27


Engedékeny érdemek

- Ki kell… nyitnom. –nyögi, és sikeresen feltápászkodik rólam. Figyelem, ahogy felkapja a földről talárját s alsóneműjét, és kecsesnek épp nem nevezhető mozdulatokkal felhúzkodja őket magára. Megmosolyognám felajzottságát, ha nem járnék hasonló cipőben –bár remélem, hogy rajtam azért ennyire nem látszik, hogy legszívesebben megismételném az imént előadott mozgássorozatot. Igaz, erősen remegek, és időnként megpróbálok elrugaszkodni professzorom irányába, de ez még nem bizonyít semmit…
- Azt hiszem, el kéne tűnnöd. –jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, ami igazán nem kontextusba illő, főleg, ha tekintetbe vesszük kócos haját és kipirult arcát.
Felülkerekedik bennem a hideg racionalitás; kissé fájó szívvel bár, de szó nélkül felmarkolom a ruhám a földről, és megcélzom a fürdőszobát. Úgyis az a második otthonom mostanság… A küszöbön még eszembe jut valami.
- Severus! Az ágynemű! –kiáltom vissza a magas, sötétbe burkolózott alaknak az ágy mellé.
Egyetlen intéssel megigazítja azt, s fogadni mernék, hogy nélkülem is eszébe jutott volna, hogy ezt meg kell tennie. Viszont abszolút érdemeim közé sorolható azon tény, hogy nélkülem nem túrta volna ennyire szét.

- Jó napot, igazgatónő. –hallom udvarias, kimért hangját, ahogy kinyitja az ajtót.
- Nade Snape professzor! Hogy gondolta, hogy így megvárat? –selypeg kislányosan a nő (bár számomra fájdalom ezt a megnevezést pazarolni eme teremtményre). A nyávogásának erősségéből érezhető, hogy nem a legtürelmesebb üzemmódjában álldogál az ajtó előtt.
- Elnézést. Egy roppant fontos bájital készítésében merültem el, s ezt a folyamatot nem lett volna ajánlatos megszakítani. –feleli higgadtan Severus; talán sejti, hogy csak valamiféle munkával kapcsolatos szöveggel lehet csillapítani ennek a szörnynek a dühét.
- Kérem, máskor szóljon, ha nem ér rá ajtót nyitni. –nyafogja hőn szeretett igazgatónőnk, s úgy tűnik, eszébe sem jut, hogy bájitalkotyvasztásra ott van Snape-nek a dolgozószobája; lám, a csata rögtön el is dőlt, bár az előttem nem egészen világos, hogy ki nyerte meg.
- Rendben, majd értesítem, ha elhalálozok vagy egyéb nyomós okom támad. Mit óhajt? –érdeklődik diszkréten (s enyhe türelmetlenséggel) professzorom; gyanítom, hogy szűk neki a nadrág.
- Nos, történetesen nekem is egy bájitalra lenne szükségem. Az iskolában megnőtt a rendbontások száma, így indokoltnak látom egy erőteljesebb büntetés bevezetését. Arra gondoltam, nagyobb hatásúvá tehetné a vérpennámat, a nebulók kezdik lemeríteni.

Snape válaszában egy szemernyi kétség vagy tétovázás sincs.
- Örömmel rendelkezésére bocsátok egy fiola alimentumot, az elég is lesz. Áztassa bele egy éjszakára, s másnap már megfelelő hatásfokkal használhatja a pennát.
- Köszönöm. –hallom a bicskanyitóan affektáló hangot.
Ajtózáródás, léptek távolodása. Valószínűleg átmennek Sev irodájába, ott tartja a legtöbb bepalackozott bájitalt.
Sajnos most ki kell találnom, mihez kezdek.

************************************

A húsvéti szünet rendre letelt; bár áldásos jellemzője volt az a tény, hogy nem mászkáltak a diákok tucatszámra a folyosókon, számomra mégis borzasztó megterhelő volt: valóban minden nap kétnapi tananyagot vertek a fejembe. Egyetlen dolog boldogít a közeli jövőre nézve: a pályaválasztási tanácsadás. Érdekes és mulatságos feladatnak tartom Umbridge diszkrét megbotránkoztatását. Be kell vallanom ugyanis, továbbra sem tettem le arról, hogy a jövőben bájitaltannal foglalkozzak.
Hétfőre osztottak be, így az elsők között leszek túl a dolgon, ami tulajdonképpen kár: imádom bosszantani az embereket, s minél tovább élvezhetem az eljövendő szórakozás ígéretét, annál jobb.

Felmerült a kérdés, ki lesz az a szerencsés házvezető-tanár, akinek elsorolhatom sirámaimat; mivel nem vagyok besorolva, ez korántsem von maga után olyan egyértelmű választ, mint más, normális diákok esetében. Snape természetesen buzgón Mcgalagonyra hárítgatta eme élvezetes tisztséget, de végül mégis sikerült meggyőznöm, hogy inkább ő pazarolja rám drága idejét. Igaz, nehéz és fáradságos munka volt részemről, mígnem sikerült elérnem, hogy felsorakoztatott indoklásaimat kielégítőnek találja… de be kell, hogy valljam, magam is élveztem a testi diplomácia eme fogásait.

Napjaim a kíváncsi várakozás jegyében telnek. Hétfőre virradva már úgy ugrom ki az ágyamból (Igen, a sajátomból!), mint egy kisebb ágyúgolyó. Érdekelne, milyen szakmát tanácsol nekem ébenhajú szeretőm. Nem bánnám, ha szeretett és istenített igazgatónk, ámen, nem venne részt a megbeszélésen, esélyt adva ezzel a tanácskozásnak, hogy valami másba torkolljon. Ezt a torkollást ugyanis immár majd’ egy hét gyakorlottságával űzzük Severus-szal, és nem úgy tűnik, hogy abbahagyjuk mostanság.

Hol én lopakszom át hozzá (ez a gyakoribb), hol ő tér be koholt indokkal szobám szentségébe; odáig vetemedtünk, hogy még egy ártatlan takarítószeres szekrényt is megszentségtelenítettünk, miután én úgy találtam, hogy nagyon tágas ahhoz képest, hogy milyen kicsi… Még sok értelmes mondat hagyta el a szám az elmúlt héten, de ez az esélyes a LEG-díjra.

Egyszer még az órájára is majd’ betörtem, mert azt hittem, már véget ért, s egyedül van. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy előbb hallgatózzak, hátha mégis vannak bent… Helyesen jósoltam én meg magamnak már réges-rég, hogy egyszer elvesztem a fejem, és többé sosem találom meg.

Ám mégis azt kell mondjam, mindig hideg fejjel, már-már érzéketlen nyugalommal és körültekintéssel választjuk meg a helyet és időpontot, mikor együtt lehetünk. Olykor kissé idegesítő ez a körültekintés, de tisztában vagyok azzal, hogy mit várhatunk a világtól –vigyáznunk kell magunkra, s előre ki kell számítanunk minden tettünk következményét, s aszerint cselekedni, ha nem akarjuk, hogy ok nélkül minket büntessen a sors. Nem adhatunk esélyt az igazságtalanságokra –már így is épp elég ért minket.

Egyébként kapcsolatunk épp olyan, mint eddig, eltekintve attól, hogy olykor együtt hálunk: ugyanúgy csipkelődünk és gúnyolódunk egymással. Részemről ez természetes, hisz mindig is élveztem ezeket a szócsatákat, s van egy olyan sanda gyanúm, hogy Severus is így van ezzel.

Tudtam én, hogy előbb eljön a pályaválasztási tanácsadás, ha úgy teszek, mintha nem gondolnék rá –az idő már csak ilyen agyafúrt, de én túlteszek rajta.
Lassan lépkedem professzor Snape szobája felé. Számomra érdekes paradoxon, hogy pont abban a helyiségben kell a tanácskozást tartani, ahová oly sok egyéb természetű emlék is fűz.

Benyitok. Érdeklődve végigpásztázom a jelenlevőket –Snape méltóságteljesen üldögél íróasztalánál, az ajtóval szemben, Umbridge pedig, úgy tűnik, esélyt kíván adni magának arra, hogy lesből megtámadhassa a belépő slytherines diákokat, ugyanis egy félreeső sarokban ücsörög. Észre se venné az ember, ha nem keresné. Mindannyiunk kitörő örömére undorító fodros-bodros kendőt visel a nyakában; ölében egy nagy jegyzettömb, amit láthatóan nem fél majd használni.
Úgy kell majd kezelnem Sevet, mint egy közönséges mezei professzort, akihez semmi különösebb kötelék nem fűz; az arcán látom, hogy határozottan elvárja tőlem ezt a játszmát –nem mintha magamtól nem tudnám, hogy erre bizony Umbridge előtt szükség lesz. Akkor hát… kezdődjék a játék.

- Üdvözlöm, professzor. Igazgatónő. –biccentek a sarok felé.
Bólintanak felém köszöntésképpen –Umbridge fölényesen, Snape hidegen.
Szép kis társaságba kerültem.

- Foglaljon helyet. –suttogja kellemesen mély orgánummal annak a hangnak a bársonya, mellyel már annyiszor volt alkalmam találkozni.
Némán, kecsesnek szánt mozdulattal levetem magam a vele szemben álló székre, s a továbbiakban egyetlen lenyomozható pillantást sem vetek tisztelt igazgatónőnkre –annál többet lopva, reakcióit fürkészvén.

- Mint ahogy ön is tudja, a pályaválasztási terveiről lesz szó, valamint, ha különlegesen kiemelkedő döntésképtelenségről tesz tanúbizonyságot, segítek önnek elhatározni, mely fakultációkat válassza a hátralévő két roxforti évére. –kezd bele némileg gúnyos hangnemmel a felvezető szövegbe Snape.
- Vannak esetleg elképzelései a jövőbeli foglalkozását illetően? –néz rám fürkészően.
- Teljességgel határozottak. Vagy író leszek, vagy bájitalmester. –jelentem ki enyhe mosollyal szám sarkában.
Felvonja a szemöldökét. Bizony, erről a témáról még nemigen beszélgettünk…
- Úgy érzi, a két említett munkakör ilyen szoros rokonságban áll egymással, Miss Wallace? –érdeklődik enyhén lenézően.
- Nem kifejezetten. –vonom meg a vállam. –Bár el kell ismernem, hogy néhány vonatkozásban erős hasonlóságot mutatnak: mindkettő színtiszta művészet. –jelentem ki büszkén, s megpróbálom eltüntetni szememből a fanatikus csillogást.
- Úgy látja? Ezen vitatkozhatnánk, de nem ez a feladatunk. Van úgymond fontosabb dolgunk is. –mondja lassan, lekezelően, jelezvén, hogy ő egyáltalán nem tartja fontosabbnak azt a dolgot ennél a kellemesnek ígérkező vitánál.
– Az ön jövőképének megvitatása. Tehát... –egymásnak támasztja hosszú, fehér ujjait az asztalon könyökölve- Van valami egyéb elképzelése is?
- Nincs. –közlöm vele a rideg valóságot. –Kifejezetten foglalkoztat a sötét varázslatok területe is, de semmiképpen nem szeretném az aurori pályát választani.
- Nem csak abban a munkakörben hasznosíthatná a tudását. –villan egyet a szeme sokat sejtetően. A háttérben Umbridge érdeklődve köhint egyet.
- Gondolt a kutatási területekre is? –teszi hozzá halványan mosolyogva, hogy elaltassa a béka gyanúját. –Mint az adott tantárgy kutatója és tudósa, szintén elismerésre tehetne szert –persze, ha érdemei megengedik.

- Érdemeim meglehetősen engedékenyek. –közlöm vele szerényen mosolyogva, s keresztbe teszem a lábam, lassú, ingerlő mozdulattal, miközben a fekete függöny nem létező mintáit szemlélem.
- Akárcsak az önkritikája. –jegyzi meg elismerően.
- Az ember igyekszik. –vonom meg a vállam közömbösen.
- A kérdés az, hogy mennyire? –szegezi rám a tekintetét. –Hajlandó lenne továbbtanulni a Roxfort elvégzése után?
- Természetesen. Feltett szándékom mindenáron magasrendű képesítést szerezni.
- Rendben. –konstatálja némileg megenyhülve. –El tudja dönteni, mely foglalkozáshoz vonzódik leginkább?
- Arra gondoltam, elmegyek bájitaltanárnak egy jól működő varázslóképzőbe. –felelem kaján vigyorral.
- Nem ajánlom, hacsak nem beszél perfekt szinten bolgárul vagy franciául, ugyanis ez a két intézmény, a Durmstrang és a Beauxbatons van a legközelebb, ha állást keresne.
- Szóval a Roxfort szóba se jöhet. –konstatálom színlelt elkeseredéssel.
- Nem igazán. –néz rám hidegen, de tekintetében meglelem a felhívást a játék folytatására.
- Nem szándékozik állást változtatni? –ütöm tovább a vasat.
- Határozottan nem a válaszom.
- S mi lenne, ha a tisztelt igazgatónő felajánlaná önnek a sötét varázslatok kivédése tantárgyat? –kekeckedem sunyin, s említett személyre pillantok. –Hiszen bizonyára sok elintéznivalója akad a tanítás mellett. –nézek óvatosan Umbridge-re, és próbálok elismerést erőltetni szemeimbe, azt sugallva, hogy díjazom erőfeszítéseit az oktatási intézmény igazgatása terén.

- Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy konkrét ajánlat híján a helyemen maradok. –mondja kitartó higgadtsággal Severus, és sikeresen megállja, hogy Umbridge-re nézzen.
- Szabadna tennem egy közbevetést? –érdeklődik igazgatóasszonyunk a szokásos bevezető köhögcsélés nélkül a beállt csendben.
- Tessék. –leheli közömbösen Snape, és látszólag a jegyzeteibe mélyed.
- Természetesen nem akarom a kisasszonyt lebeszélni feltett szándékáról, hogy bájitalmester lesz. –kezdi gyanús hangsúllyal. –De kötelességem megemlíteni, hogy a teljesítménye más tantárgyak terén is feljogosítja arra, hogy továbbtanuljon. Így azt ajánlom, ne hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják a választásában.
- Hogy érti ezt? –kérdem meghökkenve, bár pontosan tudom, hogy ostoba piros szivecskék járnak a fejében terveim feltételezett magyarázataként.
- Nos, mindannyian tudjuk, hogy erős tisztelet él önben professzor Snape iránt –néz Sev felé sokat sejtetően- de nem hinném, hogy ennek egyfajta utánzási kényszerben kell megnyilvánulnia.
- Utánzási kényszerben?! –most már nem színlelem a megrökönyödést.
- Csak nézzen magára. –selypegi édesen. –Hogy fonja össze a karját!
Letekintek, és tudatosul bennem, hogy az események ismét erre a védekező gesztusra késztettek.
- Hogy? –érdeklődöm, s érzem magamban a vihar előtti nyugalmat. Dühösen összeszűkített szemekkel meredek erre a dögre.
- Ahogy Snape professzor szokta. –állapítja meg elégedetten.

Snape eközben egyikünkről a másikunkra kapkodja tekintetét, és nehezen tudnám leolvasni az arcáról a gondolatait, mindenesetre egyszerre tűnik úgy, mintha zavarná s mintha mulattatná a helyzet.
- Én mindig is így fontam össze a karom! –jelentem ki dacosan, és legszívesebben lenyeletném azzal a békával a féltve őrzött mappáját.
- Wallace kisasszony… -suttogja mézesmázosan- Erre semmi szükség… Inkább arról beszéljen, mik a valós tervei a jövőre nézve.
- Már mondtam. Két tantárgy érdekel annyira, hogy magasabb szinten is foglalkozni kívánjak vele, a rúnaismeret és a jóslástan pedig hobbi szinten foglalkoztat.
- Érdekli a sötét varázslatok kivédése, mégsem hajlandó aurornak menni… ez érdekes, igen érdekes. –néz rám fürkészően, ravaszul pillogva Umbridge.
- Nem hinném, hogy szükség van aurorokra mostanában. –jelentem ki sunyin, tudván, hogy ez dédelgetett kedvenc sugallata.
- Valóban, igaza van. –derül fel az arca, és a ravasz kifejezés némiképp enyhül vonásain. –De még mindig lehetne a defenzív mágia kutatóprofesszora.
Megborzongok a halálos fenyegetéstől. Zavaromban leemelem jobb lábamat a balról, s most a balt vetem át a jobbon.
- Nos, Wallace? –néz rám kaján kárörömmel Snape, s nagy szerencséje van, hogy itt van köztünk egy asztal.
- Nem élek a lehetőséggel. Bevallom, érdekelnek a békés konfliktusrendezés lehetőségei, egyfajta pszichológiai tanulmánynak tartom az elsajátításukat, de nem érzem úgy, hogy életcélom lehetne ezek kutatása. Amondó vagyok, hogy a bájitaltan lenne az igazi. –sóhajtok színpadiasan.

- Akkor ezt megbeszéltük. Most már csak arra lennék kíváncsi, milyen állásra kíván majd jelentkezni. –mondja lassan, szinte monotonon Snape, és közömbös arccal az iratait böngészi. Köszi az együttérzést.
- Fogalmam sincs. Fontos ez? Jelentkezem a bájital-tanszékre, aztán majd meglátom, mit kezdek a letett vizsgáimmal a kezemben.
- Nem hinném, hogy ilyen fokú tervezéssel sokra viheti. –jelenti ki Snape hűvösen.
- Én már csak ilyen reménytelen vagyok. –sóhajtom ironikusan.
- Ez esetben lássuk, milyen tantárgyakra szükséges koncentrálnia ahhoz, hogy felvegyék. Természetesen bájitaltanból és gyógynövénytanból minimum várakozáson felüli minősítésű RAVASZ-t kell tennie. De ha van egy csöpp esze, rájön, hogy ajánlatosabb ezekből kiválót szereznie. Azonkívül V-t kell kapnia sötét varázslatok kivédéséből és legendás lények gondozásából is. Amint látja –gúnyos mosolyra húzza ajkát- a bájital-tanszék követelményei az aurorképzőével vetekednek, így ha energiaspórolásból utasította el az utóbbi intézményt, az előbbiben sincs sok keresnivalója. A két intézmény azonban jelentősen különbözik egy alapvető tényezőben: az aurorképzőbe rendkívül nehéz bekerülni, ám utána már kifejezetten könnyű az út a sikerig.
- Ezt a helyet azoknak a bolondoknak találták ki, akik egyszer túlhajtják magukat, s utána többé nem veszik a fáradtságot a tisztességes munkára. –sziszegi lenézően, önmagához képest túlságosan nagy hévvel. -Ezzel ellentétben a bájital-tanszéken, bár eggyel kevesebb RAVASZ szükséges a felvételhez, ne számítson semmi könnyedségre, ha bejutott –minden egyes nap, újra és újra ellenőrzik tudását, mind a gyakorlatban, mind elméleti szinten, s a nagy többség részére tökéletesen elérhetetlenné teszik a mesteri fokozat elérését. Ezeknek a tanulóknak meg kell elégedniük a meglehetősen egyszerűbb középfokú papírral.

Büszkén kihúzza magát. Lehet is mire- ritkán hallottam ennyit beszélni egyhuzamban. Bár gyanítom, ő most inkább a bájitalmesteri fokozatára akar utalni ezzel a szálfaegyenes ülésmóddal.

- Én azért mégis belevágnék. Szeretem a kihívásokat. –hangom mélyen hullámzik a hirtelen támadt csödben.
- Lezártnak tekintem a beszélgetést. –mondja Sev kissé sietve. Gondolom, abban reménykedik, hogy sem nekem nem jut eszembe semmi hülyeség, sem a banyának az, hogy megszólaljon.
Lassan felemelkedem ültő helyemből.
- Akkor a mihamarabbi viszontlátásra. –fenyegetem meg az ülve maradókat, s méltóságteljesen, belül zavarodott gondolatokkal elhagyom a szobát.

Odakinn aztán elkomorul a tekintetem –épp csak pár pillanatra, ugyanis pár métert teszek meg csupán, s hirtelen egy szőke-zöld villámot pillantok meg felém suhanni. Gyorsan áthangolom arcberendezésem –megelégszem egy méltóságteljesen komoly ábrázattal is. Számíthattam volna arra, hogy mások is jönnek utánam Snape-hez tanácsadásra.

Sok időm azonban nincs gondolkodni –az alak nem áll meg, mikor elém ér, hanem lendületesen folytatja útját, s hirtelen nekinyom a falnak. Lefogja két karom, s vadul, szenvedélyesen csókolni kezd. Az utolsó filmkocka, ami szemem előtt táncol, egy elegáns, csinos, 16 körüli fiú képe, így hát lassú, kényelmes technikával, élvezettel visszacsókolom, és semmit nem teszek az ellen, hogy fogva tartson a falnál. Szánalmas és tipikus viselkedésforma lenne, ha elkezdenék bután kalimpálni, nemde? Mellesleg, hiszek a carpe diem életfilozófiában –ragadd meg a napot, élj meg mindent, amire csak vágyad és lehetőséged nyílik.

Azonban mikor elenged, s elhúzódik, fagyos, részvétlen fekete szempárral találja szemben magát. Ugye nem gondolta, hogy egy kis testi élvezet emocionálisan befolyásolhat engem? Érzéketlenül, ridegen fürkészem az idegen alakját, s végül gúnyosan megérdeklődöm:
- Tudsz értelmes indokot mondani, vagy ugorjak egyből a nevedet firtató kérdésemhez?
Kissé csodálkozva néz rám, de az ő kék szeme is higgadt tárgyilagossággal pásztázza mindazt, aminek látszom.
- Draco Malfoy, örvendek. –húzza el cinikusan a száját. –Csak kíváncsi voltam, hogyan csókol a Dark Lady. –jegyzi meg önelégülten mosolyogva.
- És elégedett az eredménnyel? –hallom a hűvös baritont a hátam mögül.





Nem tudom, hol olvastam már a vérpenna kifejezést, így nem tudok köszönetet mondani az illető írónak eme helyen; tény, ami tény, nagyon megtetszett ez a szó, bár azelőtt nem gondolkoztam a problémán, hogy hogyan lehetne nevezni ezt a tárgyat. Azt hiszem, semmilyen más nevet nem lehetne adni neki.

Még egy kép: yacht.zamok.net/DV/Potter/Posters/Snape/Risunki/snape1.jpg