Érzelmek vihara a hídon innen és túl

Előzmények:

Egy sötét, magas alak suhant végig a kihalt sikátoron. Minden érzékével a zajokat kereste, hangokat, melyek dulakodásra utalnak. Egy belső vészcsengő azonban azt jelezte, hogy elkésett.
Pálcáját előreszegezve lépett ki a homályból, de azonnal megtorpant; két holttest feküdt az utcai lámpa fénykörébe zárva. Egyet előrelépett, mire valami megreccsent a lába alatt. Lassan lehajolt érte; egy kerek, törött szemüveg volt az, Harry Potter szemüvege. A férfi keze kissé megremegett.
Meg rezzent, mikor valaki a háta mögött halk pukkanással hoppanált. Hirtelen mozdulattal fordult hátra, mire szembe találta magát Hermione Grangerrel. A fiatal lány csak egy gyors pillantást vetett barátai élettelen földi maradványaira, majd a férfira szegezte dühtől és keserűségtől izzó tekintetét.
- Gyilkos...-suttogta, miközben arcán hangtalanul végigfolyt egy könnycsepp és a keze ökölbe szorult...

Nehéz szívvel kászálódtam le a Roxfort Expressről. Minden kihalt volt, sivár és üres, pont olyan, amilyennek magamat is éreztem legbelül.
Szinte az egész nyarat a Grimmauld téren töltöttem... szörnyű volt. Személy szerint árulásnak éreztem, hogy a történtek után még van bátorságunk továbbra is használni ezt a helyet. De Dumbledore szerint az élet megy tovább és nekünk folytatnunk kell a harcot.
Azt hiszi ilyen könnyű... hogy egyszerűen csak... nincs igazam. Nem az ő hibája és ezt pontosan jól tudom. Csak nagyon nehéz. Már semmi sem ugyan az.
Nem csak én látom így, a Rend valamennyi tagja mély letargiába esett, szinte elviselhetetlen a gyász és a fájdalom. Weasley-ék elkeseredettebben harcolnak, mint valaha. Szegény Ginny... ő egyszerre veszítette el a bátyját és a szerelmét.
Teljes titokban jöttek össze Harryvel, valamikor jövő nyár elején akarták bejelenteni az eljegyzést, mikor Harry biztosabb lesz a továbbtanulása ügyében...
Megköszörültem a torkomat és elindultam a kihalt peronon. Kissé gondolkodóba estem, hogy hoppanáljak e Roxfort határáig, de meggondoltam magam. Minek is sürgetném az elkerülhetetlent?
Kellemes tempóban indultam hát neki utam utolsó szakaszának.
Kétségek gyötörtek... én, mint tanár? Mikor Dumbledore először rám bízta a mugliismeretet, azt hittem, csak viccel! Hiszen egy évig még én is csak diák vagyok... és most legyek egyszerre tanár is?
Sokáig tartott, míg meggyőzött, de végül belementem. Így könnyebb volt továbbra is segítenem a Rendnek és még saját szobát is kaptam. A feladat sem tűnt túl megterhelőnek, hiszen évről évre fogyatkozott eme tárgyra jelentkező, nem éppen vállalkozó kedvű ifjak listája. A feladat testhez álló volt és a sok munka; a tanulás mellet persze; elvonja majd a figyelmemet a szörnyű emlékekről.
Kissé ziháltam, mikor beléptem a hatalmas tölgyfaajtón és éreztem, hogy az arcom is kipirult. Letettem a pakkomat, hogy ne legyen útba, de úgy, hogy hamarosan egy házi manó észrevegye és felvigye újdonsült lakosztályomba.
Határozott léptekkel indultam meg a tanári iroda felé, miközben néztem a kísértetiesen üres Roxfortot. Szörnyű volt...
Mikor az iroda elé értem, megtorpantam. Megnyaltam a szám szélét és megigazítottam a hajamat, mely ismét gubancosan állt. Jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Nem csak hogy új szerepben debütálhattam, mely merőben mássá teszi majd az elkövetkezendő és egyben utolsó évemet a Roxfortban, de még látnom is kellett a tanáraim szemében a részvétet és a sajnálatot. És mindazok után, ami történt, még találkoznom kell VELE is...

***

Megint a szokásos év eleji értekezlet... hogy utálom. Tökéletesen meglennék enélkül a fárasztó és kényelmetlen egy hét nélkül, mikor Dumbledore ismertet minden kis piti apróságot és széthinteni igyekszik köztünk a szeretet és az összetartás magvait. Eközben a kis Flitwicknek be nem áll a szája és helyesel, Hagrid tisztelettudónak szánt brummogással konstatálja az eseményeket és Bimba körbeadja a nyáron átélt élményeiről gyártott, hitvány minőségű fotókat. Kész elmebaj! Csodálom, hogy még senkinek nem tűnt fel a teljes érdektelenségem. Már meg se próbálok figyelni...
Bár idén azért mégis más... Potter és Weasley halála- mely sokak szerint az én lelkemen szárad- valahogy még elszigeteltebbé tett tanár kollegáimtól. Kevesen tudták, hogy mi is történt valójában, de mégis mindent az én számlámra írtak. Jellemző! A Mardekár réme kapva kapott az adandó alkalmon és hagyta a halálba rohanni azt a két önfejű idiótát!
Kissé ingerülten fújtam ki a levegőt. Nekem se sikerült szabadulnom az emléktől, ahogy az a nagyszájú Granger nekem esett és mindkét öklével elkezdett püfölni. Nem hittem volna, hogy ezt valaha is megengedi magának egy tanárával szemben. De azt hiszem; bár nehéz ezt bevallanom; de ott, akkor, azokban a pillanatokban megsajnáltam. Pont én ne tudnám, milyen is az a magány, mikor az embernek már nem marad senkije?
Grangernek ugyan még megvoltak a szülei, de igyekezett minél kevesebb időt velük tölteni; azt hiszem attól tartott, hogy a Sötét Nagyúr esetleg felhasználhatná őket ellene... talán igaza is van.
Éppen hogy csak a gondolatmenetem végére értem, mikor kopogtattak az ajtón és belépett rajta Granger.
A tanáriban egy pillanatra halálos csend lett, majd mindenki egy emberként indult meg felé, McGalagonnyal az élen.
Fogalmam nem volt, mit keres itt ez az idegesítő kis csitri egy héttel a tanévkezdés előtt, de annyira nem is érdekelt. Bizonyára Dumbledore egyik újabb zseniális ötletéhez volt köze. Engem mindenesetre hidegen hagyott a jelenléte. Lassan a leghátsó székhez bandukoltam, a sötét sarokba, mely az én örökös helyem volt és belekortyoltam már szinte teljesen kihűlt kávémba. Egy pálca pöccintléssel felmelegítettem és jobb híján beletemetkeztem a Reggeli Prófétába.

***

Pont ahogy gondoltam. Még be se léptem, máris kérdések kereszttüzébe kerültem. Azt hiszem csak McGalagony volt tisztában jövetelem igazi okával, mert a többiek elég kérdőn méregettek. De túl sok idő nem is jutott arra, hogy bármit is mondjak, mert hamarosan Dumbledore lépett be a tanáriba, arcán széles mosollyal. Engem ugyan meg nem tévesztett, rajta is mély nyomott hagyott a gyász és a kilátástalanság, mégis igyekezett ezt elfeledni (vagy elfedni) jövetelemen érzett derűjével.

- Kérek mindenkit, hogy foglaljon helyet!- szólalt meg kedélyesen, de a hangjából hiányzott az, ami olyan jellegzetessé tette. Mintha belőle is kiszippantották volna az életörömöt és csak az ösztön maradt helyette. Ismét ellepte a gyomromat a jeges érzés, miszerint a sorsunk meg van pecsételve és Harryék hiába haltak meg...

Lehuppantam McGalagony mellé, aki egy bátorító pillantás után ismét az igazgatóra tekintett.

- Számunkra már most megkezdődött az új tanév és ezzel új kihívások, új kalandok elé nézünk. - kis hatásszünetet tartott, miközben végigtekintett kollégái során- Sokat gondolkodtam, hogy ki lenne a legalkalmasabb arra, hogy betöltse a Ms. Johns után megmaradt űrt a mugliismeret tanári posztján. Végül arra jutottam, hogy a kérdés szinte magától értetődő, bár példa nélküli.- itt rám nézett, majd büszkén elmosolyodott, ami miatt az eddigieknél is jobban feszélyezve éreztem magam- Ms. Granger, kérem álljon fel. Bemutatom önöknek új kollégájukat, ki egyben továbbra is a diákjuk marad. Kérem, segítsenek neki, míg bele nem szokik az új helyzetbe. Biztosra veszem, hogy hasznos és pótolhatatlan tagja válik majd belőle tanári karunknak.- ezzel befejezettnek nyilvánította üdvözlő szövegét, és párszor összeütötte a tenyerét, mire a többi, ledöbbent tanár is követte. Kivéve persze Pitont, aki érzelemmentesen követte az eseményeket. Vetettem felé egy gyűlölködő pillantást, majd fogadtam a gratulációkat. Mindent összevetve rosszabbra számítottam. Annyira nem is volt tragikus a helyzetem...

***
Granger... ez az idegesítő kis sárvérű már nem csak, hogy a Rendbe, de a tanárok közé is beette magát. Egyszerűen hihetetlen, hogy Dumbledore mit meg nem enged kis kedvenceinek. Mérhetetlen módon dühített, hogy már nem csak hetente párszor, de nap, mint nap látnom kell azt az okoskodó, önelégült képét. Azt hiszi, hogy mindent tud, hogy már mindent látott, de az még eszébe sem jutott, hogy ahhoz, hogy valaki nagylelkűen ossza az észt még nem elég, hogy mázsás könyvekkel alszik a párnája alatt.
Alig vártam, hogy szabaduljak ettől az egész csürhétől, akik nyálukat csorgatva rajongták körül a kis hőst, az ifjú géniuszt, a Potty-fiú kis barátnőjét. Mert el tudtam képzelni milyen szép kis háromszög lehettek ők hajdanán Weasleyvel egyetemben; le mertem volna fogadni, hogy Granger szűzies viselkedésével éles ellentétben mindkét balgát bolondította...
Szám akaratlanul is gunyoros mosolyba rándult eme gondolatok után, mire Granger rám nézett.

Az arcomról eltűnt minden érzelem, kíváncsian fürkésztem tekintetét, egész lényét.
Olyan más volt... tartása feszes, arca merev és hófehér, szeme ezzel ellentétben sötét és tüzes. Minden zavar nélkül állta a tekintetemet, talán először életében. Volt valami benne...valami, ami miatt még az én hideg vérem is megállt egy pillanatra: határtalan gyűlölet. Azt ugyan tudtam, hogy engem okol a történtekért, de ezt nem képzeltem volna. Minden jobb meg győződésem ellenére furcsa érzéseket keltett bennem ez az átható pillantás. Nem vagyok hozzászokva, hogy mások ilyen szenvtelenül mustráljanak.
Lassan felálltam, biccentettem Dumbledore felé, majd megtettem azt, amire már vagy egy órája vártam: leléptem erről a hülye értekezletről és visszavonultam a pincémben. Végre nyugodtan végiggondolhattam, hogy ezek az események milyen változást hoznak egyhangú életembe...

A szobám nagyon tetszett. Persze tudtam, hogy az első részét, mint irodát kapom, és abból nyílik majd a háló és a külön fürdő, de akkor is letaglózó élmény, ha az embernek hirtelen teremtenek egy saját kis hermetikusan elzárt otthont, távol az igazitól...
A látszat ellenére nagyon hiányoztak a szüleim. De mindennél erősebb volt az-az aggodalom, amivel megvédeni igyekeztem őket. Én vagyok az utolsó élő tagja a hajdani hármasnak és biztos vagyok benne, hogy Voldemort, ha csak puszta szórakozásból is, de megpróbál majd megöletni, annak ellenére, hogy csak egy kis bosszantó bolha lehetek az életében.
Ismét felsóhajtottam. Hirtelen kissé klausztrofóbiás lettem és már nem is tűnt olyan nagynak a birodalmam. Egy pillanatra gondolkoztam csak el, majd feltéptem IRODÁM ajtaját és kiléptem a folyosóra. Sietős léptekkel hagytam magam mögött az emeleteket (a 3-on laktam) és amennyire ez lehetséges volt, kissé jobb kedvvel léptem le az utolsó lépcsőfokról. Kedvem lett volna rohanni, ki innen, csak míg meg nem nyugszom, de nem kockáztathattam, hogy valaki meglát idétlenül rohangálni. Érdekesen vette volna ki magát és még meg sem szerzett tanári tekintélyem mindörökre oda lett volna.
Már kezdtem örülni, hogy nem találkoztam senkivel, mikor lépteket hallottam meg a pincelépcső felől. Hát én is sietősre vettem az utam, hátha elkerülöm a szinte elkerülhetetlent...

***

Hiába örültem mindennél jobban, mikor leértem a dolgozószobámba, hamarosan már csengett a fülem az ürességtől. Na nem mintha társaságra vágytam volna, de egy kis friss levegő sosem árt a fáradt agynak. Kilépve homályos és füstös laboromból megcsapott az alagsori hűvös huzat, mely még nyáron is lúdbőrt csalt bárki karjára, de télen igazi Isten átka volt.
Mikor felértem a lépcsőn, egy fiatal nőt pillantottam meg, aki sietősen, szinte futólépésben közelítette meg a bejárati ajtót. Összehúzott szemmel figyeltem egy ideig, mikor belém hasított a felismerés: Granger volt az! Talán csak a mugli ruha vagy a félhomályhoz szokott szemeim játéka okozta, hogy egy nőt láttam. Ezen egy pillanatig eltöprengtem... Granger nő?! De hiszen... rá kellet döbbennem, hogy az idő múlik és lassan a képembe nevet, hiszen az a kócos, kapafogú idegesítő kis boszorkány mára már érett nő lett; megjelenésében, járásában vagy akár tartásában már nyoma sem volt gyermeki önmagának. Alig néhányszor találkoztam csak vele, akkor is csak egy pillanatra mikor jelentettem a Grimmauld téren, de már akkor is feltűnt a változás, ami csak most tudatosult bennem igazán. Természetesen nem állhattam meg szó nélkül, bár hirtelen nem is tudtam, mi mondanivalóm lehetne számára.

-Ms. Granger! - szóltam ellentmondást nem tűrő hangon. Gondoltam, már az elején jobb tisztázni a még mindig fennálló erőviszonyokat, mielőtt még elszemtelenedne a kis boszorka.

Granger megállt, bár volt egy olyan érzésem, hogy pontosan tudta, hogy itt jövök mögötte. Lassan szembefordult velem, villogó szemekkel, rezzenéstelen arccal. Kísértetiesen ismerős helyzet.

- Egy szóra, ha megengedi.- mondtam fölényes gúnnyal. Azt hiszem, máris jobban éreztem magam, hogy rátértünk az én terepemre. Tanár-diák viszonyok.

Ő nem mozdult, csak nézett rám, kissé talán kérdőn és szenvtelenül is, de hidegen hagyott a provokálása. Közelebb mentem hozzá, hogy csak pár méter választott el tőle.

- Látom, amint úgy érezte, hogy valamiféle rangot kapott, máris behozhatja ide az otthon látott értékeket, és itt képviselheti tovább őket . - kissé értetlenül felvonta a szemöldökét, mire elégedetten folytattam- Úgy gondolja, Ms. Granger, hogy miután magáé a mugliismereti tanári poszt, már úgy is járhat, kelhet a varázslóvilágban, mint egy mugli?

Először azt hittem nem is válaszol, ezért már készültem is a megsemmisítő válasszal, de végül mégis csak megszólalt.

***

Nem tudtam, mire ment ki Piton kis játéka, de nem is érdekelt. Csak az volt a célom, hogy minél előbb szabaduljak és erre nem a hallgatás volt a legcélravezetőbb.

- Még nem kezdődött meg a tanítás, így nem kötelességem roxforti egyenruhát viselni. És tudomásom szerint a talár nem kötelező viselet az iskola területén.

Nem láttam meglepődöttséget az arcán annak ellenére, hogy a válaszom elég nagy éllel hagyta el a számat, tőlem merőben szokatlan módon. Mindazonáltal most rajta volt a rövid hallgatás sora, míg éjfekete szemével az arcomat pásztázta. Kissé kényelmetlenül érintett, még mindig feszélyezett az ilyesfajta tekintet, de nem mutattam.

- Amíg be nem fejezte a 7. évet, Ms. Granger, addig elvárom magától, hogy professzor úrnak, vagy uramnak szólítson. Ellenkező esetben pontot leszek kénytelen levonni a házától. - itt megeresztett egy gúnyos félmosolyt. Nagy önmegtartóztatásra volt szükségem, hogy ne essek neki a torkának puszta kézzel - Remélem nem ringatja magát hiú ábrándokban, Ms. Granger! Itt, legalábbis az én szememben mindenképpen és ezzel nem hiszem, hogy egyedül lennék; maga még mindig csak egy diák. Egy diák, aki a Roxfortban eltöltött hat év alatt épp eleget gyűjtött a rovására ahhoz, hogy az utolsó évben jól viselje magát. Világosan beszéltem?

Lenéző tekintete cseppet sem volt hatással rám. Néztem ezt a teljesen elmagányosodott embert és hirtelen szánalmat éreztem iránta. Nem hinném, hogy még akad valaki ezen a bolygón, aki abban leli perverz örömét, hogy diákokat von felelősségre ilyen értelmetlen dolgok miatt.

- Értettem... uram.- válaszoltam teljesen érzelemmentesen.
- Nagyon örülök neki. - mondta most már leplezetlen gúnnyal. Tudtam, a java csak most jön.- Ravasz időket élünk. Nem jár jól, aki megszegi a szabályokat. Sajnos Potter és Weasley már nem tudott tanulni ebből...

Hatalmas rúgást éreztem a gyomrom tájékán, mikor meghallottam barátaim nevét. De elhatároztam, nem adom meg kínzómnak azt az örömet, hogy elsírom magam vagy kimutatom az iránta táplált fortyogó indulataimat.

- Majd igyekszem, uram. És ha most megbocsát, felmegyek a szobámba és kipakolom a holmimat.- azzal már indultam is fölfelé, de nem hagyta.

- Azt hittem, sétálni indul. Nagyon sietős volt.- úgy érezte, annak ellenére, hogy nem tudott semmit se kicsalni belőlem, győzött.

- Már a levegő sem olyan friss, uram.

Tévedett. Nem engedem meg Perselus Pitonnak, hogy bármivel is több legyen nálam. De mire visszaértem a szobámba hirtelen jött diadalmas érzésem elröppent, mintha sose lett volna, és újfent magány vette át a helyét. Semmivel sem lettem jobb Pitonnál.