II. Ismersz?

Habár a diákok semmit nem vettek észre, Perselus megváltozott, bár sosem vallotta volna be, érdeklődni kezdett valaki iránt. Kíváncsi szemmel követte a vörös hajú griffendéles minden lépését, és szinte jegyzeteket készített magában. Egyre inkább úgy érezte, hogy a lány olyan, mint ő. Más, mint a többiek…

Látta, hogy nem barátkozik senkivel, habár kedves bárkihez, aki hozzá fordul. Látta, hogy pont olyan fontosnak tartja a tudást, mint ő és ugyanolyan ostobaságnak a jelentéktelen hatalmi harcokat. Szinte érezte a lány körül húzódó falat, amivel próbálta kizárni a többi diák gyerekes játékait, Potter udvarlását vagy Black csúfondáros „segítségét”.

Nem akart oda menni hozzá, vagy beszélni vele, egyszerűen csak érdekes volt figyelni valakit, aki ennyire hasonlít rá.

Ha az élete múlik rajta, akkor sem mutatta volna ki, hogy vonzza valami a lányhoz, aki végül már maga is észrevette a rá irányú figyelmet, de nem foglalkozott vele. Potter próbálkozásai után ez a néma „udvarlás” szinte megnyugtatóan hatott.

Sokszor ültek ketten az üres könyvtárban, némán órákon át, egymásra sem nézve, s bár nem tudták, mindketten megnyugtatónak találták a hasonló ember jelenlétét. Lassan azt vették észre, hogy akaratlanul azonos időben járnak bizonyos helyekre, remélve, hogy a másik is felbukkan.

Egy idő után Lily már megengedett magának egy mosolyt, ha találkoztak, de végül ez sem vezetett semmi jóra, mert egyszer James észrevette és onnantól kezdve még jobban kereste a Perselusszal szembeni párbaj-lehetőségeket.

Lily úgy érezte lassacskán megőrül, ha Potter nem hagyja abba az üldözését. Egyik este még vacsora után visszamenekült a könyvtárba, hogy egyedül lehessen végre.

A Nagyteremben ugyanis a leleményes tekergők egy varázslattal elérték, hogy akárhányszor valaki belép a terembe felhangozzon a „Lily szeretlek!” mondat, természetesen James legvonzóbb hangján. A többség szórakoztatónak találta, bár elég sok lány tömény féltékenységgel figyelte a zavartan vacsorázó lányt, aki néhány perc után el is tűnt a teremből.

Útban kifelé szembetalálkozott a késve érkező Perselusszal, s így pont akkor nézett a fiú szemébe, amikor ismét megszólalt az ajtó a mardekáros belépése miatt.

A lány önmaga számára érthetetlen okból elpirult, és bocsánatkérően nézett a vele szemben állóra. Egy pillanatra mintha együttérzést látott volna a fiú szemében, de nem lehetett benne biztos, mert Piton szinte azonnal elkapta a pillantását és gúnyos fintorral jutalmazva Jamest leült a társaihoz.

Lily ezután a kis incidens után úgy gondolta a könyvtárba talán rendezni tudja a gondolatait, így végül elbújt a leghátsó polc mögött, kedvenc asztalánál, de olvasás helyett csak egy papírra firkálgatott miközben bámult maga elé. Végül előkeresett egy könyvet és lassan elterelte a gondolatait Jamesről és Perselusról.

Jóval később riadt csak fel arra, hogy már teljesen besötétedett és már rég a Griffendél-toronyban kellene lennie, így sietősen és aggódva indult a szobájába. Prefektusként voltak bizonyos kedvezményei, de ennyire sokáig még ő sem maradhatott a hálókörletén kívül.

Fáradtan lépkedett a folyosókon, minden apró neszre ijedten összerándult. Tudta, már rég az ágyában lenne a helye, csak megint elmerült a könyvében, elfelejtkezve az idő múlásáról. Hangokat hallott, így gyorsan kiábrándító bűbájt szórt magára, majd türelmetlenül körbepillantva kiválasztott egy páncélt, s elrejtőzött mögötte. Reszketve várta, hogy a beszélgető páros elhaladjon rejtekhelye mellett, de akaratlanul is meghallott néhány mondatot.

   - Ő sosem fekszik majd az ágyadba, barátom – nevetett gúnyosan az egyik éjszakai bóklászó.

   - Nem bízol a képességeimben? – felelt sértett hangon a másik.

   - Ha nem vetted volna észre, átnéz rajtad…

   - Ahogy mindenki máson! – reagált felháborodottan.

   - Na igen, de mások nem is akarnak tőle semmit.

   - Szeretem.

   - Persze, mint eddig az összes libát, ugye? Meddig tart a szerelmedből származó végtelen türelmed?

   - Amíg kell. Amíg belém nem szeret…

   - Nem fog, barátom – hangjából aligha lehetett együttérzést kivenni, leginkább csak azt érezte, hogy már unalomig ismételt szavak ezek.

   - Bebizonyítom!

   - Fogadunk? – kapott az alkalmon.

   - Határidő?

   - A karácsonyi bál másnapja.

   - Rendben.

   - Remélem, ha addig sem sikerül, túlteszed magad rajta, Ágas… - morogta az orra alatt olyan halkan, hogy társa ne hallja meg.

A páncél mögött rejtőző alak azonban minden szót hallott, mert korábban pont előtte álltak meg kezet fogni. A beszélgetők nem vették észre, s nem sejtették, hogy valaki minden szavukra egyre jobban elsápadt. A remegő lány szorosan összeharapta az ajkát, nehogy hallani lehessen, ahogy sír. Kezeit ökölbe szorította, körmei mélyen tenyerébe vájtak, s némán, reszketve nézett a távolodó, nevetgélő alakok után, rejtekhelyéről kilépve. Teljesen megfeledkezve mindenről, arcán legördülő könnycseppekkel sétált a klubhelység felé.

Eddig sem kedvelte a tekergőket és nem értette, hogy miért szórakoznak a többi diákkal úgy, ahogy épp kedvük tartja, de legalább ő maga kimaradhatott belőle. Ezúttal azonban James, ha érzett is valamit iránta, lealacsonyította egy fogadás szintjére… szörnyen megalázónak érezte, hogy fogadnak rá, mint valami lóversenyen. Az eddigi értetlenség és távolságtartás helyett életében először hideg gyűlöletet kezdett érezni…