10.

Minden elveszett...

A kandallóból kilépve több tucat boszorkány és varázsló tanácskozásának közepébe csöppent Hermione. Ideges volt és fáradt, a sok embertől pedig megijedt, most mindenki azt akarja tudni, mit keres itt, mit csinált az elmúlt öt évben ahelyett, hogy a rendet segítette volna. Harry rögtön észrevette a nő tekintetében ülő nem-kívánalmat, kimentette kettejüket, majd felkísérte a szobájába, és ágyába támogatta, betakargatta. Gondos volt, úgy érezte ez a legkevesebb, amivel tartozik az elmúlt évek keserűségei miatt. Már indult volna kifelé, mikor a boszorkány halk hangon utána szólt.

- Köszönöm, hogy te mellettem állsz. Képtelen lettem volna szembe nézni a többiekkel, tudom, hogy csalódtak bennem, mert elmentem… - szemében könnycseppek gyülekeztek, de arra sem érzett erőt, hogy sírjon; a férfi lassan visszasétált az ágyhoz, leült a szélére, s magához ölelte barátnőjét.

- Ne érdekeljen, mások mit mondanak, az a lényeg, hogy mi még itt vagyunk egymásnak. Ron is és én is a barátaid vagyunk, még mindig, és tudod jól, hogy Ginny is melletted van – beléfagyott a szó, keserű tőrként szúrt szívébe a gondolat, nem tudja mi van feleségével és lányával. Hermione erősen szorította a férfi széles vállait, fohászkodott, hogy ne essen bajuk.

- Nem csinálhattak velük semmit, nem ölik meg addig őket, míg ezzel érzelmileg zsarolhatnak, tudom, hogy még élnek, amolyan női megérzés – próbálta vigasztalni a varázslót, de ő maga is pityergett. Végül a férfi erőt vett magán, és kissé eltolta magától a nőt.

- Mit mondtak a gyógyítók, mi van Pitonnal? – érdeklődött Harry, mire a nő megrántotta vállait.

- Azt mondják, hogy még sosem találkoztak ilyen átokkal, nyílván valamilyen egyedi készítésű fekete mágia, de ennél többet ők sem tudnak. Arra várnak, hogy a professzor magához térjen, ő valószínűleg el tudja mondani, mi történt vele. Csak reménykedni lehet, hogy nem halálos a sebesülése… - suttogta keserű hangon Hermione, mire a férfi kíváncsi tekintettel pásztázta a nő vonásait.

- Lehet, hogy Lavendernek igaza van? – kérdezte somolyogva Harry, mire a nő értetlen tekintettel nézet rá vissza.

- Mégis miről beszélsz, elárulnád nekem? – kérdezte a boszorkány, majd füle tövéig pirult.

- Tudod jól, miről beszélek. Tetszik neked Piton? – amilyen komoly és határozott volt a varázsló hangja, barátnője annál határozatlanabbnak érezte magát.

- Tudod, igazság szerint fogalmam sincs, ma, ahogy bent voltam nála, és láttam alvás közben, olyan nyugodt volt, szinte angyali – Harry erre felkuncogott -, de most komolyan, ti még nem láttatok így. Máskor pedig van benne egy mogorva beütés, ami most nem volt, alaposan szemügyre tudtam venni, és azt kell mondanom, nem egy ronda férfi – Hermione egyre vörösebb volt, barátja pedig egyre szélesebben vigyorgott.

- Egy biztos, Lavendernek az ilyen kis kotnyeleskedéshez mindig volt szeme, nagyszerű emberismerő – felelte nevetve, mire a nő csak megforgatta barna szemeit. – Kár, hogy Piton olyan mogorva és gúnyos, pedig pont neked való lenne.

- Harry, mégis miről beszélsz? – csattant fel, de a férfi csak megvonta vállait. – Egyébként tud udvarias is lenni, azon a napon, mikor idekerültem, ha úgy vesszük, még mondott is nekem egy bókot.

- Óh, és mi volt, megdicsérte az öltözetedet? – viccelődött, mire a nő halványan elmosolyodott.

- „… kevés olyan nő van, akit tisztelek, ezek közé tartozik ön is kisasszony, ha iskolás évei alatt nem is mondtam ki, önt mindig is becsültem a tudásáért…” - idézte fel azt az egy mondatot, mire Harry meglepően konstatálta, aligha fog a rettegett bájitalmester többször ilyet mondani.

- Tehát beleszerettél – felelte komoly hangon, mire a fiatal nő megrémült.

- Szerinted ez a szerelem? – a varázsló bólintott – Amikor együttvoltam Viktorral, akkor szerettem őt, de az más volt. Ez hülyeség, arról tudom, hogy szerelem volt, de ez, inkább csak vonzalom.

- Hát akkor kezdeményezz, ki tudja? Még össze is jöhet valami… - mondta kedvesen a férfi, mire a lány nem tudta mire vélni, minek köszönhető, hogy barátja, aki mindig is utálta egykori tanárukat, arra ösztökéli, hogy próbálkozzon a férfinál.

- Feltéve, ha túléli ezt az egészet… - hangja elcsuklott, halkan szipogott, arcán forró könnycseppek folytak le, mire a férfi újra magához ölelte.

- Ne aggódj, rendbe jön! – suttogta a nő fülébe, majd hagyta, hogy mellén álomba sírja magát.


Perselus Piton lassan magához tért Szent Mungó-béli szobájában, zsibbadt az egész teste, fájt a feje, mintha valami keménnyel vágták volna kupán. Óvatosan nyitotta ki szemeit, sötét volt körülötte, csak a Hold világított be az ablakon. Idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, hol van, majd tudatosult benne, hogy valószínűleg az ispotályban. Hirtelen villant tudatába, mi történt vele nem is olyan rég, Lena ernyedt teste, az átok, az őrült szavak, a méregzöld szemekben égő gyilkos vágy, majd a férfi arra gondolt, akármit tesz, az csak a vesztét okozhatja. Elhatározta, ha törik, ha szakad, nem lehet szerelmes, majd arcán forróságot érzett, azon a ponton, ahonnan Hermione kifésülte a kósza tincset. Tudta, minden elveszett…