Nagyon hosszú volt ez a nap, de még ez se fárasztott el. Úgy érzem, megfulladok, tennem kell valamit. Ha animágus lennék, most sassá változnék és kirepülnék a sötét éjszakába. Messze magam mögött hagynám a kastélyt, a gondokat... Fekete felhők fátylán túl a csillagos ég és a hold. Átrepülnék a Tiltott Rengeteg fölött, meglesném az ezernyi vad titkát, melyeket talán csak Lupin ismer régről, de mikor az átváltozása után felkel a nap, már ő is elfelejt...
Előregörnyedve ülök a székemen, homlokomat hűvös tenyeremnek támasztva. Nyugalmat mégsem találok, pedig már mindent megpróbáltam. Azzal, hogy elkezdtem az ötödévesek házi dolgozatait javítani, még inkább rontottam a helyzetemen, nem is beszélve arról, mikor meditálni próbáltam. Talán nincs is idegesítőbb annál, ha az ember mindent ki akar törölni az elméjéből és egyre több fatális marhaság férkőzik az agyába. Lehet, hogy még az is jobb lett volna, ha maradok azon az esze ment összejövetelen. Legalább nem ittam volna magamban. Megvan! Maradt egy kis Lángnyelv Whisky-m az egyik vitrinben. Szinte azonnal felpattantam; épp elég zaklatott voltam ahhoz, hogy teljesen félredobjam a józanság utolsó szikráját is!
Már épp nyúltam az üveg után, mikor valaki eszeveszetten döngetni kezdte az ajtómat. Összeráncolt homlokkal csuktam vissza a vitrin ajtaját, majd lassan az ajtóhoz mentem. Még mindig dörömbölt valaki. Amint kinyitottam az ajtót, berobbant rajta Granger, majd szembefordult velem. Haja kissé kusza volt, arca kipirult, szeme szikrákat szórt; erősen zihált.

- Megtudhatnám, hogy...

- Meg! Megtudhatná, miért vagyok itt. Bár ha olyan rohadtul zseniális legilimentor, mint amilyennek képzeli magát, már rég tudnia kéne, vagy nem?- először csak kiabált, majd ordított, a végét már sikította. Bevágtam az ajtót és dühösen felé léptem.

- Mit képzel magáról, Granger? Most azonnal....

- Tőlem levonhatja az összes pontot a Griffendéltől, az sem érdekel. Tőlem ki is rúgathat! De végig fog hallgatni!

Dühösen fújtatott, majd elkezdett fel-alá járkálni. Na most lett végleg elegem. Idejön ez a kis csitri és elkezd velem üvöltözni a saját szobámban! Lerohantam, elkaptam a karját, majd a falhoz löktem.

- Eresszen el!- üvöltötte.- Engedjen el, maga hazug, áruló!

- Nem...- sziszegtem közel hajolva hozzá.- Nem, amíg meg nem nyugszik, és ki nem nyögi végre, hogy mi a büdös francot akar tőlem!

- Eresszen el, MOST!

Na ekkor szabadult el a pokol! Olyan mérhetetlenül izzott a dühtől, hogy a szobámban a könyvek el kezdtek röpködni, a lombikok leestek, a pergamenek meg szerte-szét szóródtak. Azonnal elengedtem és hátraléptem. Tudtam, hogy nem érdemes még jobban felidegesítenem, amikor nem tudja kontrollálni a varázserejét. Egy üres üveg nekivágódott a halántékomnak és eltörött. Felszisszentem, éreztem, ahogy a vér kibuggyan a friss sebből. Odakaptam a kezem; nem volt súlyos.

- Fejezze be...- morogtam erőltetett nyugalommal.

Lassan minden a helyére állt- helyesebben mondva a tárgyak leestek és nem mozdultak többé- ő meg levegő után kapkodott.

- Hazudott... -suttogta.- Tudta, hogy Malfoy ölte meg Harryéket és maga beadta nekem azt az álszent dumát, hogy valaki a házából feltartotta. Pedig tudta!- ismét ordított, majd nekem esett és a mellkasomat kezdte el püfölni. Tehetetlenül néztem a gyötrődését... - Ezerszer elmondhatta volna! Én megbíztam magában! Mindent elmondtam... és maga visszaélt a bizalmammal.

Egy lépést hátrált, majd könnyáztatta szemmel a szemembe nézett.

- Hogy tehette?- nyögte erőtlenül.- Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen és kétszínű?!?

Iszonyatosan fájtak a szavai, mert tudtam, hogy igaza van. Nagyon kevés ember hitt nekem, de ő feltétlenül tette. És én mindezek után valóban becsaptam és ezzel elárultam őt...

- Sajnálom...- nyögtem, majd lesütöttem a szemem. Nem tudtam tovább állni vádló tekintetét.- Sajnálom, nem így akartam.

Egy ideig hallgatott. Ismét ránéztem.

- Sajnálja?- kérdezte remegő hangon. Majd hirtelen közelebb lépett és ütésre emelte a kezét, de én gyorsabb voltam és elkaptam.

- Eresszen el!- kiáltotta kétségbeesetten.

- Nem...- magamhoz rántottam és átöleltem.

- Eresszen...- suttogta, de hangja egyre elhalóbb volt, elnyomta a lassan feltörő zokogás. - Eresszen...

Szorosan öleltem magamhoz, miközben fejét mellkasomba fúrta, hevesen rázkódott; meg se próbált ellenkezni.

- Nem akartam...- morogtam halkan- Nem én öltem meg őket. Segíteni akartam. És ha lehetett volna, elmondtam volna. De Dumbledore nem engedte. Pedig kértem... sajnálom.
Még jobban rátört a zokogás. Iszonyatos volt látni, hogy milyen kínokat él át. Nem bírtam nézni, ahogy szenved.

Lágyan simogattam a hátát, majd beletúrtam göndör, selymes hajába. Apró csókokkal halmoztam el feje búbját, majd lassan lefelé haladva a nyakát. Mikor füle tövéhez értem, éreztem, hogy megremeg. Nem bírtam magammal! Bőre fiatal volt és forró, illata tisztaságról és érintetlenségről árulkodott. Ahogy belecsókoltam vállába, halkan felsóhajtott. Egyik kezemben még mindig fogtam az övét. Lassan számhoz emeltem és tenyerébe leheltem egy apró puszit. Ismét megremegett.

Lassan eltolt magától, majd szemembe nézett. Az a csodálatos barna szempár ezernyi kérdést kiáltott felém. Rettenetesen elszégyelltem magam. Átléptem azt a bizonyos határvonalat és a senki földjére tévedtem. Épp el akartam küldeni, mikor egy fél lépéssel közelebb jött, miközben szemét még mindig mélyen az enyémbe fúrta. Ismét elöntötte az agyam a forróság. Kezem önkéntelenül is felemeltem és kisöpörtem azt a kósza hajtincset, melyet már nagyon régóta szerettem volna jobb belátásra téríteni. De ahelyett, hogy megálltam volna, végigsimítottam bársonyos bőrén, majd telt ajka vonalán. Lehunyta a szemét. Beleőrültem a vágyba és már nem érdekelt, hogy helytelen amit teszek!

Közelebb hajoltam és elkezdtem lecsókolni arcáról a könnyeket. Lassan haladtam lefelé és mikor elértem a szája csücskét, mohón kapott ajkam után! Először csak harapdált, majd kissé szétnyitotta ajkait és bebocsátást engedett. Csókunk egyre erőszakosabb, egyre követelőzőbb lett, majd bele fulladtam. Kezét a hajamba fúrta, miközben másik karjával szorosan magához szorított. Teljesen megőrjített hevessége; kezemet a derekára csúsztattam, de ez se volt elég. Hamarosan már forró bőrén kalandozott a kezem, felfedezve háta minden egyes centiméterét.

Most először szakította el ajkát az enyémtől és vágytól csillogó szemekkel nézett az enyémbe. Az élet iróniája, hogy ez volt az, ami pillanatnyi józanságot hozott nekem...

- Nem szabad... nem lehet... nem tehetem...- nyögtem és szinte könyörögve néztem rá. Ő megrázta a fejét, majd végigsimított arcomon.

- Nem érdekel... akarlak.- suttogta rekedten, mire már képtelen voltam ellenállni. Ismét nekiestem, majd felkaptam és az ágyhoz vittem. Óvatosan fektettem le rá, miközben szenvedélyesen csókoltam. Ő felült, háttal nekidőlt a falnak, majd elkezdte kigombolni az ingem. Hálát adtam az égnek, hogy már korábban megszabadultam a taláromtól! Mikor a ruhadarab szerencsétlen véget ért a padlón, ismét a szemembe nézett és kéjesen elmosolyodott. Teljesen kiszáradt a szám, kapkodva vettem a levegőt. Ő szinte magára rántott, majd ráült mellkasomra és csókolgatni kezdte... lehunyt szemmel tűrtem kényeztetését, de mikor a nadrágomhoz ért, nem bírtam tovább. Kezemmel a tarkójánál fogva szelídnek nem nevezhető mozdulattal magamhoz rántottam hogy ismét csókban forrjunk össze. Ezt csak akkor szakítottuk meg, mikor pulóverét a pólóval együtt egyszerre áthúztam a nyakán és az ingem mellé hajítottam. Csodálatos volt, pont mint amilyenre a fürdőből emlékeztem... Egyszer csak megéreztem babráló kezét az övemnél, majd kis segítséggel a nadrágot is letépte rólam. Az arcomat figyelve az alsón keresztül hozzáért erősen ágaskodó féfiasságomhoz, és amikor felnyögtem, kicsatolta a melltartóját.

- Gyönyörű vagy...- suttogtam, miközben gyengéden lefektettem, majd fölé hajoltam. Megcsókoltam homlokát, szája szegletét, nyakát, a vállát, majd a karja belső oldalánál lefelé haladva a hasánál megálltam. Beleleheltem köldökébe, majd apró csókokkal halmoztam el hasát. Nehezen vette a levegőt és amikor egy pillanatra felnéztem, láttam, hogy lehunyt szemmel élvezi. Elmosolyodtam. Lassan haladtam fölfelé, majd mikor elértem a mellét, nyelvemmel eljátszottam a bimbók körül, majd óvatosan a számba vettem. Felnyögött. Nem bírtam tovább, de láttam rajta, hogy ő se. Csillogó szemeit ismét az enyémbe fúrta, majd megszabadított utolsó ruhadarabomtól. Kezébe vett, míg az arcomat leste, hogy lássa, mennyire élvezem. Gyengéden simogatta, majd odahajolt és egy puszit lehelt rá. Szelíden visszatoltam, majd levettem most már fölöslegessé vált bugyiját... Ismét elkezdtem csókolni a hasát, majd hirtelen a bokáját, fölfelé haladva, miközben combja belső felét simogattam. Hamarosan utolértem kezeimet és ajkammal kényeztettem egyre jobban megközelítve azt a helyet, ahol még férfi nem járt. Mikor először csókoltam bele, remegve sóhajtott fel... de nem sokáig tűrte kényeztetésemet, mert feljebb húzott és a szemembe nézett- többet akart.

- Gyere...- suttogta. Én végigsimítottam arcán, majd gyengéden a fülébe súgtam:
- Vigyázni fogok...

Lassan hatoltam be, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzak neki, arcán mégis láttam, hogy megrándul. Megálltam, hogy szokja egy kicsit, mire biztatólag megcsókolt. Óvatosan kezdtem el mozogni és hamarosan felvette az ütemet. Izzadt testünk minden porcikája összeért, teljesen egybeforrtunk. Halkan nyöszörgött, majd mikor egyre hevesebbek lettek lökéseim, már sikongatott, miközben éles kis körmeit a hátamba véste. Éreztem, hogy nem bírom már tovább, mikor elhalóan felsikoltott; erre én is hatalmasat nyögtem. Testünk ernyedten, tehetetlenül zuhant az ágyra, hangosan ziháltunk. Gyengéden simogattam karját, egészen míg lélegzete rendszeressé, majd teljesen egyenletessé vált. Így tartottam karjaimba zárva, míg el nem aludtunk, együtt...

***

A hajnal az ő karjaiban ért... maga volt a csoda. Az ablakokon beszűrődött az ezerarcú nap néhány sugara és én még jobban hozzásimultam, mire ő álmában önkéntelenül is szorosabban ölelt. Ahogy elnéztem békés arcát, elöntött a boldogság. Tudtam, hogy jutottunk el ide, hogy miket mondtunk, vagy miket tettünk, de ez most már nem számított. Az egyetlen, amitől rettegtem, hogy ha felébred, visszaváltozik azzá a kemény férfivá, akinek mindig is mutatkozott és azt mondja, felejtsük el a történteket. Ezt nem bírtam volna elviselni...

Hirtelen észrevettem egy kissé még véres heget az arcán. Ijedten jöttem, rá, hogy én okoztam. Kezemmel félénken megérintettem, majd óvatosan végigsimítottam rajta. Mikor ismét az arcába néztem, egy éjfekete szempárral találkozott tekintetem. Ijedten kaptam vissza kezemet és el is pirultam. Erre ő gyengéden homlokon csókolt, majd karomat kezdte el simogatni ujjai hegyével.

- Jó reggelt...- mormogta még álomittasan, bár hangja bársonyosan mélyen csengett. Elmosolyodtam.

- Már nagyon szép...- kezemmel a hasát simogattam, mire láttam, hogy elmosolyodik. Szemébe néztem.

- Sajnálom...- halkan, komolyan szóltam. Pillantása először ijedtnek tűnt, majd nagyon szomorúnak. Kicsit eltolt magától, majd csendesen kérdezte:

- Megbántad?- rögtön rájöttem, hogy félreértett és gyorsan megcsókoltam.

- Nem... csodálatos volt. Azt bánom, amiket mondtam. Tudom, hogy nem te vagy a hibás... csak valakin le kellet vezetnem. Annyira fájt.

Láttam az arcán, hogy megkönnyebbült, ismét magához szorított, miközben a fejemet simogatta; eljátszott pár göndör fürttel.

- Előbb is mondhattam volna... ha nem titkolózom...- ujjam szájára tettem:

- Akkor most nem lennénk itt, és én nem lennék boldog.

Máskor oly kemény arcán most ezernyi érzés suhant át.

- Boldog vagy?- kérdezte végül bizonytalanul, mire válaszul megcsókoltam. Gyengédnek szántam, de hamar rá kellet jönnöm, hogy az ő szenvedélye nem éri be ennyivel.. Kissé zihálva váltunk el egymástól és én kedvesen simogattam az arcát.

- És te? Boldog vagy?- féltem a válaszától, szeme komolyan csillogott.

- Nincs túl sok viszonyítási alapom...-kezdte lassan- de azt hiszem, igen.

Megkönnyebbülten nevettem föl, mire ő is elmosolyodott.

- Többet kéne mosolyognod, Perselus. Nagyon jól áll...- először szólítottam keresztnevén, de láttam nem zavarja és az én számat is oly könnyedén hagyta el... Perselus...

- Gyere...- suttogta- Korán van még, maradjunk egy kicsit... hosszú volt az éjszaka.

Fejemet ismét mellkasába fúrtam és ő szorosan ölelt magához. Ilyen meghittséget még sosem éreztem, mint amikor ismét egyszerre ragadott magával minket az álom...