már csak a testem él, szívem már érzelmek nélkül dobban. Csatáról csatára vesztettem el barátaimat, Viktor Krum akkor halt meg, mikor engem próbált megmenteni egy átok elől, őt találta el, s a szemem láttára vérzett el, én pedig tehetetlen voltam a fekete mágiával szemben. Egy bevetés alkalmával csapdába sétáltunk, megtámadtak minket a halálfalók, és akkor nem jöttem rá, csak Perselus tudott róla, hova mentünk, ő árult el minket. Ez Ron életébe került, soha többé nem veszekedhettem vele, pedig abban olyan profik voltunk mindketten. Ginny bosszút akart állni érte, az ifjabb Malfoy karjaiba sétált, aki kegyetlenül halálra kínozta.

A végső csatának úgy indultam neki, hogy már csak Harryre és Perselusra számíthattam. Véres, végtelen hosszú csata volt, melynek végére alig maradtunk néhányan. Harry legyőzte Voldemortot, és már mindenki ünnepelt volna, mikor életem egyetlen szerelme odalépett hozzám, megcsókolt, majd mielőtt feleszméltem volna, megölte Harryt. Becsapottnak, elárultnak és nyomorultnak éreztem magam. Ő eltűnt a helyszínről, én pedig összeomlottam, magamat okoltam, hisz én kértem rá mindenkit, bízzanak benne. Mindenkimet elvesztettem, nem volt maradásom, visszaköltöztem a mugli világba.

Már kezdtem túljutni a depressziómon, mikor újra megtalált. Az évek folyamán nem változott semmit, szemei épp oly feketék és gonoszan csillogóak maradtak, mint iskolás koromban megismertem, zsíros haja arcába lógott, orra görbe volt. Fekete talárt viselt, ha lépett, suhogott, pont úgy, mint anno. Egész testem remegett, egyszerre féltem tőle, és szerettem még mindig a szívem legmélyén, de tettei miatt megvetettem. Lábaim legyökereztek, ő meg ezt kihasználva, szenvedélyesen megcsókolt. Áramütésszerűen visszatért belém az erő, kiszakadtam karjaiból, és felpofoztam. Ő csak a fejét rázta.

- Hogy mersz csak így felbukkanni, letámadni azok után, amit velem tettél? Egész végig kihasználtál, hazudtál nekem! – vulkánszerűen tört elő belőlem érzelmeim vihara, hangom szinte hisztérikus volt, és még jobban utáltam őt a nyugodtsága miatt.

- Kihasználtalak, ez tény, de kellett a céljaim eléréséhez, viszont, abban nem hazudtam, hogy szerettelek, nem akartam, de beléd szerettem. Elhiheted, így még nehezebb volt megtennem, de akkora már kötött az esküm Voldemorthoz. Zsarolt engem, ha nem tálalok ki neki, és ölöm meg Pottert, azt öli meg először, aki nekem a legfontosabb. Valahogy rájött, hogy… te vagy az... Érted már, azért tettem, mert szerettelek, és még mindig szeretlek! – vonásai simák voltak, hangja egy pillanatra sem inogott meg, én mégsem hittem neki. Átláttam a szitán, ha igaz is volt, hogy szeretett, már akkor sem kellett, tudtam, én vagyok az utolsó, akit meg kell ölnie.

Mindig szálka volt a szemében az okoskodásom, sosem viselte el, ha igazat kellett nekem adnia. Ennek ellenére, lehet hogy szeretett, de akkor már fölösleges ténynek tartottam. Nem hitte, hogy erre meg akarom ölni, pedig pont arra készültem. Nyugodtnak mutatott külsővel sétáltam íróasztalomhoz, s fiókjából elővettem pálcámat, egyenesen rászegeztem, s kimondtam a halálos átkot.

Ő volt a második ember, akit meggyilkoltam, egyben az utolsó is. Életemben kétszer mondtam ki azt az átkozott átkot, de az életem két gyenge időszakát okozta. Perselus holttestét néztem, a férfiét, akibe szerelmes voltam, mint egy kislány. Pálcámat kettétörtem, nem tudtam volna soha többé egyetlen bűbájt sem kimondani, elegem volt a mágiából. Egyetlen könnycseppet ejtettem a teste felett, nem volt már több, hisz már sírtam korábban tengernyit. De az akkor életem legfájdalmasabb könnye volt. Mégis, csupán egy csepp a tengerben.