Hamar beköszöntött a reggel. Előző éjszaka erőteljes kísérleteket tettem Severus szexuális zaklatására, de sajnos komolyan gondolta azon utasítását, hogy aludjak. Ezt pedig sajnálatos módon csakis azzal érhette el, hogy figyelmen kívül hagyta felébresztésére, illetőleg felélénkítésére irányuló ravasz trükkjeimet. Hiába, slytherin. Nem csak az arcizmain tud uralkodni.

Egyedüllétre ébredtem –szinte borzongatóan üres volt a tértágítóval kezelt ágy. Úgy határoztam hát, minél előbb konzultálok a manókkal a reggelim ügyében –sőt, a reggelink ügyében. Mivel már a diákság -s így én is- letette a vizsgákat, nincsenek tanórák, nincs házi feladat. Ez pedig azt jelenti, hogy Severus is és én is akkor kelünk, amikor csak akarunk, s az étkezések ideje is kevésbé lesz behatárolt. Ergó: ehetünk együtt, akár fenn, akár nála, akár nálam. Három színhely is áll lehetőségünkre eme üres életjelenség produkálásához.

A konyhára érve megállok, eltűnődöm a közönséges giccshalmaz előtt, amit egyesek nem átallanak képnek becézni, majd megpiszkálom a körtét és benyitok. Leadom rendelésem, s röpke félóra múlva valamelyik nevenincs lény már hozza is szobámba –Severus szobájába- a pompás kivitelű osztrigát. Természetesen döntésem mögött semmifajta hátsó szándék nem rejlik –legalábbis mikor kedvesem szemébe fogok nézni, semmiképp sem: túlságosan jó legilimentor.

Miután ily módon az egész délelőttömet beterveztem, teljes lelki nyugalommal üldögélek és várom a tisztelt professzort, a minél előbbi reggelizés jegyében. Közben szórakozottan lapozgatom egyik könyvét, melyet –roppant meglepő módon- a polcról szedtem le és tulajdonítottam el nyomban. Nem sok újat mond, hisz kölcsönadta már egyszer; így egy gyors áttekintés után visszacsúsztatom helyére. Egy másik, jóval vaskosabb kötetre siklik tekintetem –nemhiába, ízlésem mindig tévedhetetlen volt. Kénytelen vagyok levenni a kiszemelt áldozatot: piszkosbarna gerincén egy árva betű sem hirdeti kilétét. Az első lapon annál több információt találok: Rúnaismeret középfokon, írta: Miranda Dabrak. A jelentéktelen stílusú nyomtatott betűk alatt pedig kissé cikornyás, nagyzoló vonalakkal rajzolt írás: Hermione Granger.

Na, ez meg mit keres itt, fut át az agyamon minden gondolataim legnagyobbika. Eddig nem volt tudomásom arról, hogy Snape és diákjai előszeretettel csereberélik egymás közt a könyveiket. Persze, én más kaszt vagyok… Ez a kis stréber egyszerűen nem illik a képbe. Bizonyára véletlenül került ide. Magasfokú zsenialitásom sem súg más magyarázatot. Nem hinném, hogy Severus kósza lopkodásokkal tölti szabadidejét, főleg, hogy annak jó részét (körülbelül napi húsz percet…) velem osztja meg. Tulajdonképpen ijesztő, hogy ennek az embernek milyen kevés ideje van –vagy mennyire sumák. Kutatásokat végez, ebben biztos vagyok –talán nem is egészen legális módon. De hogy el is jár a kastélyból, ki tudja, hova, az már számomra is meglepő. Mi késztetheti arra, hogy ennyi munkát vállaljon? Miféle csoportnak, egyesületnek vagy társaságnak lehet a tagja, mely ennyi törődést vár el szerencsétlen hívétől? Sátánista szektába jár, orgiákon vesz részt, titkos jelentéseket írogat, orgyilkos, magántanár a faluban, vagy mi az isten ménkűje ő a külvilágban? Fel nem tudom fogni, miért nem méltat annyira, hogy beszéljen velem. Nem, nem beszél velem eleget, s én mégis örülök, hogy mikor velem van, egyből magához von, vagy tanítani kezd a tudományra, melyet életcélomul választottam. Mindkét időtöltés kellemes vele –de úgy érzem, kissé lebecsül engem, ha csak ennyit hajlandó tenni értem, velem.
A titkait akarom.
Ennek ellenére –ó, csodás, önmagának ellentmondó slytherin!- unalmamban epret rendelek az osztriga mellé.

Mikor benyit, már látom, vagy inkább érzem: esemény van. Azt nem tudhatom, miféle; arcán a sötét árny egyaránt lehet a titkos, kaján öröm kifejeződése, s egy nyomasztó gondolat rátelepedő hatása. Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy kiszedjem belőle titkait. Ha nem csal a megérzésem, épp most sebezhető, most vallatható, mikor oly intenzíven érez valamit, mit nem értek. Szeretném tudni, mi jár a fejében. Nem részletesen, és nem minden mélységében –úgy érzem, abba belepusztulnék-, de akarom, hogy élete legalább néhány történésének részese lehessek.

- Egyél –jelentem ki kifejezéstelen hangon; tudom, nem érdemes kérlelnem, sem erősködnöm. Nem lenne túl célravezető módszer a vallatás megkezdéséhez.
Leül az ágyra, mit sem törődve azon pimaszsággal, hogy valami érdekes okból kifolyólag ezen terítettem meg az asztal helyett. Megjegyzem, engem is meglepett, mikor valamelyik össze-vissza fecsegő varázskönyvben (s itt a hangsúly a varázson van), mely mindenféle kozmetikumbűbájról, szerelmi bájitalról és öltözködési trendekről szólt, azt olvashattam, hogy az osztriga valóban potencianövelő, sőt kedvcsináló. Megemlítették azt is, hogy ezt az információk maguk a muglik is tudni vélik, bár csak nagyon kis százalékuk van tisztában azzal, hogy ez tényleg igaz. Kételkedhettem volna a forrás szavahihetőségében –de a recepteket ellenőrizve rá kellett jönnöm, hogy a szerelmi bájitalok is valóban helyes leírásúak. Tehát ez a könyv igaz, de általában véve lényegtelen dolgokat tartalmaz, konstatáltam akkor. Eltekintve persze néhány igen érdekes adattól…

Most azonban csak figyelem, ahogy Severus találomra felkap egy epret, s tétova mozdulattal, szinte remegő kézzel szájához emeli. Lassan, megfontoltan rágni kezd, majd hirtelen vadul, gyorsan folytatja, mintha nem tudna uralkodni magán; aztán pár másodperc, s ő ismét csigalassúsággal eszeget. Ha az osztrigával kezdte volna, ez akár még jól is hangzana: csigalassúsággal eszi az osztrigát. Osztrigalassúsággal a csigát… Elűzöm a kétes értékű filozófiai gondolatokat, s tovább fürkészem áldozatomat, miközben magam is gyümölcs után nyúlok. Immár mindketten elmerültünk a reggelizés pompás szentségében; egyikünk sem szól, de ő roppant izgatottnak tűnik, határozott álcája ellenére is. Olykor már nyíltan kiúszik arcára valamiféle zavart kifejezés, hogy aztán egy óvatosan rángatózó mosolyt követően eltűnjön, s átadja helyét a kifejezéstelenségnek.

Severus lehorgasztja a fejét, komor pillantással végignéz halványszürke övén, fekete, szétnyitott úti köpenyén, sötét színezetű, durva szövetű nadrágján, majd tekintete megállapodik az ággyal szemben álló könyvespolcon. Elhúzza a száját, de nem kommentálja a kincsei közti rést. Határozottan gyanús nekem. Elfordítja fejét, merőn rámnéz, aztán visszahelyezi a kezében tartott érintetlen eperszemet a tálba, s halk sóhajjal végignyúlik az ágyon. Kezeit támaszul tarkója alá helyezi, és rezzenéstelen arccal bámulja a plafont. Tulajdonképpen ijesztő jelenség –komoly, még megingásában is határozott; karcsú teste, mint a hiúzé, fekete ruhába bújtatva, haja hullámos tincsekben végigomlik körülötte a párnán. De a szeme, a szeme árulkodóbb, mint valaha. Vad gyűlöletet bármikor találni benne –de most, most felenged valami mást is.

- Severus. Te örülsz –állapítom meg furcsálkodva. Tulajdonképpen ez immár nem kérdéses előttem. Ha dühös lenne, vagy csupán ingerült, már nekiállt volna dolgozatokat javítani, hogy vitriolos hangnemű üzeneteiben az összes rossz időben sorra került diák gyönyörködhessen. Igaz, már túl vagyunk a vizsgaidőszakon, nincs tanítás… nos, akkor akár elvehetné Granger könyvét az asztalról, és elkezdhetné tépkedni a gondosan tisztán tartott, sokat simogatott lapokat… Vagy megírhatná a jövő évi óravázlatait.

- Hm –jelenti ki roppant civilizáltan; még halk felmordulása is érzéki, sőt: fenyegető. A kettő nála gyakran esik egybe, de most akaratlanul is megborzongok. Mi történhetett vele? Rettenetesen fel lehet indulva –a semmitmondó megjegyzéseket általában hideg, de zsibbasztóan intelligens gúnnyal szokta kommentálni. Most pedig –egy árva szó se. Sértések nélkül –nem önmaga.

- Severus –jelentem ki nagy komolyan. –Áruld már el, mi bajod.
- Átértékelem az életemet –hangzik a közönyös válasz. Szinte érzem, ahogy Severus gondolatban vállat von.
- Na ne mondd! És mire jutottál? –érdeklődöm gúnyosan.
- Nem is olyan szörnyű –feleli kesernyésen. Nagy levegőt vesz, és a plafon szépségeinek tanulmányozásába veszve folytatja: -Történt hajnalban egy s más.
- Mi? –kérdem, felvillantva intellektusomat… Hiába, kezdek kíváncsi lenni, s kedvesem is egész közlékenynek tűnik. Úgy értem, az alapállapotához képest.
Nem szól; egykedvűen feltápászkodik, s megfontolt mozdulatokkal nekiáll teát készíteni. Nem zavarom közbeszólásaimmal; ilyenkor nemigen szereti az ilyesmit.
Rövidesen helyet foglal a helyiség egyetlen karosszékében, és elgondolkodva forgatja a kezében tartott csészét. Lassan, tűnődő tekintettel iszogatja a benne lévő folyadékot; egyszer felém pillant: szemében higgadtság és a mindennapok nyugalma csillan. Újra a régi.

Tökéletes hidegvérrel végez teájával, ami talán nem is nagy szó, hisz a folyamat nem számít gyilkosságnak. Nyújtózik egyet, majd a könyvespolchoz lép; leveszi az egyik újnak tűnő kötetet, ismét elhelyezkedik a karosszékben, s némi ficergés után mozdulatlanná dermedve olvasni kezd. Megnyugodva tanulmányozom szenvtelen arcvonásait: számomra a biztonságot jelentik ezek a közönyösen összepréselt ajkak, ez az elgondolkodva összeszűkülő szem, melynek mélyére a föld legtehetségesebb legilimentora se lenne képes behatolni. Magam is visszanyerem hidegvérem, s magamhoz véve a Granger-könyvet, elnyúlok az ágyon. Fektemben megtámadom az osztrigás tálat: hadd lám, nőkre is hatással van-e…

- Black meghalt.
Kezem megáll útban a tányér felé.
- Mi? –nyögöm, anélkül, hogy megfordulnék és Severusra néznék. Még mindig a reggelinket fixírozom, és nem akarok hinni a fülemnek. Hisz előttem egy tál eper, nem messze tőlem a szerelmem, higgadt derűbe burkolózva –lehetséges, hogy a világon eközben sorra pusztulnak az emberek… rokonaim?!
- Black meghalt –ismétli Snape egykedvűen.
- És… ezt csak… most mondod? –habogom halk, megdöbbent hangon, és kezem elernyed. Lassan, merev, testidegen mozdulatokkal feltámaszkodom az ágyon, és a sötét tekintetű férfira bámulok a karosszékben.
Most először olyan idegen.

Ő is engem néz: arcán az előbbi kifejezéstelenség vonásaival fürkészi arcomat. Abból nem eszel! Lehajtom a fejem; ránk telepszik a csend.

- Most vicceltél? –hangom erőltetett; ahhoz is erőszakot kell tennem magamon, hogy egyáltalán megszólaljak. S tudom, hogy soha nem szokott viccelni. Soha, ha valamit komolyan is gondolhat.

Nem is méltatja válaszra ezt a badarságot. Hallgatunk; én kínosan, gyanakodva; ő nyugodtan, kiváróan. Mikor felpillantok, még mindig engem néz.
- Ki akarsz elemezni? –durcásan lebiggyesztett ajkam mögött fogaim vicsorba húzódnak. Nem és nem!
- Hisztizni akarsz? –felel a kérdésre kérdéssel. –Rendben, essünk túl rajta. Ha óhajtod, szolgálhatok nyugtató főzettel. Mindig van nálam a raktáron, mióta téged ismerlek.
- Igazán megtisztelő –morgom csalódottan. Most először érzem úgy, hogy nem ért meg engem. Hogy olyan érzelmeket képvisel, sőt egyenesen megtestesít, melyek riasztóak s földtől elrugaszkodottak a maguk fenyegető valójukban –melyek a pokol érzelmi szintjére vezetik le ezt a rideg férfit. Nem ért meg, nem képes megérteni, nincs mivel, hogyan, miért, amivel ezt megtehetné… S talán ezért olyan boldogtalan. Ezért vagyunk mindketten azok. Kivetettek, megalázottak, deprimáltak –a társadalom torzszülöttjei.

- Befejezted? –sziszegi gúnyosan. –Megmondtam, hogy unom a melodrámát. Légy szíves, legközelebb zárd le az elméd, ha ilyesmire készülsz.
Eltátom a szám a felháborodottságtól. Aztán némán visszazárom, s hosszan lehunyom a szemem. Ezt a csatát nem nyerhetem meg.
Minden olyan hiábavalónak, s egyszersmind olyan végtelenül mesterkéltnek tűnik! Mintha laboratóriumi körülmények között tesztelnék az ellenálló képességünket. Azt hiszem, belefáradtam az örökös megfelelni vágyásba.

- Mondd még egyszer –magam is meglepődöm hangom hideg, érzéketlen csengésén.
Severus nem kérdi, mit; tudja ő, mit gondolok s miért. Nincs szüksége magyarázó szavakra, ahogy nincs szüksége a megértés képességére sem. S hangulata sincs hozzá, hogy nekem ilyesmit nyújtson.
- Black meghalt –ismétli, engedelmességében is dacosan, szinte lázadva kiáltva ki a világnak azt a két elsuttogott szót. Hangjának szenvtelensége versenyre kel az enyémmel. És veszít: kegyetlen, sötét öröm szűrődik ki az álca mögül.

,,Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen”

Halkan felsóhajt, s fehér keze megmarkolja bíborvörös huzatú székének karfáját. Szája szólásra nyílik; végül kedvetlenül elhúzza, s néma marad. Aztán hirtelen mégis kinyitja.
- Részvétem –susogja, s komor tekintete szinte az arcomba szúr. Majd… nem bírja tovább: kiszakad belőle a kacagás. Először csak egy kaján, gonosz vigyor tolul ajkaira; végül támaszát markolászva, félig öntudatlanul, szinte eszét vesztve nevet; mintha egy ismeretlen, halált hozó lény sikoltozna a szobában; öklének püfölésével, a szép karfa eszelős ütögetésével különös ritmust diktál pokoli káröröme felé; haja arcába hull, ahogy lábai - már-már a padló - fölé görnyedve nevet, süvítve és szenvedve, gyönyörtől elfúló hangon és meg-megújulva.
Könnyes szemmel figyelem a félelmetes jelenséget. Sötétségében is oly páratlan, kegyetlenségében is oly egyedülálló… (,,Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan”…) Figyelem a padló felett lebegő, rázkódó fekete hajtincseket, és összeszorul a szívem.
(,,Itt e rémek járta házban”…)
Boldogan, kegyetlenül és kínlódva nevet, bosszúsan és elégedetten, megbántottan és gúnyosan; úgy, ahogy nem nevetett még senki emberfia. Mintha az élete múlna ezen az egyetlen percen; kezei reszketnek a karfán, s nekem ingerenciám támad felpattanni és lecibálni azokat. Földre lökni, befogni a száját, kisimítani arcából a zilált hajtincseket, és ütni, ellökni magamtól, és sírva visszakéredzkedni… (,,Jöttek kezesen, félve, viperák…Kúsztak a sokaság közé sziszegve… De nem marva… és mind nyársra került”…) Csak hagyná már abba!

HAGYJA ABBA!!

*Az idézetek sorrendben: Edgar A. Poe: A holló (két részlet); Lord Byron: A Sötétség*