|
4. Összetört szív
Összetört szív
Hatalmasat dörgött az ég, fekete fellegek takarták el a napot, ezzel teljesen sötétbe vonva az égboltot, pedig még csak délután volt. Két fekete talárba burkolózó alak suhant végig egy kis ösvényen, majd egy jobbkanyar után befordultak a temetőbe. Sebes léptekkel haladtak végig a fő csapáson, majd betértek a sírok közé, s jobbra-balra cikázva elértek a kriptákig. A harmadik előtt álltak meg, az alacsonyabbig alak pálcát vont, és elmotyogott néhány szót, miközben újabb mennydörgés rázta meg az eget. A varázslat hatására feltárult az ajtó, majd a két látogató belépett a dohos szagú, sötét helyiségbe. Halkan elmotyogtak egy-egy lumost, mire pálcáik hegyén apró fény villant. Egy hosszú lépcső tetején álltak, s ahogy megindultak a mélybe, egyre jobban látták a célnál a pislákoló világosságot. A két sötét árny magabiztosan lépdelt, majd elérve az utolsó lépcsőfokot, eloltották pálcájuk fényét. Hideg szél süvített keresztül a helyiségen, pedig sehol nem láttak egyetlen nyílást sem, nem tudni honnan jött és hol távozott a légtömeg. Az alacsonyabb alak smaragdzöld szemei ekkor megakadtak azon, amit keresett, egy sírkövön. A terem túlsó végégben helyezték el, két oldalról egy-egy fáklya szegélyezte. Mélyet sóhajtott, majd csuklyáját hátrahajtotta – hosszú, szőke hajzuhataga oltalmazóan vonta körbe vállait -, majd apró lépésekkel elindult a márványsír felé. A másik alak csak nézte, bár ő is levette a fejfedőjét, láthatóvá téve a férfi szép arcát, csillogó barna haját és sötét tekintetét. A nő térdre ereszkedett a kőtömb előtt, s egy könnycsepp perdült le szépvonású arcán. Hófehér bőre még sápadtabbnak hatott a gyertyafényben, mint egyébként, pengevékony ajkait megfeszítette, nehogy előtörjön belőle a zokogás. Újabb cseppek követték az előzőt, mígnem az egyik a márványtáblára esett, melyen a halott neve csillant meg feketén kirajzolódva. Morlena Black a lány könnyei egy szempillantás alatt elapadtak, tekintetében azonban továbbra is keserűség és szomorúság maradt. A férfi lassan odasétált mellé, és erős kezét a nő vállára helyezte, mire az fájdalmas arccal tekintett fel rá. A varázsló letérdelt mellé, majd szorosan magához ölelte a reszkető testet, s oltalmazóan simogatta a hátát. A boszorkány görcsösen szorította a férfi széles vállait, arcát belefúrta a vállába. Hosszú percekig így maradtak, majd a férfi eltolta magától az immáron megnyugodott lányt, s mélyen belenézett annak zöld szemeibe.
- Most aztán elég legyen ebből a viselkedésből, úgy viselkedsz, mint egy gyenge kislány. Közben, pedig egy hatalmas erejű nő vagy. Gyerünk, anyád nevére csak szégyent hozol ezzel a megingással. Muriel, rajtad áll vagy bukik a küldetés! – mondta a férfi, miközben megrázta a lányt.
- Hidd el, azon vagyok, hogy véghezvigyem azt, amit anyám kívánna most tőlem. Hiszen tudod jól, Antos, mennyire fáj az ő elvesztése. Hiába telt el azóta egy évtized, a szívem továbbra is vérzik érte, hiszen ő volt az egyetlen, aki szeretett engem. Köszönöm neked, hogy legalább te mellettem állsz – felelte halkan a lány, majd egy apró csókot nyomott a férfi szájának szegletébe.
- Egy a célunk, Muriel! Meg kell bosszulnunk szüleink halálát. És a legjobb úton haladunk a cél felé. Te tudod ki ölte meg anyádat, míg én tudom apám gyilkosának kilétét. Nincs más hátra, kedvesem, csak előre. A terv egyelőre zökkenőmentes…
- Antos, anyám emlékére esküszöm neked, mindent megteszek, hogy a gyilkosát a pokolba jutassam. Azt akarom, hogy úgy szenvedjen, ahogy én anya halála miatt, ha kell, meg is ölöm! – a nő hangja ridegen csengett, zöld szemeiben valami túlvilági csillogás volt felfedezhető, s állát dacosan felszegte, míg szőke tincsei sápadt arcához simultak.
- Ez a beszéd, kislány! „Hamarosan szenvedve ébred fel majd a nyomorult, ki megöli azt, kit a halál egyszer már eldobott magától, s figyeld meg, akkor szabad út vezet minket apám gyilkosához. S lassan a kezünkbe kerül a Nap lánya is , s a kínok felemésztik majd az ő erejét is, s nem hullat több gyémánt könnyet. De óvakodj Isten bajnokától , mert ő veszélyes lehet ránk és a küldetésünkre nézve.”
- Antos, mit jelent mindez, mit most mondtál? Nem értelek! – nézett rá elgyötörten a nő, mire a férfi megrázta fejét.
- Csss, hallgass és élvezd, a kérdésedre majd választ kapsz. Az előadás most kezdődik… - azzal odahajolt a boszorkányhoz, s forró csókot nyomott annak ajkaira.
***
A Szent Mungó ispotály egyik elkülönített szobájában egy beteg ébredezett. Szemeit nem nyitotta ki, csak hallgatta a falióra egyenletes kattogását, majd hogy négy órát kongat. A férfi összerezzent az éles hangra, majd lassan kinyitotta fekete szemeit. Az ablakon túl sötét felhők gyülekeztek az égen, éppen villámlott, így a szemhéjai egy pillanatra önkéntelenül is újra lecsukódtak. Mikor újra kinyitotta a szemeit, körbejáratta tekintetét az ismeretlen helyiségen, a fehérre meszelt falak oly idegennek tetszettek számára, a fertőtlenítő szagától émelygés fogta el. Fogalma sem volt róla, mit keres ezen az idegen helyen, és miért érzi úgy, hogy máskor erőtől duzzadó testében most semmi élet. Lassan balra fordult, mikor is a fotelban egy halkan szuszogó alakot vett észre. Minden bizonnyal egy nő volt az, hiszen arcát hosszú, barna haj keretezte, vonásai lágyak voltak. A beteg felvonta szemöldökeit, majd gúnyosan horkantott. Egy nő viseli gondomat? És még csak nem is Madam Pomfrey? - gondolta magában, miközben próbálta megfejteni, ki is az ismeretlen. A nő, mintha megérezte volna az őt pásztázó szempárt, hirtelen kinyitotta szemeit, s a mogyoróbarna tekintetben szívből jövő öröm csillant meg, ahogy meglátta az éber férfit. Felpattant ültéből, és boldogan futott férjéhez, magához ölelte, s megcsókolta.
- Perselus, hát élsz? Már annyira aggódtunk érted, hála Merlinnek! – hadarta a boszorkány, majd elhúzódott a férfitől, hogy a szemébe nézhessen. De attól, amit ott látott, megrémült. Nem a számára oly kedves tekintetet látta, hanem egy fagyos, gúnyos szempár nézett rá, amitől a nőnek a hátán végigfutott a hideg.
- Granger? Mégis mit képzel, mi ez a közvetlen hangnem, meg nagy ölelkezés? Meg egyáltalán, mit csinált magával, hogy olyan öregnek néz ki? – a hang épp ugyanolyan volt, mint a tekintet. Hideg, mogorva, értetlen. Hermione szemét elfutották a könnyek, s elhúzódott az ágytól.
- Micsoda? Hát nem emlékszel semmire? – szipogta kétségbeesetten a fiatalasszony, mire a férfi úgy nézett rá, mint egy tébolyultra.
- Miről beszél Granger? Meg egyáltalán hogy merészel tegezni engem? – förmedt rá Piton, mire felesége hisztérikus zokogásban tört ki. – Fejezze már be az Isten szerelmére, szétmegy a fejem. És mit halandzsázik itt össze? Mindössze arra nem emlékszem, mit keresik itt – gondolom az ispotályban? – tette még hozzá, valamivel halkabban, de a nő továbbra is csak könnyezett, és fejét rázta, mintha csak káprázat lenne, amit lát és hall.
- Úristen! – nyögte elhalóan a boszorka, miközben arra gondolt, hogy az ő férje nem lehet ez a hideg, érzéketlen férfi. - De hisz ez nem is a férjem! - a gondolatra még hevesebben zokogott, s közben a tanár úgy bámulta, mintha őrült lenne.
- Granger, kérdeztem valamit, és egyre jobban fáj a fejem, úgyhogy a hisztériáját hagyja abba! – mondta immár türelmét vesztve, s fekete szemei szinte villámokat szórtak.
- Nem, ez nem lehet. Semmire sem emlékszel? Én vagyok az, Hermione, a felséged! – rimánkodott neki a nő, miközben térdre zuhant.
- Ne viccelődjön, nem vagyok olyan hangulatban. Még hogy a feleségem, maga lenne az utolsó, akit elvennék – gúnyolódott a bájitaltan tanár, de közben kezdett összezavarodni.
- Mi történt? Ne mond, hogy nem emlékszel semmire! Gondolj a fiunkra, Gabrielre! Nem igaz, hogy rá sem emlékszel! – dühöngött a nő, s fájdalmában már a hideg márványpadlót kezdte el ütögetni.
- Attól tartok, Miss. Granger, inkább magának kéne kórházi kezelés, mint nekem. És ha végre újra a Roxfortban leszünk, akkor ez jó sok pontjába fog kerülni a házának – az újabb gúnyos mondatra Hermione felpattant a földről, s az ajtó felé viharzott.
- Csak hogy tudja, Piton professzor, már nem vagyok diák, és magának van szüksége gyógyítókra, ha még a saját családjára sem emlékszik! – szólt még vissza zokogva, majd becsapta az ajtót.
- Ebbe meg mi ütött? – kérdezte félhangosan a mondatot Piton, majd vállait megvonva újra mély álomba merült.
Hermione dúvadként rohant végig a kórház hosszú folyosóin, majd a lépcsőhöz érve rohanni kezdett lefelé, menekült az épületből, egyenesen a parkba. Odakint szakadt az eső, de mindez nem érdekelte, leroskadt az egyik padra, s keservesen sírt, közben egy pillanat alatt bőrigázott. Agyában ezerszámra kergették egymást az újabb kérdések, melyek egytől-egyig férje állapotáról szóltak. Mi történt vele, miért nem emlékszik semmire, rendbe jön-e valaha, ki tette ezt vele, miért tette? Egyik kérdésére sem talált választ. Megállíthatatlanul törtek fel belőle a keserű érzelmek több millió könny formájában. Aztán vállán két gyengéd kezet érzett, amik előbb felhúzzák a sáros földről, majd egy meleg, ölelő kezet érzett maga körül, teste remegett a hidegtől és dühtől egyaránt. Tudta, hogy valaki ölbe veszi, de azt már nem tudta megállapítani, hogy kicsoda. Az oltalmazó karokban elájult, hogy összetört szíve megnyugodhasson.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
