|
1. fok
Keskeny, kárhozott lépcső
Az 1. foka
amelyben megtudjuk, hogy is állt a fiúk szénája az ötödik és tizenhetedik évük betöltése után
Kyrie eleison.
A fohász csupán a fejemben hangzott el. Az összes kétségbeesésemet belesűrítettem, hogy ne kelljen könyörgő szemekkel a láthatólag csalódott, szomorú tekintetű igazgatóra néznem.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten a szobába belépő McGalagony professzor, és értetlenkedve Dumbledore-ra meredt.
Az egykor bájitaltan teremnek nevezhető helyiség leginkább egy hurrikán által szétdúlt romhalmaznak illett volna be: a padok egymás hegyén-hátán feküdtek, a falakon itt-ott kisebb-nagyobb kráterszerű mélyedések voltak láthatók, a padlón folydogáló különböző főzetekről pedig már szükségtelen szót ejtenem.
Ezt a fenomenális látványt megspékelte a feldőlt tanári asztal mellett heverő, falfehér test, nevén nevezve Sirius Black. Még nem is lett volna olyan nagy baj, hogy ott van, ha legalább megmozdult volna. Sőt, ha legalább egy enyhe jelét adja, hogy él, mondjuk például elkezd lélegezni.
- Mr. Piton. – fordult felém az öreg, és tudtam, hogy itt a vég. Ha Perselus-nak szólított volna, talán még lett volna némi esélyem a túlélésre – Kérem magyarázza el, mi történt.
Persze, hogyne. Megszegve a szabályt hajnali fél kettőkor kiruccantam bájitalt készíteni, és kölcsön vettem pár hozzávalót a szertárból. Aztán szépen el is készültem volna, ha Black nem ront be, és kezdünk el párbajozni, és mivel naná, hogy jobb vagyok nála, kinyírtam. Arról nem tehetek, hogy a bútorzat kárt szenvedett az összetűzés alatt.
- Nem csinált semmit, igazgató úr. – lépett ki az egyik sarokból Potter – Felrobbant egy bájital.
Á igen , Potter. Úgy kerül a képbe, hogy megpróbálta megakadályozni kis pajtikáját abban, hogy pálcát emeljen rám, de nem jött össze neki.
Bizonyára azért tette, mert rájött, így ők is bajba kerülhetnek, azt viszont már képtelen voltam felfogni, hogy miért védett engem.
Hátrafordultam, és a direkt számára tartogatott legrondább pillantásaim egyikét küldtem felé, jelezve, hogy fogja be. Azonban szándékosan vagy nem, de nem viszonozta a tekintetem, így az üzenetem sem érhetett célba.
- Én és Sirius hecceltük, azért történt a baleset. – folytatta tovább a meg kell mondjam, egészen jól kiötölt mesét, és az én gunyoros pillantásom átváltott megdöbbenőre. – Nem tehet semmiről.
James Rohadék Potter hazudott azért, hogy engem kihúzzon a slamasztikából. Ezt az információt kissé nehezemre esett feldolgozni, így meg sem szólaltam.
- Minerva, kérem vigye fel Mr. Black-et a gyengélkedőre. – intett a professzornak Dumbledore, majd hozzánk fordult – Úgy hiszem, tanulniuk kell az esetből. A termet kitakarítják, pálca nélkül, és két heti büntető munka vár mindkettőjük számára. – már felkaptam egy rongyot, és kezdtem volna sikálni, de az igazgató megállított – Nem most, holnap tanítás után. A hálótermükben a helyük. Továbbá harmic-harminc pont a Mardekártól és a Griffendéltől. Jó éjszakát. – azzal távozott, jól tudva, azon az éjszakán már nem fogunk elcsavarogni.
Semmilyen komolyabb büntetést nem kaptam, az öreg mégis el tudta érni, hogy hangulatilag a padlón legyek. Bár nem sokat számított, hisz alapvetően úgyis mindig ott voltam.
Potter engem bámult, de kerültem a tekintetét. Azt kívántam, bárcsak megdögölne, és hagyna békén az álszent jószándékával, amit hetedikre sikerült kimutatnia önmagából, nem tudom miért. Talán későn érő típus.
- Ne hidd, hogy meg fogom köszönni.
- Nem hiszem.
- A ti hibátok volt.
- Tudom.
- Akkor miért nem mész a francba! – kiáltottam az arcába, mire a szeme megrebbent.
- Nem kéne ennyire gyanakvónak és rosszindulatúnak lenned. – megfordult, akár csak az igazgató, távozott a helyiségből.
Kezemben egy rongyot tartva, egyedül álltam a rumli közepén. Arra persze nem gondolt, hogy esetleg ő az oka, hogy ilyen vagyok.
Ő az oka, hogy ilyen vagyok. Nem az apám, amiért rendszeresen elvert, mint valami rossz kutyakölyköt. Nem az anyám, amiért korán eltávozott. Csak Ő.
Soha nem volt barátom. Úgy egy igazi, akivel az ember mindent megoszt. Akiben bízhat. Egészen addig, míg egy szép napon James Potter belépett az életembe.
Visszatekintés
A hatalmas úszómedence! A különböző árnyalatú buborékok, habok, az örvények és az a színkavalkád… lenyűgöző látványt nyújtott.
A medence szélén egy fekete hajú, mezítlábas kisfiú térdepelt, barna szemei a csodálattól elkerekedve fürkészték a víztükröt. Alsó ajkát óvatosan harapdálta, ez amolyan szokás félévé vált már nála, s kezével hátrasöpörte a szemébe lógó, kósza tincseket. Talárja ujját felgyűrve ujjait a vízbe mélyesztette, majd megállapítva, hogy a hőmérséklete pont jó, mosolyogva kihúzta őket.
- Egyszerű bűbáj. – hallatszott a háta mögül egy nyugodt hang, s James hátrafordult.
Egy alacsony, sovány fiú, talárjába burkolózva fürkészte az arcát. Neki is fekete haja volt, de az övé a vállát söpörte, és sötét szemei résnyire szűkültek.
- Igen? Milyen? – kérdezte álmélkodva James, és titkon örült, hogy nem ő az egyetlen gyerek ezen a fura helyen.
A fiú végigmérte őt, majd tekintete az arcát kezdte pásztázni, mintha el akarta volna dönteni, hogy érdemes-e a válaszra.
- Hát olyan, amivel ilyet lehet csinálni. – szólt nagy komolyan.
James Potter nagy szemeket meresztett az ismeretlen gyermekre, majd a következő pillanatban kitört belőle a nevetés. Harsány kacaja bezengte a teraszt, de nem ám fülsértő hahotáról van szó, hanem egy kis vihorászásról.
Mindenesetre az idegen fiú karjait melle előtt összefonta, és összeráncolta a két szemöldökét, mintegy szemrehányásképpen.
- Ez jó volt. – jegyezte meg James, s leült a medence szélére, a víz a bokáját csapdosta.
Először nagyon rossz ötletnek tartotta, hogy egy ebbe a furcsa szállóba jöjjenek, de szüleit képtelenség lett volna lebeszélni. Szent meggyőződésük szerint a kis putri (ahogy a fiuk nevezte) az angol történelem egyik legfontosabb darabja, s az a legkevesebb, hogy megismerkednek vele. James hiába érvelt, miszerint kívülről egy istállóhoz hasonlít, ráadásul egy randa nyanya a házigazda, csak egy nagy szidást kapott a csúnya megjegyzésért. És még a felnőttek mondják, hogy könnyű ötévesnek lenni! Mit sem ér az ember véleménye, s ha humorizálni próbál, rögtön letorkollják.
- Perselusnak hívnak. – jelentette ki a hosszú hajú kisfiú, csak úgy tényként, nem várt választ.
- James. – jött mégis a felelet, egy mosoly kíséretében.
A sötét szemű fiú csak bólintott, hogy tudomásul vette. Miután csatlakozott Jameshez, ő is a vizet kezdte fürkészni, s reménykedett, hogy végre egy normális játszótársra talált. Eddig ugyanis egyet sem sikerült kerítenie.
Először nagyon rossz ötletnek tartotta, hogy ebbe a különös szállóba jöjjenek. Azonban szülei ragaszkodtak hozzá, szerintük egy Pitonnak meg kell ismernie az angol történelem eme ékes darabját. Hiába a teljesen logikus, érthető érvei, miszerint a kalyiba még ólnak is rossz, és a rusnya banya még csak fokozza a hatást, apja egy hatalmas pofon lekeverése után közölte, ne merjen még egyszer feleselni. És még a felnőttek mondják, hogy könnyű ötévesnek lenni! Nem válaszolhat az apjának, akármekkora baromságot is beszél.
Egyik fiúcska se hitte volna, hogy milyen gyönyörű medence tartozik a parasztos szállóhoz. Annyira elütött a többi tárgytól, hogy az ember akaratlanul is ellenőrizte, vajon tényleg ott van-e, vagy csak képzelődik.
- Tudsz úszni? – nézett fel James újdonsült társára, s nem bírta megállni, hogy hozzá ne tegye – Én nem, és nem is akartam ide jönni.
- Soha életemben nem próbáltam. És könyörögve kértem, legalább a legjobb szobát vegyük ki, de sajna abban az a vén szipirtyó lakik.
- Egy cipőben evezünk. Bár evezni sem tudok. – szólt még mindig a buborékokat bámulva a kócos kisfiú, majd vigyorogva hozzátette – Játszunk valamit?
Visszatekintés vége
Igen. Egyértelműen az ő hibája.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
