Ne féltsd őt!

A kora nyári alkonyatban egy fiatal nő sziluettjét lehetett kivenni, ahogy otthona teraszon megterít. A szellő susogása vidám mosolyra húzta cseresznyeszín ajkait, barna szemeiben elégedettség égett, ahogy végignézett az asztalon, majd jólesően beszippantotta a konyhából érkező finom illatokat. Végül meggyújtott néhány gyertyát, ezzel jobb világítást adva a vörös horizontnak. Léptek halk koppanását vélte hallani, majd két kéz hátulról átölelte, s lágy csókot kapott nyakára. Halkan felnevetett, majd „támadója” felé fordult, s egyenesen férje fekete szemeibe nézett bele.

- Mikor eszünk? Farkaséhes vagyok – jelentette ki a férfi, mire felesége még jobban vigyorgott.

- Ha a gyerekek végre előkerültek, akkor majd vacsorázhatunk. Csak tudnám, hol vannak… - sóhajtott Hermione, majd besietett a konyhába.

Befejezte két pálcasuhintással a vacsorát, majd az órára pillantott, mely éppen fél nyolcat kongatott. Gyors mozdulatokkal szép tálakra helyezte az illatozó étket, majd kivitte a teraszra, ahol férje újságot olvasott karosszékében. Piton arcán egy halvány mosoly futott át, mikor látta szerelme igyekezetét, s végül lerakta a Prófétát, s az ölébe húzta Hermionét.

- Ír valami új, zaftos pletykát Rita Vitrol? – kérdezte gúnyosan a boszorkány, mire férje megrázta a fejét. – Érdekes, valahogy kezdenek hiányozni az állandó idegeskedéssel járó cikkei – nevette, mire Perselus lágyan megcsókolta.

- Ha csak a fele igaz lenne a sztorijainak, akkor is igen színes életünk lenne. A múltkori cikke, viszont elgondolkoztatott. Nem lehet, hogy tényleg valami bájitalt itattál velem, s csak ezért vettelek el? – egyenesen a nő gesztenyebarna szemeibe nézett, amiben valami különös fény csillogott.

- Oh, tehát így állunk? Akkor aligha értesz a bájitalokhoz, ha ilyet feltételezel. Mond csak, szerinted mit adtam be neked, hogy önként adtál munkát, és vallottál nekem szerelmet? – incselkedett a boszorka, de a férfi csak megvonta vállait. – Nah, mondhatom szépen állunk… - azzal sértődötten elfordította fejét, és már épp távozni készült, de a professzor visszarántotta.

- Tudod mit, az sem érdekelne, ha itattál volna velem, mert tökéletesen boldoggá tetted az életemet – azzal szenvedélyesen megcsókolta kedvesét, s hosszú percekig erősen szorította magához.

- Kár, hogy oly ritkán mutatod meg ezt az oldaladat… - mondta a nő, mikor végre ajkaik elváltak. – Hol lehet már Celeste és Gabriel? – váltott hirtelen hangnemet, s kissé aggódni kezdett. – Mindjárt nyolc óra, s sötétedik.

- Én nem félteném őket a helyedben, lemerem fogadni, hogy vagy az erdőben, vagy a parkban bóklásznak – felelte higgadtan a bájitalmester, de feleségét nem nyugtatta meg.

- Megyek, előkerítem őket! – már éppen ment volna kutatásukra, mikor vidám kacajt hallott a hall irányából, végül feltűnt kissé maszatos arcú kisfia, mögötte, pedig kócos neveltlánya. Celeste hajában gallyak s néhány falevél lógott, kezei, pedig piszkosan voltak.

- Ti meg merre jártatok? – kérdezte nevetve apjuk, ellenben Hermionéval, aki paprikavörösnek látszott.

- Úgy néztek ki, mint a disznók, akik a sárban hemperegtek. Sipirc megmosakodni, amíg tiszták nem lesztek, nincs vacsora! – adta ki a parancsot, majd a két fiatal elfutott a szobájukba átöltözni. – Az ember azt hinné, már elég érettek és megfontoltak ahhoz, hogy ne csináljanak butaságot, erre… - füstölgött, mire Pitonból előtört egy halk kacaj.

- Hagyd már őket, még gyerekek! – mondta, mire feleségéből előtört egy kisebb hurrikán.

- Lehet, hogy tényleg nem vagyok rád jó hatással! Túlságosan elpuhultál, mióta hozzád mentem. Bezzeg az én gyerekkoromat feltett szándékod volt ott megkeseríteni, ahol csak tudod. Hát hová lett a kíméletlen Piton professzor? – roskadt le egy székre, mire a férfi leguggolt elé, s óvatosan megemelte a nő állát, kényszerítve, hogy az a szemébe nézzen.

- A te vajszívű férjed lett – nevette, majd Hermionéban is megtört a jég, és halkan elnevette magát.

- Így már jók leszünk? – hallatszódott az ajtó felől Celeste lágy hangja, majd a boszorka tetőtől-talpig végigmérte mindkettejüket, s bólintott.

A vacsora kellemes hangulatban telt, érezni lehetett az összhangot, a szeretetet és a békét. Perselus Piton hosszú idő után újra felszabadultnak érezte magát, olyan érzés kerítette hatalmába, amilyet csakis családja volt képes kiváltani belőle. Nem tudta volna meghatározni, mit is érez, de pozitív hatású volt. Felmerült a témák között az elmúlt évek sok szép emléke, majd a jelenre terelődött a szó.

- Megyünk idén nyaralni? – kérdezte izgatottan Gabriel, mire szülei kérdőn néztek egymásra.

- Majd még meglátjuk, belefér-e az időben, s hogy mennyi munkánk lesz a nyáron. De ha már itt tartunk, Celeste, mik a terveid így az iskola befejeztével? – nézett lányára kérdőn az apja, mire az csak megvonta vállait.

- Hát, bármelyik nap megjöhet a bagoly, hogy mehetek-e augusztusban nyári munkára a Minisztériumba. Ha igen, akkor addig pihenek, ha nem, akkor, feltéve, ha elengedtek, a barátnőimmel elutaznék Európába, s úgy kezdenék bele szeptemberben a Mágusakadémiába – ecsetelte a lány, majd kihörpintette maradék vajsörét is.

- Mond csak, biztosan a barátnőiddel mennél nyaralni, nem inkább egy fiúval?

- Na de apa, mit gondolsz te rólam, átvernélek én titeket? – csattant fel a lány, de arcán egy halvány pír elárulta őt. – Na jó, lehet, hogy jönne velünk néhány fiú is.

- Gondoltam – sóhajtott apja, mire felesége mosolygott.

- Ugyan már, elmúlt tizennyolc éves, had szórakozzon. Ebben a korban már teljesen természetes, ha a nyarat a barátaival tölti, és még az is, ha fiúk vannak a közelében. Én is nem egy nyaramat töltöttem együtt Harryvel és Ronnal, még sincs semmi bajom – mondta szinte természetes hangon, de Perselus továbbra sem nyugodott bele.

- De ti csak barátok voltatok, de Celeste… - próbálta meggyőzni Hermionét, de az közbevágott.

- Merlinre, a lányod már felnőtt nő, igaz hogy néha nem úgy viselkedik, de akkor is. Mikor én ennyi idős voltam, akkor éppen…

- Inkább el se meséld, hogy ekkoriban Krumért voltál oda – felelte flegmán a férfi, s a nő megcsóválta fejét.

- Tudod, mit veszek észre, te féltékeny vagy, pedig semmi okod rá. Te most nem is erről van szó. Ha Celeste szeretne, had menjen nyaralni. Egyébként is, addig fölösleges vitázni, míg nem tudjuk, mi van a nyári munkájával, lehet, hogy teljesen fölöslegesen aggódsz, mert dolgozni fog – azzal lezártnak tekintette a témát, s összeszedte a koszos tányérokat, majd mindenkinek kiosztotta a desszertjét.

Az étkezés hátralévő részében mindenki kényesen kerülte a témát, inkább némán ették tökösderelyéjüket.

- Anya? – törte meg a csendet Gabriel.

- Tessék, kincsem? – fordult érdeklődve fiat felé a boszorkány.

- Ginny néniék mostanában nem jönnek át? Olyan szívesen játszanék Jamesszel – mondta a fiú, közben füle mögé kotort egy kósza sötétbarna hajtincset.

- Majd írok Ginnynek és Lavendernek is levelet, tényleg olyan rég jött össze a három család. Mit szólsz hozzá, drágám? – fordult férjéhez, mire az mintha csak egy álomból ocsúdott volna fel.

- Mit kérdeztél? Jah, persze, tégy, ahogy jónak látsz…

Hermione már éppen megkérdezte volna férjét, min gondolkozott el ennyire, mikor az égen egy sötét sziluett tűnt fel. A valami egyre jobban közeledett, majd közelebb érve láthatóvá vált egy nagy fekete kuvik, csőrében, pedig egy sebtében összehajtott pergamen. Egyenesen Perselus előtt landolt, majd kipottyantotta levelét, majd heves szárnycsapásokkal újra fellibbent. A férfi kibontotta a fecnit, majd arca hirtelen elsápadt.

- Csak nincs valami baj? – kérdezte aggódva Hermione és Celeste szinte egyszerre.

- Ne haragudjatok, de el kell mennem, újabb merénylet történt. Több gondot okoz ez a néhány szökevény, mint anno a Sötét Nagyúr egész bandája. Sietek haza! – azzal kisfia és lánya homlokára egy-egy puszit lehelt, feleségét lágyan megcsókolta, s gyors léptekkel keresztülvágott a házon, majd a birtok határáról dehoppanált.

- Aggaszt ez a sok támadás mostanában. És félek, nehogy valami baja essék apátoknak – suttogta a nő, mire kisfia az ölébe kuporodott, s gyengéden megölelte a nő nyakát. – Nem élném túl, ha bármi baja esne.

- Ne féltsd őt, képzett varázsló – mondta halkan Celeste, de szavaiban több megnyugvás csengett, mint amennyit szívében érzett. Bíztatóan megszorította nevelőanyja kezét, s közben némán fohászkodott.