11.

Második lecke: Segítségért folyamodni, nem a gyengeség jele

Másnap pirkadatkor Hermione rémálomból ébredt, meleg volt, ő mégis vacogott, halántékában tompa fájdalom lüktetett, végtagjait nehéznek érezte. Megpróbált felülni ágyában, de szédült, és visszahanyatlott, forgott vele a világ. Lépteket hallott a folyosóról, közeledtek, majd valahol a szobája előtt megszűnt, kíváncsi volt, ki van ilyen korán ébren. Halk kopogtatás visszhangzott a helyiségben, majd nyikorogva kinyílt az ajtó, Celeste álldogált ott, mezítláb, kócosan.

- Bejöhetek? – kérdezte vékony hangon, mire a boszorkány halványan elmosolyodott, s bólintott.

- Gyere ide, bújj ide mellém, nehogy felfázz ezen a hideg márványpadlón! – mondta kedvesen, mire a kislány felmászott a baldachinos ágyra, és a nő oldalára telepedett. – Miért vagy ébren ilyen korán? Körülbelül fél hat lehet még csak… - érdeklődött szelíden, s újra megpróbált felülni, hogy a lány szemébe nézhessen. Fogait összeszorította, s bár ettől csak jobban émelygett, felült.

- Tudja, rosszat álmodtam… - felelte halkan, mire Hermione megértően nézett rá.

- A szokásosat? – a nő hangja lány volt, aggódó, de a gyermek csak megrázta fejét. – Akkor mégis mit?

- Ez rosszabb volt, mint mikor anyát látom meghalni, hisz ő már nem jöhet vissza, de Ön még itt van… - szinte suttogott, hallani lehetett, hogy könnyeit visszatartja.

- Ezt meg hogy érted? – a boszorkány értetlen volt, mi köze neki a lány álmához, és a halott édesanyjához.

- Álmomban Ön halt meg, a papa pedig nagyon kiborult, magát hibáztatta, hogy csakis ő tehet róla, én meg ott sírtam, rengeteget, ömlöttek a könnyeim, mikor hirtelen ezüstszínű derengés jelent meg, s a maga testén keresztülszállt. Ezután ébredtem fel, nem tudom, mi történt. De olyan szörnyű volt, hogy maga nem élt, nem volt, aki szeressen, és még apa is szomorú volt… - nem folytatta tovább, egy apró könnycsepp buggyant ki a szeméből, végigfolyt fehér bőrén, majd újabb, s újabb cseppek követték az elsőt.

- Itt vagyok, hallod? Nem hagylak magadra, melletted leszek, amíg szükséged van rám! – suttogta Hermione, majd szorosan magához ölelte Celestet, s közben fájdalmai is enyhülni kezdtek, szívébe forróság telepedett. Óvatosan ringatta, mígnem el nem aludt.

Végül erőt vett magán, s kiment a fürdőbe. Rögtön a szemközti falon lógó tükörre esett pillantása, s megriadt, mit is lát benne. Egy sápadt, beteges nő tekintett vissza rá, bőre falfehér volt, haja matt és csomós, szemei táskásak, s fekete karikák övezték. Arcára hidegvizet csorgatott, de ettől csak újra vacogni kezdett, végül inkább hagyta az egészet. Rosszérzés kerítette hatalmába, mi van, ha beteg.

Nem lehetek pont most beteg, Celeste mellett kell lennem!

Ez a mondat kerengett agyában, majd kigombolta hálóinge legfelső gombját, s mellkasán egy vörös foltot vett észre. Nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, de úgy gondolta, ha már úgyis bemegy a Szent Mungóba Pitonhoz, akkor rosszullétére kér valami hatásos bájitalt. Átöltözött egy kényelmes pólóba s farmerbe, majd magára kanyarintott egy fekete talárt, s visszament a szobába. Halvány mosoly jelent meg szája szegletében, amint az édesdeden alvó kislányt meglátta, majd kisétált lakosztályából. Végigment a hosszú folyosón, innen-onnan mocorgást halott, ezért lépteit gyorsította, majd lement a széles lépcsőn, s kisétált a fényárban úszó parkba. Végighaladt a rózsabokrokkal szegélyezett ösvényen, s a birtok határából dehoppanált.

Az ispotályba érkezett, a recepcióhoz igyekezett, hogy útbaigazítást kérjen, problémájával kihez forduljon. Egy öreg varázsló felküldte egy másik emeletre, ahol egy fiatal ápolónő egy vizsgáló szerűségű helyiségbe kísérte, majd belépett a gyógyító. Egy fiatal férfi volt, kissé zömök, barnahajú és a nőnek felettébb ismerős, de nem tudta, honnan.

Feledékeny vagyok!

Erre a gondolatra villámcsapásként hasított belé a meglepődöttség, ez a fiatal varázsló az örök feledékeny, de igaz jó barát, Neville Longbottom lenne? A férfi szemmel láthatólag hasonlóan lehetett a dologgal, majd kedvesen a nőre mosolygott, s kezet nyújtott neki. Hermione elpanaszolta reggeli rosszullétét, mire a gyógyító csak a fejét rázta.

- Minden valószínűség szerint, csak túlhajszolod magad, pihenj egy keveset! – tanácsolta, mire a nő hevesen rázta a lüktető fejét.

- Biztos vagyok benne, hogy nem, elvégre az elmúlt két napot leszámítva teljesen kiegyensúlyozott voltam. És nem hinném, hogy lelki alapon keletkezik a mellkasamon ilyen vörös folt… - mondta, majd talárját kigombolta, s lehúzta fölsője nyakát.

- Mért nem mondtad eddig, hogy ez is kijött rajtad? – korholta szelíd hangon, majd alaposan szemügyre vette. – Mondd csak, nem talált el mostanában valamilyen átok? – érdeklődött, mire Hermione nemmel reagált. – Felettébb érdekes, még sosem találkoztam pályafutásom során ilyen tünetekkel járó betegséggel. Te, mint mugli szülők gyermeke, nem láttál még ilyet a mugli világban?

- Soha, bár utoljára egy tucat esztendővel ezelőtt éltem ott, még a roxfortos korszak előtt, azóta csak hébe-hóba, mindössze sétálni. Átok meg biztos nem volt, az egyébként sem hagyna ilyen nyomot, még csak be sem vertem – felelte, megelőzve a férfi következő kérdését.

- Mindenesetre itt van ez a krém, ezzel kend majd be esténként, ez a bájital pedig álommentes, nyugodt alvást biztosít, aludd ki magad! – mondta kedvesen Neville, majd a falon lógó órára pillantott. – Ne haragudj, de most mennem kell, különben Ginny leveszi a fejemet! – nevetett, mire Hermione elkomolyodott.

- Ginny Weasley? – a férfi bólintott – De hát őt nem rabolták el a halálfalók? Napok óta nem kaptunk róluk hírt. Ariadne is itt van? – hadarta idegesen, mire Neville a könyökénél fogva elkezdte kiterelni a folyosóra, egészen egy távoli szobáig. Kopogtatott, majd beléptek.

- Hermione? Te meg mit keresel itt? – jött egy meglepett hang a sarokból, akinek tulajdonosa egy vörös hajú fiatal boszorkány volt.

- Ti mit csináltok itt? Mindenki azt hiszi, hogy mióta a Grimmauld téri főhadiszállást lerombolták, titeket is sokakkal együtt elfogtak, s a halálfalók elhurcoltak, vagy megöltek – fakadt ki a nő, Ginny pedig odasietett, s magához ölelte.

- Szó sincs ilyenről, csak Ariadne megbetegedett, s ezért gondoltam behozom ide, nehogy nagyobb legyen a baj. De mi történt a főhadiszállással, s mi történt a tagokkal? – hangja kissé remegett az idegességtől.

- Halálfalók rábukkantak a házra, többeket megöltek, elhurcoltak, akik élnek, azok most az új főhadiszálláson vannak, biztonságban – magyarázta halkan, majd gyorsan hozzátette -; Harry, és Ron jól vannak, csak nagyon aggódnak miattad.

- Legalább kibékültetek? – Hermione bólintott, mire barátnője elmosolyodott. – Annyira örülök neki, hogy legalább ez rendeződött. Neville, mi a véleményed Ariadnéről? – fordult a gyógyítóhoz.

- Teljesen rendbejött, ha gondolod, már most távozhattok – jelentette ki, mire a nő hálásan pillantott egykori iskolatársára.

A két nő, s a kislány együtt hoppanált a Piton kastély kapujához, majd gyors léptekkel haladtak végig az ösvényen. Épp beléptek a hatalmas hallba, mikor Harry jött le a lépcsőn. Amint meglátta, kik jöttek Hermionéval, boldogan rohant le, karjaiba kapta lányát, s szenvedélyesen csókolta meg feleségét. A boszorkány fölöslegesnek érezte ott magát, hátrafordult, s újra kiment az ösvényre. Lassan sétált el az illatozó rózsák mellett, majd a kovácsoltvas kaputól dehoppanált, vissza az ispotályba.

Határozott léptekkel ment Perselus Piton szobája felé, de az ajtó előtt megtorpant. Nem tudta mi van a férfival, csak remélni merte, hogy magához tért. Egy nagy sóhaj után kopogtatott, majd benyitott. A bájitalmester hátát az ágy rácsának vetve ült, éppen enni próbált, de ujjai remegtek. Hermione biccentett a férfinak, majd odasétált az ágyhoz, s leült a mellette álló székre.

- Jobban van? – kérdezte a nő, mire a férfi aprót bólintott.

- A gyógyítók mesélték, hogy Ön ellátott a kastélyban, szeretném megköszönni – felelte hálásan, s közben újra szájához emelte a villát.

- Nem tesz semmit – jelentette ki Hermione.

Piton kezében annyira inogott a villa, hogy az étel lefordult róla, s a takarón landolt. A nő egy apró pálcamozdulattal eltávolította onnan, s észrevette a férfi arcán ülő szégyenkezést.

- Hadd segítsek! – azzal elvette tőle a villát, s egy újabb falat ételt rakott rá, majd a férfi szájához emelte, aki kényelmetlenül érezte magát az egész helyzettől. Bárkit szívesebben látott volna, mint Hermione Grangert.

- Kérem, Miss Granger, nem vagyok gyerek, magam is képes vagyok megreggelizni! – mordult rá a nőre, mire az lerakta a villát a tálcára, felállt a székről, s az ajtó felé indult.

- Vigyázzon, ha képtelen elfogadni mások segítségét, egyedül marad. Ne akarjon erősebbnek látszani, mint amennyire az! Legyen a második lecke: Segítségért folyamodni, nem a gyengeség jele! – azzal távozott a szobából, a tanár még hosszan nézett utána, próbálta megemészteni a nő szavait.

- Sajnálom, de a szívem ehhez túl büszke! – suttogta a csöndbe, majd újra reggelijéhez fordult.