Az álarc mögött

Kellemes, kora nyári időjárás volt, lány szellő suhogtatta meg a Tiltott Rengeteg fáit, a Nap hétágra sütött, sugarai visszatükröződtek a Fekete-tó fodrozódó felszínéről. Madarak csiripelését lehetett hallani a távolból, s Roxfortot belengte a béke, s a harmónia. A kastély falai között ezekben a percekben feszültség uralkodott, a hetedéves tanulók a RAVASZ vizsgáikat írták Sötét varázslatok kivédéséből. Csupán néhány alsóbb éves diák kószált a folyosókon, de ők is lábujjhegyen közlekedtek, nehogy még leszúrást kapjanak a végzősök zavarásáért. Végül felszakadó sóhajok tömkelege tudata Roxfort lakóival, a vizsga véget ért. Ifjak vidám sokasága lépett ki a Nagyteremből, arcukon elégedett, nyugodt mosoly ült, de így is akadtak néhányan, akik lázasan kutakodtak a tankönyvekben a helyes megoldást keresvén. Perselus Piton volt a felügyelő tanár, ajkai sarkában egy gúnyos vigyor játszott, és a látottak nagyon emlékeztették őt egy hosszú évekkel ezelőtti eseményre. Lomha léptekkel indult el a tanári szoba irányába, fekete talárja suhogott utána, épp úgy, mint világ életében. A helyiségbe lépve néhány kollégáját találta, azok élénken beszélgettek valamiről, még a máskor oly komoly McGalagony professzor is vidáman nevetett. A professzor rosszallóan nézett végig a társaságon, majd egy kényelmes fotelban elhelyezkedett, s kezében megjelent egy csésze gőzölgő kávé.

- Perselus, idén hány diákot kergetett az őrületbe fel-alá járkálásával? Sokan futottak ki rémülten? – viccelődött vele az igazgatónő, ezzel egy pár évvel ezelőtti incidensre utalva.

- Megnyugtatom Minerva, minden diák kihasználta az idejét a teszt kitöltésére, bár érzésem szerint, idén is sokaknak lesz a vártnál jóval gyengébb az eredménye, mint azt maga reméli – felelte hidegen a tanár, mire a sarokban egy fiatal, barnahajú nő kuncogni kezdett.

- És minek köszönhetően, rájuk mosolyogtál? – szurkálódott a boszorkány, de a férfi nem hagyta magát felhergelni. Megforgatta sötét szemit, majd belekortyolt a forró, fekete löttybe. – Amin mondjuk nem is csodálkoznék, szerintem ennyi idősen, mint ők most, én is megrémültem volna – tréfálkozott tovább, de Perselus továbbra sem reagált. – Most őszintén, idén hány diákomnak nem hagytál nyugtot? – váltott komolyabb hangnemre, de továbbra sem kapott választ.

- Hagyja, drágám, úgy látom a mi öreg bájitalmesterünk nincs éppen rózsás hangulatában. Pedig jót tett volna a fogadásunknak… - próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból Bimba professzor, de a férfi továbbra sem figyelt oda a csacsogásra.

- Oh, szegény végzőseink, Hermione, sajnálom a diákjait, jobban jártak volna, ha valaki más vizsgáztatja őket, legalább egy valamiben biztosak leszünk, ha megbuknak, nem az ön hibája, hanem egy goromba pokrócé – Madam Cvikker csilingelő hangja bejárta a helyiséget, de Piton professzor arca erre csak görcsös fintorra váltott.

- Kénytelen vagyok ezzel egyetérteni, de inkább indítványozom, menjünk ebédelni – mondta Flitwick professzor, s társai elfogadták ötletét, sorban kimentek a tanáriból, csak a bájitaltan tanár ült továbbra is karosszékében, s a sarokból Granger professzor figyelte minden rezdülését.

- Ne mondd, hogy ennyire szörnyű volt a vizsga, mert nem hiszem el! Mi a baj? – kérdezte lágyan a boszorkány a férfit, majd odasétált hozzá, s leguggolt hozzá, így arcuk egy vonalba került. – Perselus, mért nem mondod el, mi nyomja a lelkedet? – miközben beszélt, tekintetét belefúrta a férfiéba, majd óvatosan megérintette a kézfejét.

- Miért folyton rajtam gúnyolódtok? Ha nagy ritkán jobb kedvemben találtok, az a baj, ha meg olyan vagyok, mint régen, akkor meg azért piszkáltok – fakadt ki Piton, mire Hermione csak felkacagott. – Nevess csak, rólad sem tudom eldönteni, szeretsz-e, vagy csak gúnyolódsz rajtam – felelte hideged a férfi, s szemeiben csalódottság ült.

- Ugyan már, Perselus! Szerinted ki sértegetett hobbiszinten minden mozgó lényt éveken keresztül? – a férfi megvonta vállait – Hát akkor tájékoztatlak, te voltál! A többiek csak kicsit próbálnak visszaadni belőle valamit, mellesleg tényleg elmondhatnád, ma hány gyereket készítettél ki, tudod, fogadtunk – mondta könnyedén a nő, s halvány mosoly ült arcán.

- Te mire tippeltél? – kérdezte sértetten, mire a fiatal tanárnő elnevette magát.

- Arra, hogy mindenki ép bőrrel megúszta a RAVASZ-t. De miért fontos ez?

- Áh, egyáltalán nem fontos – jelentette ki, majd elfordítottan fejét, s a fal egy üres részét kezdte tanulmányozni. Hermione apró kezével megsimogatta a férfi kissé idősödő arcát, s gyengéden kényszerítette, hogy ránézzen.

- Ugye megnyertem a fogadást? – próbálta jobbkedvre deríteni a nő férjét, de az bűnbánóan nézett a gesztenyebarna szempárba. – Nehogy azt mond, hogy valaki sírva kirohant a folyosóra!

- Ugyan már, nem az én hibám, hogy az az ostoba Matild Coleen megpróbálta megkérdezni Andersontól a megoldást, mire én villogó tekintettel néztem rá. Ő erre elzokogta magát, és kirohant a mosdóba – mondta, mire felesége megcsóválta a fejét. – De nem fog megbukni, belenéztem a tesztjébe, éppen elég lesz annyira a dolgozata, hogy egy pont híján kitűnővel levizsgázzon – tette hozzá, mire a nő játékosan rácsapott a tanár térdére.

- A szívbajt hoztad rám, azt hittem már éppen csak kettesnyi lesz az eredménye – nevette, majd a férfi ölébe kuporodott. – De felejtsük el egy kicsit az iskolai dolgokat, olyan régóta nem volt együtt a család, jó lenne, ha Celeste és Gabriel is velünk lennének – bújt egészen a férfi mellkasához, s hallgatta kedvese szívverését.

- Tudom, hogy mostanában nem volt időm veletek lenni, de tudod nagyon jól, hogy hatalmas káoszt keltett s varázsvilágban a sötét oldal újraszerveződése. Ha a Nagyúr halott is, sajnos a mai napig vannak hívei. Azt hittük, egyszerű menet lesz a szökevényeket elkapnunk, de tévedtünk. Sajnálom, hogy a sok bevetés miatt elhanyagoltalak titeket – szavainak nyomatékot adva apró csókot lehelt a nő homlokára, majd magához szorította.

- Ha valaki egy évtizeddel ezelőtt azt mondja nekem, hogy beléd leszek halálosan szerelmes, akkor a képébe nevetek. Azt meg végképp nem hittem volna, hogy te leszel a fiam apja – kuncogott Hermione, s a férfi arcán is egy ritka, halvány mosoly jelent meg. – Perselus, ígérj meg nekem valamit!

- Tudod jól, hogy nem szeretek ígérgetni! – morogta a férfi, s közben egyik ujjára felesége egy barna hajtincsét tekergette.

- Tudom, de kérlek, esküdj, hogy mindig szeretni fogsz! – nézett rá bociszemekkel, mire a férfi válasz helyett puha csókot adott ajkaira. – Ezt vehetem ígéretnek?

- Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Szeretlek, ezt már megmondtam neked tíz éve is, mikor azt hittem elveszítelek. Kettőnk szerelmét nem teheti tönkre semmi, nem állhat közénk senki! – jelentette ki határozottan Perselus, s magához vonta az egyetlen nőt, kit valaha tiszta szívvel szeretett.

- Én is szeretlek – suttogta a nő, mire a férfi felhorkant.

- Tudom a nélkül is, hogy mondanád – mondta halkan, majd hozzátette -, de azért jó újra, s újra hallani.

- Mit tudsz, hogy sikerült Celeste ravasza? – váltott témát a boszorkány, mire férje megrázta a fejét.

- Őszintén szólva fogalmam sincs, de ahogy kisietett a teremből, s rögtön fellapozta a tankönyvét, nagyon hasonlított rád. Én nem aggódnék miatta, a lehető legjobb tanára volt neki a kezdetektől fogva – felelte kedves hangon, mire felesége válaszul arcon csókolta.

- Akkor jó, előbb-utóbb úgyis kiderül. Menjünk inkább ebédelni, látni akarom a diákok arcát, mennyire készültek ki – gonoszkodott, mire Piton megforgatta szemeit, de engedett a húzásnak, s követte a nőt a Nagyterembe.

Az ebédlő zsúfolásig tele volt, a házak négy hosszú asztalánál helyet foglalt valamennyi diák, s a tanári asztalnál is csupán két szék árválkodott üresen. A férfi kihúzta a széket a boszorkánynak, majd maga is helyet fogalt az igazgatónő jobbján. Szeme sarkából titkon lányát figyelte a Hollóhát asztalánál, aki vidáman beszélgetett évfolyamtársaival. El kellett ismernie, a kis Celeste felnőtt nővé cseperedett, s bár nem volt egy szépség, mégis a maga nemében igen vonzó egyéniség volt. Éjfekete haja loknikban omlott vállaira, mélykék szemiben vidám csillogás volt felfedezhető minden alkalommal. Egykori sovány testalkata inkább karcsúsodott, sápadt, fehér bőre viszont továbbra is megmaradt, valószínűleg mindörökre. A férfi lelkiszemei előtt felrémlett kisfia is, aki inkább hasonlított Hermionéra, mint rá, s ennek kifejezetten örült. Gabriel nyolc éves múlt, sötétbarna haja volt, s cseresznyepiros ajkai, pont, mint anyjának. Fekete szemeit ellenben kétség kívül apjától örökölte. Vidám, eleven kisfiú volt, sok bosszúságot okozott szüleinek a megfékezése. Mégis, Perselus Piton úgy érezte, kisfia kárpótolja őt azért, hogy neki boldogtalan gyerekkor jutott. Ez a három ember jelentette számára a boldogságot, csak nekik mutatta meg igazi arcát, hogy milyen az, mikor nem rejtőzik a mogorvaság, gúnyosság álcája mögé. Hogy milyen az, ha nem visel álarcot…