12.

Sárba hullott rózsafej

Az eső cseppjei koppantak a párkányon, hosszú csíkot húzva folytak végig az ablakokon, s egyenletesen zuhogott millió, s millió újabb, tovább termékenyítve a földet. Hermione Granger a szalonban ácsorgott, hátát az ablakkeretnek vetve, s a vízben úszó parkot figyelte. Erős széllökések suhogtatták a fák lombját, s le-leszakítottak egy-egy fej vörös- vagy fehérrózsát. Szürke felhők takarták el a napot, egy villám cikázott keresztül az égbolton, majd hatalmas mennydörgés követte. A nő kicsit megrezzent, hosszú, barna tincsei arcába lógtak, jótékonyan eltakarva gesztenyebarna szemeit. Nem akarta, hogy bárki is lássa, gyengének érezte magát, nem testileg, sokkal inkább lelkileg. Látása homályos volt, könnycseppek gyülekeztek pillái alatt; úgy érezte, épp olyan vihar tombol a lelkében, mint tőle alig pár centiméterre, a természetben. Fáradtan hunyta le szemeit, majd egy forró könnycsepp buggyant ki alóla, végigfolyt arcán, épp úgy, mint az eső az ablakon, majd megállíthatatlanul követte a többi. Bántotta a tudat, hogy eddig szinte hasztalan volt minden próbálkozása munkaadója szívének meglágyítására. Igaz, Celeste-tel már képes volt úgy beszélgetni, hogy ne húzza fel magát, de mióta elhagyhatta az ispotályt, kerülte a nőt, mintha félne tőle. Maga sem értette, mért fáj ez a szívének, hiszen egykor legszívesebben be sem ment volna az óráira, de hisz akkor még gyerek volt. S most, annyi évvel később, már nővé érve, fájt a szívének, hogy a férfinak ez fel sem tűnik. Marta belülről, mint a sav, hogy ő még mindig csak az eminens, tudálékos, iskolaelső Granger marad. Félve vallotta be magának, Harrynek igaza volt, szerelmes egykori tanárába. Hisz a szerelem oly sok fajta lehet, van, hogy hirtelen támad, s gyorsan ki is hűl, de lehet a másik véglet is, lassan szivárog az ember zsigereibe, de beleissza magát minden csontba, szervbe, a bőrbe, s egy életen át magunkban hordozzuk. Hasonlót érzett a boszorkány is, de fájt neki az elutasítás, bár tisztában volt vele, hogy a professzor mit sem tud az ő érzelmeiről. Halkan felkacagott, ha tudná sem tehetne semmit, hisz nem tanította meg szeretni, nem hagyja magát, ahhoz túl makacs, hogy tanárból tanítvánnyá lépjen elő. Lassan kinyitotta szemeit, kitörölte belőlük a könnyeket, majd haját kifésülte arcából, s ellökte magát az ablakkerettől. Megfordult, s egy sötét szempárral találta szembe magát, alig néhány centinyire maga előtt…

Perselus Piton világ életében bátor ember volt, nem futamodott meg semmi elől, ha kellett volna, meg is hal, ha tudja, hogy van értelme tettének. Most is ezt érezte, az átok óta tudta, meg kell akadályoznia, hogy szerelmes legyen egy olyan nőbe, aki valaha is viszont szeretné. Már egy hónap telt el az eset óta, de napról napra, percről percre lehetetlenebbnek érezte szorult helyzetét. Mint a mágnes, úgy vonzotta valami meghatározhatatlan erő egykori tanítványa, az ifjú Hermione közelébe. Csak remélte, hogy érzelmei nem lepleződnek le, szívében valamilyen különös bizsergő érzés ficánkolt, akárhányszor csak meglátta a nőt… Igen, be kellett látnia, a számára oly idegesítő könyvmoly sárvérűből egy vonzó fiatal nő cseperedett. Titokban úgy érezte, a boszorkány olyan, akár egy pillangó, először csak egy ronda bogár, de idővel a legszebb, legdíszesebb egyeddé válik társai között, s kiemelkedik közülük. Ismerte a lány helyzetét szegről-végről, tudta, hogy anno hosszabb ideig párkapcsolatban élt Viktor Krummal, emiatt a lányt barátai megtagadták, s végül a férfi is magára hagyta. Meg tudta volna fojtani őt, amiért még ő sem tartott ki mellette, mégis a féltékenység is égett szívében, mert számára nem volt tiltott gyümölcs. Élete legnagyobb tragédiájának tartotta Lena átkát, nem vallhatta be szíve féltett titkát, bár tudta, lehet, hogy a nélkül rá sem ébredt volna vonzódására, szerelmére… Sosem félt, most mégis, hisz ha elmondaná a lánynak, elveszítené. Bármi is a reakciója, az egyenlő számára a véggel. Nem akart csalódni, abban már annyiszor volt része, bár nem szerelmi ügyekben, de már sokszor maradt alul. S ha valami csoda folytán a nő mégis viszonozná érzéseit, akkor épp az lenne a baj, inkább elmarja magától, minthogy el kelljen veszítenie, lássa meghalni, hogy a karjaiban hunyja le azokat a gyönyörű, tüzes, barna szemeit.

Ott ált a nappali ajtajában, s a boszorkányt pásztázta, gyönyörűbbnek látta, mint valaha, s újra érezte azt az átkozott vonzást a szívében, mely arra ösztökélte, hogy elveit sutba vesse, s odamenjen hozzá. Már épp meg akarta érinteni a nő vállát, mikor az szembefordult vele, s tekintetét belefúrta az övébe. Közel álltak egymáshoz, mint két cölöp, egyikük sem mozdult, csak néztek, a vágy körbeölelte kettejüket. Érezték a másik forró leheletét, s az esőcseppek kopogása visszhangzott a szobában; szívük egyszerre dobbant, s tudatuk egy irányba kalandozott, a másikat akarták, senki mást. Majd a férfi közel hajolt hozzá, megcsapta a lánynak az orrát Perselus férfias illata, tagjai lemerevedtek, s várta, hogy végre elmondhassa, mit érez. Lassan orruk összeért, a Piton hosszú ujjai lágyan cirógatták a nő bársonyos arcbőrét, majd leheletfinom csókot lehelt ajkaira. Épp olyat, mint a gyermekek szokták, míg még ártatlanok. Majd újabb, s újabb csókok követték az elsőt, egyre vadabb és szenvedélyesebb lett, testüket átjárta a szerelem bizsergető, forró érzete, s szorosan ölelték a másikat. Boldogabbak voltak, mint valaha…

Majd hirtelen mindennek vége lett, s a varázs abbamaradt… A férfi félve szakadt el a nőtől, tudta, átkozott sorsa bevégeztetett, mégis még remélte, helyrehozhatja bűnét. Arca eltorzult a fájó gondolatra, nekik mindössze ennyi adatott, s ahogy a nő kétségbeesett tekintetével találkozott, irtózni kezdett saját magától. Szenvedett, látta, ahogy az sírni kezd, de képtelen volt letörölni a könnyeket, magához ölelni, s elmondani neki az igazságot. Megfordult, s sebes léptekkel hagyta el a szobát, nem látta, hogy Hermione zokogva esik a kanapéra, s püfölni kezdi azt fájdalmában. Csak menekült, minél messzebb tőle, annál jobb. Kisietett a parkba, s élvezte, ahogy az eső végigfolyik testén, beszivárog a ruhái alá, épp úgy, mint a szerelem testébe, s remélte, az ég könnyei megtisztíthatja bűnös lelkét. Tönkretette a nőt, a lelkét és a testét is.

A boszorkány szíve égett a visszautasítás miatt, érezte, hogy a férfi is vágyik rá, de félt tőle, hogy valamit elrontott. Testén gyengeség lett úrrá, forgott vele a világ, végtagjai zsibbadtak, s szíve szúrt. Megpróbált felállni, de lábai összecsuklottak, s visszahullott az ágyra, épp úgy, mint a levelek a földre, miután a szél ledobja őket a hátukról. Ökölbe szorította apró kezeit, beharapta alsó ajkát, s újra próbálkozott, nagy nehezen elbotorkált az ajtóig, a falnak támaszkodva kidöcögött az előszobába. Kiabálni akart, hogy valaki segítsen neki, de nem jött ki hang a torkán. Egyszer csak elsötétült előtte a világ, majd tudatlanul esett a hideg márványpadlóra, épp úgy, mint a parkban egy vörös rózsa feje a sárba…