4.

Fájdalommal telve

Bliss összeszorult gyomorral sietett végig a folyosókon. Mikor a szoborral őrzött bejárathoz ért, jutott csak eszébe, hogy fogalma sincs az aktuális jelszóról, aminek a hatására megjelenik a csigalépcső, és felviszi őt az igazgató irodájába. Tétován toporgott egyhelyben, és azon gondolkodott, mit tegyen, mikor Madam Pomfrey sietett felé. A nő egy pillanatra megtorpant, és zavartan pislogott Blissre, majd odament hozzá, és gyengéden megveregette a vállát.
A lány nem tudta mire vélni a nő viselkedését, így magyarázkodni kezdett.
- Az igazgató úr hivatott, de nem tudom a jelszót…
- Oh, persze, persze… Savanyú citrompor – mondta elhaló hangon a nő, majd mindketten felléptek a megjelenő lépcső legalsó fokára.
Madam Pomfrey odafent kopogott az ajtón, majd az igazgató hangát hallva benyitott. Mikor Bliss is megjelent az ajtóban, mindenki úgy bámult rá, hogy a lány azt hitte, útközben meghalt anélkül, hogy észrevette volna, és most csak a szellemét figyeli mindenki meredten.
Dumbledore az íróasztala mögött ült, és a szemeivel kedvesen intett a lánynak, hogy üljön le az egyik szabad székre. Két oldalt mellette a rezzenéstelen arcú házvezető tanára és a szánakozó tekintetű McGalagony professzor foglaltak helyet. Nem messze a sarokban a régi Sötét Varázslatok kivédése tanár, Remus Lupin állt falfehéren és meggyötörten. Mellette a félóriás vadőr, Rubeus Hagrid támasztotta a falat szipogva. Néha-néha hangosan trombitálva kifújta az orrát egy rongydarabba, megzavarva ezzel a szoba csendjét.
- Sajnálom, hogy egy ilyen késői órán kellett idehivatnom, de tudomásunkra jutott egy szörnyű tragédia… - kezdte az igazgató, majd zavartan megköszörülte a torkát. Bliss hirtelen nem tudta, hogy mit is gondoljon. Örüljön, hogy mégsem a fogadásról van szó, vagy ijedjen meg, hogy milyen borzalom történhetett, hogy ő most itt van…? A szívét jeges félelem szállta meg, ahogyan várta, hogy az „összejövetel” oka kiderüljön. - A szülei Miss Rowley… - próbálta meg folytatni Dumbledore.
- Ők is itt vannak? – kérdezte Bliss, mire a vadőr a sarokban felzokogott. A lány ijedten kapta oda a fejét, majd visszafordult az igazgatóhoz, és a pillantásából mindent megértett. – Hogyan? – tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott annak ellenére, hogy az agyát tompának és nehéznek érezte. Úgy hallgatta végig a történteket, mintha egy rossz álom lett volna. A szüleit megkeresték Voldemort halálfalói, hogy mint minden aranyvérűt, csatlakozásra szólítsák fel őket is, de a szülei nemet mondtak. Feffy a házimanójuk elmesélte Lupinnak, aki utólag ott járt a helyszínen a többi aurorral, hogy a Rowley házaspár hősiesen küzdött a Nagyúr csatlósai ellen, de a túlerő ellen végül nem tehettek semmit. Mindkettőjüket telibe találta egy Avada Kedavra. Azonnal meghaltak.
- Annyira sajnálom, kedvesem! – fejezte be végül a beszédet az igazgató.
- Elmehetek? – kérdezte Bliss üveges tekintettel. A hangja nem remegett, nem sírt, nem rezdült az arca sem. Mardekáros volt! Aranyvérű, aki nem mutatja a gyengeségeit mások előtt.
Dumbledore bólintott, mire ő felállt, és kilépett a szobából. Még hallotta a csukott ajtón át Madam Pomfrey hangját:
- Hát ennek a lánynak nincsenek érzései? Meghaltak a szülei, és még csak meg se rezzen!
Bliss elindult vissza. Először csak lassú nehézkes léptekkel, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban, amíg végül futni nem kezdett.
„ - Ki innen, csak ki innen!” – zakatolt a fejében. A könnyeitől elmosódott körülötte a világ. Maga sem tudta, hogy került ki a kastélyból, de mikor már nem bírta tovább és megállt, a Tiltott Rengeteg szélén találta magát. Zihálva a futástól és a zokogástól nekidőlt az egyik fának, majd hirtelen letörölte a könnyeit, és elszántan az erdő belseje felé nézett.
A pálcájával fényt gyújtva elindult egyenesen a fák közé, egyre mélyebbre a tiltott területen. Nem céltalanul kóborolt, pontosan tudta, hová tart.
Ron Weasley és Hermione Granger pont az előtte lévő padban ült átváltoztatástanon még másodikban. Az egyik órán hallotta, hogyan kérkedik azzal a fiú, hogy Harry Potter és ő egy hatalmas pókfészekben jártak, és majdnem megölték őket, de hősiességüknek köszönhetően mindketten megmenekültek. Akkor felfordult a gyomra a fiú beképzelt történetétől, de legalább volt ennek valami haszna most. Reménykedett benne, hogy a vörös hajú fiú az igazat mondta – ha nem is a teljeset -, és tényleg létezik az a bizonyos pókfészek.
Elégedetten konstatálta, hogy a barlang pont ott van, ahol Weasley mondta. Megállt egy pillanatra a bejárat előtt, majd a pálcáját maga elé tartva belépett. Nem akart mást, csak kiadni magából azt a mérhetetlen fájdalmat és dühöt, ami forró lávaként égette belülről. Ahogy egyre beljebb sétált a barlangban a pókok száma megszaporodott, és elindultak felé. Megszorította a pálcáját, majd az egyik nagyobb méretű pókra szegezte.
- Avada Kedavra! – kiáltotta, mire a pók összecsuklott, és nem mozdult többé. Nem tudta, miért ezt az átkot használta, hiszen tiltott átok volt. Talán, hogy lássa a szülei miben haltak meg, mennyit kellett szenvedniük, amíg mindennek vége nem lett. Ezután válogatott átkok tömkelegét lőtte ki a pókokra, akiknek a száma bármennyit is pusztított el közülük, egyre több lett. Mind a lány felé igyekeztek, körbevették. Bliss a pusztítás hevében csak későn vette észre, hogy túlságosan hagyta magát bekeríteni. Fáradni is kezdett, de kitartóan harcolt tovább. Szinte már érezte, ahogy a pókok hosszú lábai hozzáérnek, mikor egy vörös fény világította be a jobb oldala melletti területet, és a pókok a hatására szó szerint felfordultak.
Bliss először csak egy fekete köpeny libbenését látta, majd a szabaddá tett területen feltűnt Piton professzor. Határozott, de gyors léptekkel a lány előtt termett, majd megragadta a karjánál fogva, és elkezdte kivonszolni a barlangból. A pókok természetesen követték őket; bosszút akartak elpusztult társaikért.
A professzor végül rohanni kezdett a lány csuklóját szorítva, mert a pókok azután is üldözték őket, hogy kiértek az otthonukból. Bliss alig bírta tartani Piton tempóját, de kénytelen volt követni őt. A fákat kerülgetve próbáltak kijutni az erdőből. Futás közben a tanár néha lassított, és hátra fordulva átkokkal bombázta az őket követő állatokat.
Végül teljesen kimerülve és zihálva rohantak át az utolsó fák között, és a fűbe rogytak. Bliss ijedten nézett hátra, de látta, hogy a pókok nem követik őket az erdőn kívülre. Egy pár percig csak térdeltek a földön, és a csöndben csak a gyors légzésüket lehetett hallani, aztán mikor már kezdtek lenyugodni, Piton professzor felállt, és egyenes tartással a lányhoz lépett. Felrángatta a fűből Blisst, és dühös arccal megrázta.
- Megőrült?! – sziszegte. – Meg akar halni? - Bliss még mindig a levegőt kapkodva nézett fel a férfira, és a fájdalom újra elöntötte a szívét. – Mondjon már valamit! – húzta fel mérgesen a szemöldökét Piton.
Bliss ahelyett, hogy megszólalt volna, zokogni kezdett, és anélkül, hogy bármit is előre eltervezett volna, teljesen öntudatlanul megölelte a férfit. Piton meglepve mozdulatlanul állt, mint egy fadarab, aztán lassan felemelte a kezét, és a lány hátára tette. Nem simogatta meg, nem szólt semmit, egyszerűen csak hagyta, hogy a lány hozzá bújjon.
Bliss biztos volt abban, hogy ez a férfi az egyetlen lény ezen a világon, aki nem fog visszaélni azzal, hogy ha kimutatja előtte a gyengeségét. Perselus pedig tudta, hogy a lány most pont olyan magányos és elhagyatott, mint amilyen ő volt egész életében.