Érzelmek vihara a hídon innen és túl

Másnap reggel... nem is tudom... Egy pillanatig minden olyan zavaros volt, csak arra emlékeztem, hogy este sírtam... nagyon sokáig. Aztán elaludtam. De... és akkor megrohant minden emlék, minden kimondott és elhallgatott érzés. Még magamon éreztem az érintéseit is.

Kirohantam a fürdőbe, és ahogy voltam, ruhástul beálltam a zuhany alá és magamra engedtem a vizet. Lassan ledobáltam magamról a tegnapi ruhadarabokat és dühödt mozdulatokkal letusoltam. Sokáig tartott, de magamhoz tértem, a hideg víz segített.
Már alig volt időm reggeliig, ezért gyorsan felöltöztem, megfésülködtem, majd sietősen elindultam a nagyterem felé.

Ahogy láttam, majdnem mindenki bent ült már, egyesek be is fejezték az evést, és csak unottan piszkálgatták a maradékot. Azt hiszem, hogy a kelleténél kicsit hevesebben rontottam be és foglaltam helyet, mert McGalagony professzor elég megrovóan nézett rám.

- Jól érzi magát, Ms. Granger? - kérdezte élesen.

- Teljesen, tanárnő. - feleltem, miközben kitöltöttem magamnak egy csésze kávét és elkezdtem megkenni a vajas-lekváros pirítósomat. Farkas éhes voltam!

- Tegnap egész nap nem láttam...- folytatta McGalagony, mire váratlanul az eddig balomon lapító Piton felelt.

- Ms. Granger úgy döntött, hogy éhségsztrájkba kezd. Hisz valamivel újra a figyelem központjába kell, hogy kerüljön, miután elült a döbbenet a tanári kinevezése miatt.

McGalagony vetett rá egy kedvesnek nem igazán nevezhető pillantást, majd tőle szokatlan aggodalmas arccal fordult felém.

- Ez igaz, Granger?

- Mármint hogy feltűnőségi viszketegségem van? - kérdeztem, miután lenyeltem a falatot. Szemem sarkából láttam, hogy Piton gúnyosan elmosolyodik. Meg tudtam volna fojtani...

- Látom, ma magával se lehet beszélni...-mondta kissé sértődötten a professzorasszony, majd felállt és távozott. Hát ettől se éreztem jobban magam a bőrömben. Az étvágyam is elment, de még a maradék pirítóst leerőltettem a torkomon.

Kezembe vettem a Reggeli Prófétát, majd olvasni kezdtem. A képről Bellatrix Lestrange vicsorgott, a cikk arról szólt, hogy majdnem elkapták.

- Na persze...-morogtam félhangosan, mire Piton felém fordult.

- Parancsol? - kérdezte jéghideg hangon.

- Magától, ne féljen, semmit. Csak elgondolkodtam egy régi jó barátján...- azzal felálltam, de még mielőtt leléptem volna, ledobtam elé a lapot. Hadd gyönyörködjön az emlékekben...
Az aznapi teljesítményem is alig volt hitványnak nevezhető. Tudtam, hogy este megint meg kell majd jelennem az alagsorban, de nem éreztem magamban elég lelki erőt hozzá. Mindazonáltal nyolc ötvenre már ismét készen voltam mindennel és megindultam Piton terme felé. Ma már nem felejtettem el a talárt és szinte a nyakamig felhúztam...

Mikor ott álltam az ajtaja előtt, a gyomrom görcsbe rándult. De bekopogtam és vártam. Már azt hittem, hogy nem is jön, mikor kattant a zár és ő megjelent az ajtóban. Amint meglátott, meglepettség ült ki az arcára.

- Maga? - kérdezte tőle szokatlan elmésséggel.

- Ha jól tudom, még nem fejeztük be a bájitalt...- mondtam, majd még mindig furcsa arckifejezését látva hozzátettem.- Segíteni akarok Lupinnak.

Erre ő nem szólt semmit, csak bólintott. Tudtam mi a dolgom; rögtön az üsthöz mentem és folytattam a főzet elkészítését. Látszott rajta, hogy Piton nem várt, mert folytatta.
Minden szó nélkül és rendben is ment egészen addig, míg késsel a kezemben meg nem csúsztam egy leejtett béka májdarabon és meg nem tántorodva a karomba nem szúrtam a kést.

- Au.- jajdultam fel, s mint egy parancsszóra megeredt a vérem. Piton odasietett hozzám és megfogta a kezem.

Felnéztem rá, majd dühösen elrántottam a kezem.- Ne érjen hozzám!- sziszegtem.
Nem szólt semmit, de a szemében valami különös fény csillant meg, amit nem tudtam mire vélni... talán megbánás...?

***

Nem tudtam, mit is tehetnék. Már a reggelinél is bebizonyosodott, hogy nem adja fel és nem hagyja magát megalázni... De most hirtelen, tehetetlennek éreztem magam. Ennek ellenére igyekeztem szigorú képet vágni és teljes tanári tekintetemet rázúdítottam.

- Ne gyerekeskedjen, Granger! Adja ide a kezét, különben nem áll el a vérzés. És különben is, tönkreteszi a főzetet.

Erre ő nem szólt semmit, csak felhúzta talárja ujját, miközben végig rajtam tartotta a szemét, majd felém nyújtotta a kezét. Nem tartott sokáig, míg beforradt a seb, de azért nem volt teljesen ellátva.

- Mindjárt jövök.- mondtam és előhoztam egy forradás eltűntető, gyógyító kenőcsöt. Granger elé álltam, majd vettem a krémből egy keveset az ujjamra és elkezdtem bekenni vele a heget. Alig érezhetően megremegett. Most nem rántotta el a karját, helyette lesütötte a szemét. Szinte láttam, ahogy fejében egymást kergetik a gondolatok, észérvek az érzések ellen. Finoman ajkába harapott... elkaptam a tekintetem.

- Jobb?- mordultam rá.

- Igen, köszönöm.- csodálkoztam, hogy hangja milyen közömbösen, szinte teljesen érzelemmentesen csengett.

- Remélem ez volt az első és egyben utolsó öngyilkossági kísérlete Ms. Granger... Vagy esetleg engem akart leszúrni?- kérdeztem gúnyosan... nem tudtam megállni, hogy ne csikarjak ki belőle bármiféle reakciót.

Felemelte rám a tekintetét, de ettől még borzalmasabban éreztem magam, mint mikor viszolyogva szabadult az érintésemtől.

Szemében a legmélyebb szomorúság és megtörtség ült. Nem is tudom miért, de hirtelen kedvem lett volna visszaszívni mindent, az összes bántó megjegyzést, amivel ma illettem.

- Ha lehetne, tanár úr, vita helyett szeretném gyorsan befejezni a mai leckét.- nem kérte, inkább csak mondta, remélve, hogy hagyom.

Hagytam is. Még az sem zavart, hogy nem azt a tiszteletteljes hangot ütötte meg velem szemben, mint amit általában elvártam volna tőle.

Fél órával később elengedtem. Már alig állt a lábán. Egy pillanatra mintha egy kis hála szikrája csillant volna meg a tekintetében, aztán kifejezéstelen arccal bólintott és némán elhagyta a termet.

Én ismét magamra maradtam a gondolataimmal és a tűz egyenetlen ropogásával.