Érzelmek vihara a hídon innen és túl

Fekszem az ágyon... nem tudom hány óra, de már jócskán benne járunk a holnapban. Új nap, talán új borzalmak. Mit talán...

Kint hangosan felhuhog egy bagoly. A résnyire nyitott ablakon kissé befúj a hívatlan, enyhe őszi szellő, mely meglebbenti a sötétzöld függönyt. Megborzongok, de most már nem tudom eldönteni, hogy a történtek-, vagy a természeti jelenségek hatására. Végül is ez se számít...
Tudom, hogy nem sokra megyek azzal, ha bámulom a plafont, de nem tudok mit kezdeni magammal. Nem megy ki a fejemből Granger....

- Hülye barom... hülye állat.- morgom csak úgy magam elé. Mintha az segítene bármit is. Eddig még nem jött be.

Hisz nem tudom visszaszívni szenvedélyes csókomat Granger ajkáról... és, talán mindent meg is tettem, hogy ez lehetetlen legyen. Az a tűz bármit elégetett volna... és én meg mindent felégettem. Ahogy szoktam. Rombolok, mint régen, a tűzzel játszom, a tűzzé válok...
Akkor akartam is. Tudtam, hogy nem szabad, hogy ő a diákom, hogy semmi értelme, de akartam. És ha tehetném, elűzném-e egy egyszerű exmemoriammal? Egyetlen szó pár pillanatért... De nem teszem meg. Azt már tényleg nem tehetem. Vagy nem is akarom? De nagy az ára...

Ilyet már rég nem éreztem. Vágy... egyszerű, megfoghatatlan, lüktető. Már megint a tűz. Vajon hova tűnt a jeges nyugalom, ami a véremmé vált? Lehet, hogy még magam előtt is álcáztam magamat...?

-Baromság...

A legfurcsább az, hogy Granger sose érdekelt. Enyhe kifejezés... Csak egy idegesítő, nagyszájú, minden lében kanál kis sárvérűnek tartottam, aki ha így folytatja, még a huszadik életévét se éri meg. Utáltam Grangert... utálom... Azt hiszem most magamat is.

- Ó, legyen már elég... helytelen volt és kész, de vége.- szinte már könyörgött fáradt agyam az egyre távolodó nyugalomért.- Reménykedj csak öregem...-válaszolt rá egy undok hang a fejemben. Majd nem, mint a crusiatus.

Az érthető, hogy én miért tettem... vagyis nem egészen.... Már rég nem voltam nővel és bár eddig jól sikerült titkolnom érdeklődésemet a gyengébb nem iránt, most elszakadt a cérna... De ő?! Gyűlöl, engem okol Potter és Weasley halála miatt, el sem hiszem, miért hagyta. Miért viszonozta...

Újra átélem az egészet. Nincs menekvés. Ajkunk összeér és ő ugyan olyan szenvedéllyel válaszol, mint ahogy én ostromlom. Szinte megfullad, megfojt, ziháló, remegő teste mellkasomnak feszül, egybeolvad velem. A kezem önálló életre kelve karcsú derekán köt ki, melyre ő apró sóhajjal felel. Vállamra szorítja kezét és én ha lehet még szorosabban tartom... nem tudom, miért szűnt meg a varázs, de a kar, ami előbb még ölelt, most eltaszít magától és ő ott áll, ismét gyűlölettel a szemében, kételyek között őrlődve. A tűz pattogása és a mi zihálásunk. És ő elmegy, én meg hagyom futni...

Az egész merő képtelenség...

- Vágysz rá, Perselus!- felnyögök és dühösen a fal felé fordulok. Talán ha összeszorítom a szemem...

Gyűlölettől izzó, mandulavágású, mélybarna szempár, kipirult arc, vérvörös, telt ajkak, melyek az én csókom hevétől tüzelnek.

-A francba...

De mindegy... végtére is gyűlöl...talán most jobban, mint eddig bármikor. Erre a gondolatra ismét megjelenik az arcomon a gunyoros mosoly. Most már tudom, hogy tényleg meg fogok kattanni. Ha mázlim van, a szent mungósoknak van annyi eszük, hogy nem Lockhart mellé raknak be...

Tudom, hogy nem kéne, de ezek után már nem mindegy? A testem mellett most már a gondolataim is önálló akarattal bírnak és ismét Granger felé kanyarodnak. Vajon szűz e még?- Vén kéjenc... az apja lehetnél!...-de nem vagyok.

Hiába nyugtatom magam, hogy csak a pillanat heve, a forró, zárt pincehelység, hogy csak az érzés, hogy bármit megtehetek vele, az enyém, hogy a karjaim közt van egy védtelen, érintetlen, hamvas, kívánatos, fiatal...

- Elég!!!- mondtam ki hangosan és felpattantam. Már végleg elegem lett magamból... szánalmas. Nem mehet így tovább...

A hold fénye pont az éjjeliszekrényemen lévő kis fiolára vetült. Egy hajtásra kiittam kesernyés tartalmát. Tudom, hogy minden rendben lesz. Legalábbis egyelőre...

Most ismét fekszem az ágyon. Hallgatom az örökké huhogó baglyokat, a szellő által lebbenő függönyt, amint a fotel karfáját simogatja, a levelek táncát. Ismét megborzongok. Ez már biztos a szer hatása... Nem gondolok semmire. Nem fogok álmodni...