7.

Első lecke: türelem, rózsát terem

A nyár száraz forróságot hozott magával, a zöld fű távolinak tűnt, a kopár sárgaság jellemezte Nagy-Britannia területét. A máskor csapadékot hozó nyugati szél sem tett csodát a tájjal. Egy ódon kastély parkjában ellenben a virágok gyönyörűen pompáztak, nem látszott az időjárás okozta csapadékhiány. Vörös- és fehérrózsa bokrok nyíltak, színeik ezernyi árnyalatban látszódtak a napfényben. Delelőre járt, egy terebélyes fa árnyékában egy fiatal nő és egy kislány ült a dús pázsiton, könyvek hevertek szanaszét, egy kosárban különböző ínycsiklandozó gyümölcsök voltak becsomagolva, ők maguk pedig kellemesen beszélgettek. A gyermek hollófekete hajába gyakran belekapott a szellő, míg tanítója kontyából kosza tincsek szabadultak el. Mindketten felszabadultak voltak, nem nyomta vállukat semminek a terhe, legalábbis látszólag.

Hermione Granger már majd másfél hónapja tervezte, hogy beszél munkaadójával a kis Celeste érdekében, de Perselus Piton az utóbbi időben szinte sosem bukkant fel otthonában. A boszorkány sejtette, hogy a Főnix Rendjének intéz valamit, elvégre a Roxfort azévi tanéve már végetért. A kastélyban eltöltött néhány hét alatt kellemes társra talált az ifjú lány személyében, olyan titkokat bízott rá a gyermek, amire ő gondolni sem mert volna. Rengeteg mesélt az édesanyjáról, akit igazán szeretetteljes asszonynak gondolt, de mindig keserű tüske volt a gyermek szavaiban, hogy félt az apjától. Ha a férfi odahaza volt, azt az időt is laborjában töltötte. Hermione minden próbálkozása ellenére egyszer sem tudta a férfinak még csak meg sem említeni a témát, ő maga is belátta, kemény fába vágta fejszéjét, de szívósabb volt annál, mintsem, hogy feladja.

Mosolyogva nézte, hogy a kislány miként rajzolja le az egyik rózsabokrot, s ahogy egy pillanatra elengedte a pergament, a szél felkapta, s tovaröptette, Celeste pedig vidám nevetgéléssel futott utána. Ilyen alkalmakkal gyakran gondolt arra, mi lett volna, ha anno minden másképp alakul. Ő is tudta, nincs értelme a múlton rágódni, mégis hatalmas szívfájdalma volt, hogy évekkel ezelőtt elvesztette azt a személyt, akire mindenkinél jobban vágyott, pedig nem is ismerte. Legnagyobb bánata volt, hogy tudta, valószínűleg soha nem is tudhatja meg, milyen érzés lett volna, ha akkor… Megrázta a fejét, elhessegette a múlt képeit, és újra a jelenre koncentrált.

Lyna jelent meg gyors léptekkel, pont akkor ért a nőhöz, mikor Celeste örömmel az arcán jött vissza elkapott rajzával.

- Itthon van a gazda, azt üzeni, hogy nemsokára várja önöket ebédre, pont úgy, mint máskor! – heves mozdulatokkal elkezdte felhúzni Hermionét, és intett a gyereknek is, hogy porolja le ruhája alját.

- Nem lehetne, hogy nem eszek most, nincs étvágyam… - próbált vékony hangon ellentmondást találni az ifjú lány, mire tanítója átlátva a szitán megrázta a fejét. Lehorgasztott fejjel kullogott be a nő oldalán, majd egyenesen szobájába ment. Hermionét egy hang állította meg a lépcső közepén.

- Miss Granger, beszélnem kell önnel! – Perselus Piton hangja hideg volt és komor, arca fáradt és elgyötört. Hermione bólintott, majd megfordult és követte a férfit a könyvtárszobába. A férfi intett, hogy üljön le, mire ő helyet foglalt az egyik bőrfotelban.

- Hallgatom, professzor, csak nincs valami probléma? – hangja valódi érdeklődéről árulkodott, mire a tanár mélyet sóhajtott.

- Még annál is komolyabb a probléma, mint sejtené. Az elmúlt hetekben rengeteg problémával kellett megküzdenie a rendnek, sajnos túl sok tagnak került ez az életébe – fáradtan hajtotta le fejét, majd még komorabb hangon folytatta -, Azkabanból halálfalók egy csoportja kitört – Hermione halkan felsikoltott, mire a férfi egyenesen ráfüggesztette sötét szemeit. – A legnagyobb baj, hogy a rend főhadiszállására rábukkantak és porig rombolták, a legtöbb rendtag családját pedig felkutatták, sokakat elhurcoltak, akinek nem esett bántódása, azok hontalanul maradtak.

- Ez szörnyű, az emberek azt hinnék, ennél már nem jöhet rosszabb, erre, tessék… segíthetek valamiben, uram? – Hermionéban a félelem egy kósza szikrája villant meg, de emellett az iskoláséveiben benne lakozó bátorsága is újra éledt.

- Ami azt illeti, igen. Felajánlottam, hogy itt, a kastélyban rendezzük be az új főhadiszállást, ehhez át kellene alakítani az egészet, többen fognak ideiglenesen ideköltözni, többek közt Potter és Weasley, meg Miss Brown. Kérem, segítsen, amiben tud, Lyna egymagában kevés lenne ehhez – szomorú tekintetében elszántság tükröződött, Hermione pedig tudta, most valóban szükség lesz rá, bár tudta milyen következményekkel fog járni, hogy újra találkoznia kell egykori barátaival.

- Professzor, a halottak vagy eltűntek között van olyan személy, aki kulcsfontosságú? – a boszorkány előre félt a rémhírektől, mégis úgy érzete, tudnia kell, ha a háború az ellenség javára áll.

- Ginny Weasley tegnap tűnt el, mikor a Foltozott Üstöt megtámadták halálfalók egy csoportja, sem róla, sem a lányáról nincsen azóta hírünk. És ma hajnalban jött a hír, miszerint Arthur Weasley a Szent Mungóban napkeltekor elhunyt. Emellett számtalan varázsló, de sajnálatos módon mugli is a holtak listájának hosszú tekercsén található, míg a Nagyúr csatlósai nem fogynak, csak erősödnek.

- Csak Harry bele ne roppanjon Ginny elvesztésébe, mert akkor az egész elúszhat, csak ő ölheti meg Voldemortot… - gesztenyebarna szemeiben könnycseppek csillogtak barátnője eltűnésének híre miatt, csöndben imádkozott, hogy se Ginnynek, se Ariadnénak ne essen baja.

- Ön ismeri a jóslatot, Hermione? – meglepve vette észre, hogy a férfi keresztnevén szólította, de nem tette szóvá, csak némán bólintott. – Mi áll a jóslatban pontosan, hogy érti, hogy csak Potter?

- Csak Harry győzheti le, mert Voldemort őt jelölte meg, és míg él az egyik, nem élhet a másik. Ha ő nem öli meg, a szent ügyünk elveszett – hangja elcsuklott, teste remegett az elfojtott sírástól, majd nem tudta megállni, heves zokogásba kezdett. A tanár először tehetetlenül nézte egykori tanítványát, majd zsebéből előhúzott egy zsebkendőt, óvatosan felemelte a nő állát, majd apró mozdulatokkal letörölte a könnycseppeket.

- Nem szabad sírnia, most erősebbnek kell lennie, mint eddig bármikor. Meg kell nekem valamit ígérnie, Lyna mondta, hogy ön a lányommal szoros kapcsolatba került, éppen ezért, ha meghalnék, nevelje őt fel, én amúgy sem vagyok jó apja… - mondta a férfi, de Hermione felemelte apró kezét, és mutatóujját a férfi szájára illesztette.

- Ne beszéljen ilyen butaságokat, pont most mondta ki, hogy önnek fontos a lánya, szereti őt, hisz azt akarja, hogy biztonságban legyen. Mutassa ki neki az érzéseit, mondja végre el neki, hogy szereti, és higgye el, megtudhat tőle olyan dolgokat is, amit nem is gondolt volna – bíztatta a nő, mire a Piton csak megrázta a fejét.

- Nekem ez nem fog menni…

- Dehogynem, csak legyen türelmes, ne kiabáljon vele, és ne próbálja meg megfélemlíteni! Hagyja, hogy Celeste a bizalmába fogadja, hogy kitárja a lelke féltett, sötét titkát, és ne viselkedjen úgy, mint tanárként szokott! – utasította a teendőire, mire egy halvány mosoly jelent meg a fáradt arcon.

- Most éppen maga viselkedik úgy, mintha tanítani próbálna.

- Magának köszönhetően én megtanultam a bájitalok elkészítését, és munkát is adott nekem, a legkevesebb, ha megpróbálom úgy meghálálni, hogy megtanítom önt szeretni a lányát, tanuljon meg élni és szeretni! Ez a mai, az első lecke! A türelem rózsát terem! – mondta határozottan, majd szemeivel intett a tanárnak, hogy menjen föl a lányához.

A férfi szinte csigalassúsággal hagyta el a szobát, mire Hermione elégedetten mosolyodott el, hát végre tervét valóra válthatja. Aztán eszébeötlött, mit mondott neki azelőtt Piton, és gyors léptekkel indult Lynához a konyhára.


- Harry, ez lehetetlen, biztos vagyok benne, hogy nem esett semmi bajuk, hidd el, jól vannak, tudom, hogy még élnek! – bíztatta a magába forduló férfit Lavender Brown, de ő csak üveges tekintettel nézett a semmibe.

- Nem élem túl, ha elveszítem őket, nem szabadott volna hagynom, hogy Ginny elmenjen a lányunkkal együtt, foggal-körömmel otthon kellett volna tartanom őket. Ha bármi bajuk lesz, az az én hibám! – felelte dühösen Harry, majd hirtelen felállt a székéről, és a kandallóhoz lépett, amin ott díszelgett felesége és gyermeke portréja.

- Harry, nyugodj meg, tudod jól, hogy Ginny nekem is legalább olyan fontos, mint neked, hiszen a húgom, de biztos vagyok benne, hogy Voldemort azért rabolta el, mert ezzel téged gyöngít – felelte Ron, mire Lavender is helyeslően bólogatott.

- Tudjátok, mi a legrosszabb? – mérges pillantással nézett két barátjára – Hogy Ginnynek igaza volt, önző voltam, és elraboltam őt egy olyan barátjától, aki nem csak neki, de nekem is éveken keresztül rengeteget jelentett. A fene egye meg, nem hibáztathatjuk Hermionét, még akkor sem, ha azzal a nyamvadt Krummal állt össze, még akkor sem, ha annak a szemétnek szült gyereket. Akit mellesleg nem is szidhatunk, mert helyrehozta azt az állati hibáját, és bocsánatot kért. Ron, barmok voltunk, hogy Hermionét hagytuk kisétálni az életünkből, és erre csak most jövök rá, hogy a feleségem és a lányom isten tudja él-e még. Bármit hajlandó vagyok megtenni, csak a családomat visszakapjam, és újra magaménak tudjam az ő barátságát, még akkor is, ha ő már Mrs. Krum, és tőle született gyereke. Bármit…

- Bennem is azóta bennem van a kérdés, hogy jól cselekedtünk-e akkor, mióta Ginny elköltözött a Grimmauld térről, megérte-e hátat fordítani Hermionénak? Ki tudja, hányszor bizonyította, hogy igaz barátunk, mindig belerángattuk a hülyeségekbe, ő meg jött velünk. És kit érdekel, hogy nem lett auror, lehet, hogy egyszer még ő lesz a gyerekeink tanára, feltéve, ha túléljük a háborút.

- Hosszú menet lesz még őt kiengesztelnetek, de én szorítok nektek. Most viszont lassan meg kéne jelennünk az új főhadiszálláson, Pitonnál – fintorgott Lavender, mire a három varázsló dehoppanált.


Mindeközben Perselus Piton próbálta megjegyezni az aznapi házfeladatát, fejében kavargott a mondat, türelem, rózsát terem. Fúrta oldalát a kíváncsiság, lányának milyen sötét titka lehet, el sem tudta képzelni el nyolc éves kislányról, hogy ilyen súlyos titkai legyenek. Halkan kopogtatott a gyermek szobájának ajtaján, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, s belépett. Celeste egy sarokban kuporgott, ölében egy könyv hevert kinyitva. Amint észrevette apját, félelmében remegni kezdett, tenyere izzadt, minek következtében elejtette a kötetet. A tanár majdnem rákiabált már, mikor eszébe jutottak Hermione szavai, és közelebb lépett, felemelte a könyvet, és lerakta egy asztalra. Látta a kislány szemében a félelem lángját, s a tekintettől még ő maga is megrémült, életében először lelkiismeret furdalást érzett, a saját lánya hogy retteghet tőle ennyire.

- Celeste, kérlek, ne félj tőlem, nem szeretnélek bántani! – mondta szinte már szelíd hangon a férfi, mire a kislány meglepődöttségében még remegni is elfelejtett. – Nincs valami, amit el szeretnél nekem mondani? Például valamilyen emlék, amire nem szívesen emlékszel, ami sötét folt a múltadban? – kutató tekintettel nézte a kislány vonásait, most először vette észre, mennyire hasonlít rá a lánya.

- Hiányzik a mami! – felelte vékony hangon a gyermek, mire apja mélyet sóhajtott, Hermionénak igaza volt, most türelmesnek kell lennie. – Szeretted őt valaha?

- A magam módján igen – a férfi annyira meglepődött a nyílt kérdésen, hogy életében először vallotta be még magának is, szerette egyetlen gyermeke anyját, bár ezt az asszonynak sosem mondta el. – sajnálom, hogy meghalt, hidd el, nekem is hiányzik Helen. Celeste, hol voltál, mikor ő meghalt? Elbújtál?

- Anya azt mondta, bújjak el a pincébe…

- Annak a háznak nem is volt pincéje – vágott közbe a férfi, mire a kislány bólintott.

- Erre anya akkor jött rá, mikor le akart küldeni, de akkor pukkanás hallatszott az udvarról, anya pedig beküldött a szekrénybe, és megígértette vele, hogy nem mászok elő.

- Láttad, hogy utána mi történt? – a férfi megütközött, eddig azt hitte, sosem tudja meg, ki ölte meg Helent, de végül Celeste szóról-szóra elmondta, mit szokott álmodni. A bájitalmester mélyen megrendült, eszébeötlött saját gyermekkora kínzó emléke, ahogy az apja brutálisan veri az anyját, mígnem az kínok között meghal, és most tudatosult benne, lánya is látta az anyját meghalni. Perselus rájött, ki volt a gyilkos, mi volt az indíték, és tisztában volt azzal is, az az átkozott nő, most a lányára vadászik, vigyáznia kell rá, nehogy baja essék, vagy időben meg kell találnia a nőt, és meg kell ölnie. Lágy mozdulattal megsimogatta a kislány arcát, majd hosszú léptekkel távozott, és a birtok határából dehoppanált.