5. Ébredj
5. Fejezet
Ébredj
- Ébredj...
Emily kelletlenül nyitotta fel a szemét, mert valaki csiklandozta az orrát. Néhány nehézkes pislogás után kinyitotta szemeit és szemügyre vette a "tettest". Seréna mellette feküdt és gyerekesen mosolygott fáradt barátnőjén. Kicsit jobb színben volt, kialudta magát, ebből következett, hogy valakit máris piszkálnia kellett, hogy bizonyítsa: még nagyon is él és ébren is van!
- Gonosz vagy! - sóhajtott fel Emily nyúzottan és fejére húzta a takarót.
- Ne játszd a sértődöttet! - bújt hozzá mosolyogva Seréna.
- Nem én! - azzal mindkettőjük fejére ráterítette a takarót.
- Köszönöm - fogta meg Seréna a kezét.
- Mit?
- Na mit? - mosolygott hálásan. Emily arcán is halvány mosoly látszott. Felkeltek és nagy nehezen rendbe tették az ágyat, közben néhány párna is felrepült. Emily felnevetett, amikor az arcába vágódott a kispárna. Ennek következményeként a kanapén horkoló Mark csaknem lefordult, ahogy fölébredt vagy inkább fölverték.
- Maga meg ki? - kérdezte megütközve, miközben feltápászkodott.
- Nem maga, hanem Te, ha lehet. Emily Smith - bólintott.
- Nyugi, én felügyelek a kishölgyre - mondta Seréna mosolyogva Marknak. Emily a jelzőre felhúzta a fél szemöldökét és visszadobta a kispárnát, ami sikeresen célt is talált. Mark csodálkozva nézte Seréna mosolygós arcát és nagyon örült a rég nem látott ábrázatnak, még ha nem is az ő érdeme volt.
- Gyere, tedd rendbe magad! - ölelte át Seréna vállát Emily.
- Hogy mi? - hökkent meg Mark.
- Mi mi? Nézz rá, egy kis emberi szín kell rá nem gondolod? - kérdezte okoskodva Emily.
- Najó, de... - és mielőtt Mark szóhoz juthatott volna Emily betessékelte Serénát a fürdőszobába, és magukra csukta az ajtót - Nade ilyet... - hápogott Mark. "Idejön ez a kis cserfes nőszemély és máris felvidul a világ?" nevetgélt magában, " ...legalább valaki segít neki és nem gondolkodik annyit" foglalt helyet az ágynak kinevezett kanapén.
Meghallotta a víz csobogását és Emily kilépett az ajtón. Fejét rázva lépett a férfihez és ült le mellé. Felsóhajtott és kezébe temette arcát egy pillanatra.
- Nem jó ez így... - sóhajtott fel szomorkásan.
- Na igen - válaszolt Mark egyetértően. Emily rámosolygott és megjegyezte:
- Perselusra van szüksége, és ez kölcsönös... valamit csinálni kellene, de mit? - dörzsölte meg szemeit fáradtan.
- Tőlem kérdezi... azaz kérdezed? - nevetett keserűen Mark - Soha nem láttam még ilyennek Serénát, mindig olyan bájosan vidám volt, még ha cinikusan is néha. Ráadásul Lily... - itt elakadt a hangja.
- Nyugalom, ezen nem tudunk változtatni! - mondta szárazon Emily. Mark pedig csak csodálkozni tudott, hogy lehet ennyire közömbös - Lill a keresztlányom volt... - hajtotta le a fejét - Nekem is fáj, hidd el! - mosolygott erőtlenül.
- Kész is vagyok! - állt melléjük Seréna.
Valóban jobban nézett ki. Sápadtsága enyhült és az életkedve is kezdett visszatérni, legalábbis bizonytalan időre. Zöld ruhája kicsit kiemelte fehérségét, és a szemei alatti halvány karikák is látszottak még. Tartása elszánt volt, de megmaradt olyan törékenynek, mint amilyen volt.
Emily felállt és elé lépett. Megfogta a kezeit és félve ránézett.
- Vissza kell menned! - hangsúlyozta az első szót.
- Vissza? Hová? - kérdezte elkomorult ábrázattal Seréna pedig jól tudta mire gondol. Emi felsóhajtott - Per... Ő ott van? - kérdezte zavartan.
- Igen, ott. És legalább olyan rossz bőrben, mint te... nem tud semmiről - felelt halkan Emily.
- De tud! - mondta cinikusan Seréna. Azzal odasétált az ágya melletti székhez és kihúzott a talárjából egy papírt - Ezt azután találtam, hogy... - nem fejezte be a mondatot, de átnyújtotta a levelet. A lány elolvasta a két parányi sort és szemében máris kétkedő harag futott át.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy Ő... - kezdte ingerülten, de Seréna a szavába vágott.
- Miért ne gondolnám! - vetette oda konokul.
- Te meg vagy huzatva? - döbbent meg a lány.
– Tudod mit? Vissza fogok menni és megfizet érte! - ezt már igazán nem lehetett bírni és Emily a legjobb indulattal kevert le neki egy pofont.
- Tudod nagyon jól, hogy nem ő volt. Térj már észhez, szükséged van rá és neki is rád! Még két ilyen idiótát, mint ti nem láttam soha! Megáll az eszem! - fakadt ki hangosan.
Seréna csak állt ott ledöbbenve. "Igaza van, mit csinálok? Én nem akarom bántani..." győzködte magát kétségbeesve. Szédelegve ült le az ágy szélére és újra könnyes lett a szeme.
- Ne engedd, hogy ilyen legyek, kérlek! - suttogott síri hangon Emily felé, aki csak állt ott kővé dermedve - Nem akarok gonosz lenni... nem akarok... - sírta el magát Seréna.
- Nem leszel az! - ölelte magához Emily - Ezt megígérem... nem leszel az! - beletelt pár percbe még meg tudott szólalni. Leguggolt elé és kezeit megszorítva nézett a szemébe - De vissza kell jönnöd. Albus segíteni fog... és ha engeded, hogy ott legyen veled akkor Perselus is.
- Rendben - bólintott fáradtan Seréna.
- Feküdj még le egy kicsit, napnyugtakor indulunk, úgy biztosabb - takarta be Emily.
Mark, aki szótlanul nézte a jelenetet, nem tudta eldönteni mit gondoljon erről az ötletről. Szeretett volna segíteni, de egyenlőre erre sehogy sem látott lehetőséget.
- Maradj vele kérlek, nekem még beszélnem kell valakivel - lépett mellé Emily, majd válasz sem várva csendesen kilépett az ajtón.
*
- Vigyázz! - hangzott a figyelmeztetés, de mire Shaela észbe kaphatott volna már minden könyve szanaszét hevert körülötte, ő maga pedig a földön feküdt és dühítően forgott vele a világ.
- Bocsánat! Kérjük ne haragudjon tanárnő! - szaladtak felé egyszerre hárman.
- Mi az ördögöt csinálnak? - kelt ki magából. Fájdalmas volt felkelnie a padlóról, ahova fél emeletnyi távolságból került.
- Mi csak...
- Csak? Meg akarnak ölni? - mondta síri hangon, miközben fájó csuklóját és fejét tapogatta - Mondja már! - szólt rá finomabban a mellette álló másodikos és meglehetősen megszeppent fiúcskára.
- Az történt T-Tanárnő - dadogott - hogy a bájitaltanon főzött italokat fel kellett volna vinnem a gyengélkedőre, de...
- Mint látom ez nem nagyon jött össze - mosolyodott el Shaela - Mond csak, Piton professzor egyedül küldött fel ezekkel az üvegekkel?
- I-igen - sóhajtott félve a fiú.
- Nem szép dolog mondhatom! Reparo! - intett a pálcájával a szilánkok felé, azok pedig újra eredeti formájukat vették fel, csakhogy a kiömlött bájital a padlón maradt - Na igen, ami kiömlött, azon nem tudunk segíteni... csak ne csúszna annyira! - dörzsölte meg fájó karját a nő. A fiú félénken elmosolyodott.
- Melyik házba jársz? - kérdezte csak úgy mellékesen a tanárnő.
- Hugrabugg - motyogta bűntudatosan a gyerek.
- Akkor tehát 10 pont a Hugrabuggtól és gyorsan menj innen mielőtt meggondolom magam. Madame Pomfreyt és a Professzort meg bízd rám.
- Rendben... köszönöm! - iszkolt el a fiú fellélegezve.
- Van is mit! - vágta oda félhangosan a már messze járó gyerekhez.
- Nem kellett volna elengednie - szólt rá gúnyosan egy hang a háta mögül.
- Miért ne? - fordult meg Shaela és ahogy lehetett kihúzta magát - Belátom, hogy nem lehet mindenki olyan jószívű, mint Ön Professzor - gúnyolódott a nő. Pitont láthatólag nem hatotta meg a csípős megjegyzés.
- Köszönöm a bókot kisasszony - azzal sarkon fordult és távozott.
"A fenébe, pedig nem akartam megbántani!" - sóhajtott fel Shaela. "Mikor tanulok meg csomót kötni a nyelvemre... de akkoris jól esett!" - vallotta be magának kuncogva. Csípőre tette a kezeit és a bűnös tócsára nézett, ami beterítette a fél lépcsőt, elhúzta a száját.
- Mihez kezdjek veled? - emelte az ég felé arcát.
*
- Nem egy Gilderoy Lockhart, de nem is egy Rémszem Mordon - motyogta maga elé Piton, miközben egy igen unalmas könyvet lapozgatott. A megjegyzést természetesen az új tanerő érdemelte ki az előbbi kis jelenetével.
Valami akkor sem stimmelt neki, az egyik pillanatban kedves és bájos volt, a másikban meg olyan csípős volt a nyelve, hogy az már égetett. "Ennek a lánynak vagy több személyisége van, vagy szimplán tehetséges kedélybeteg." - fontolgatta tovább. Shaela a diákokkal és kollegáival mindig kedves volt, kivéve eggyel-kettővel, mint például Piton szerény személye és McGalagony. Ennek okát nem nagyon tudta kideríteni, sőt abban sem volt biztos, hogy Minerva egyáltalán észrevette.
"Sentio... Sentio... valahonnan ismerős ez a név, csak tudnám honnan..." - csapta be a könyvet csalódottan. Visszatette a helyére és elindult a szobája felé. Végig azon tűnődött, hogy mikor lett ilyen rossz a memóriája.
Konokul és bosszankodva megállt egy ajtó előtt. Konok azért volt, mert nem volt képes közömbösen elmenni előtte, bosszankodni pedig azért bosszankodott mert minden egyes nap, amit itt töltött egyre jobban fájt. Ez az ajtó történetesen egy szívének kedves sötét varázslatok kivédése tanár réges-régi szobáját rejtette.
Nehézkesen felsóhajtott és tovább lépkedett a saját szobájához. Becsapta az ajtót maga mögött és nekidőlve sóhajtott fel újra.
"Bele fogok bolondulni" - gondolta görcsösen. És valóban azt vette észre magán, hogy egyre szétszórtabb és figyelmetlenebb, ami pedig soha nem volt túl jellemző rá. Már bánta, hogy ott hagyta azt a házat, ami hacsak egy pár évig is, csak egy kis ideig magát a megnyugvást jelentette neki.
Ha megtehette volna, akkor rohan vissza és itt hagyja az egészet... de nagyon jól tudta, hogy ezt már nem teheti meg. Nem értenék meg, és nem sodorhatja veszélybe őket, mindig féltette mindkettőjüket, minden pillanatban, amikor nem voltak vele. És már jó ideje szinte belepusztult abba, hogy még csak egy pillantást sem vethet rájuk.
"Nem lesz mindig így!" - nyugtatta magát, de azt nem tudta megakadályozni ezzel az egy mondattal, hogy ne remegjen a keze az elfojtott idegességtől.
|