2. Várható nehézségek

Dísztaláromat felöltve tűrtem sorsomat... Dumbledore tanácsára késtem az évnyitó ceremóniáról. Nem lett volna túl jó ötlet rögtön az elején feltűnést keltenem a tanári asztalnál. Mikor választás elé állítottak, hogy hol szeretném elkölteni a reggelit, ebédet, vacsorát, nem is gondolkodtam sokat. Diáktársaim szemében még az eddigieknél is kevesebb leszek, már nem csak talpnyalónak, de árulónak is fel fognak tüntetni. Bizonyára a Mardekárosok és Piton segítségével...

Idejét láttam az indulásnak, de nagyon nem akaródzott levonulnom és az egész iskola szeme láttára helyet foglalni a MÁSIK OLDALON. De minthogy választásom már nem igen volt, így kénytelen kelletlen elindultam.

Nem volt hosszú az út, míg a harmadikról a fölszintre értem, de éppen elég, hogy a gyomromat kikészítse a kínzó kétség. Mikor beléptem a terembe, már vége volt a gólyák besorolásának. Az egybe gyűltek már igazából az egybesülteket várták és nem az igazgató beszédét. De mikor beléptem a terembe a felélénkült figyelemmel tekintgettek felém, és kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Hirtelen szinte már vártam, ahogy Ron oldalba böki Harryt és bambán felém biccent. Újabb rúgás a gyomrom tájékán... Kellett ez neked Hermione!

Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat és tökéletesen érzelemmentes arcot vágni. Bár amikor feltűnt, hogy a tanári asztalnál az egyetlen szabad hely Piton mellett van, azt hiszem, kissé meginogtam. De végül (szerintem éveket öregedtem) megérkeztem és ünnepélyes arccal foglaltam helyet.

- Nagyon izgul? - kérdezte tőlem a jobbomon helyet foglaló McGalagony professzor.

- Azt hiszem...-feleltem és megeresztettem egy bátortalan mosolyt.

- Ne aggódjon, maga már rangidős, csak nem harapják le a fejét! Ráadásul nem kell megküzdenie ismeretlen arcokkal. - tette hozzá.

Hát persze. Az elsősök nem tanulnak mugliismeretet. Én is gyorsan kapcsolok. Azt hiszem, kezd elmenni az eszem... Felsóhajtottam.

- Látom méltóképp sikerült lezárnia színpadias bevonulását Ms. Granger. - susogta mellettem Piton, de úgy, hogy csak én halljam.

Lassan ránéztem. Egyenesen bele a szemébe. Arcán ugyan ott ült még a gúnyos mosoly, de a szeme már nem volt olyan magabiztos. Nem hiszem, hogy tetszett neki, hogy ilyen nyílt tekintettel is találkozik. Meglepődve tapasztaltam, hogy szórakoztat is egy kissé tanárom zavara. Eldöntöttem hát, hogy nem szólok semmit, de sakkban tartom a szememmel.

***

Szinte már majdnem kibukott belőlem, hogy "mit bámul?!", de aztán gyorsan elvetettem az ötletet, mielőtt még porig aláztam volna vele magam. Ha Granger szándéka az volt, hogy feszélyezzen, nem sikerült neki... Legalábbis reméltem, hogy kívülről ez nem látszik. Igazság szerint meg tudtam volna ölni, amiért így szugerál. Hirtelen egy kis kósza hang azt súgta bennem, hogy raktározzam el magamban ezt a pillanatot, mert nő nem valószínű, hogy a közeljövőben így néz majd rám. Aztán rögtön le is hordtam magam, hogy másodszor tekintem ezt a kis fruskát nőnek. Elegem lett. Nem bírtam tovább.

- Nem mintha zavarna Ms. Granger, de nem gondolja, hogy már amúgy is csodálkozó Griffendéles barátai nem tudják majd mire vélni ezt a felém küldött pillantást? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire szinte már lesajnálóan nézett vissza. Nem hittem, hogy van erre is valami válasza, de újfent meglepett.

- Tévedés - mondta halkan, miközben tekintetét végigfuttatta a diákok sorain.

- Valóban? - kérdeztem megsemmisítően.- Akkor miért kapta el felőlem oly hirtelen a tekintetét?

- Nem arra értettem. - mondta. Én meg ezt nem értettem.

- Hát?

- Tévedés, mivelhogy nekem nincsenek barátaim.- suttogta halkan, hogy csak én hallottam.