|
2. fok
A 2. foka
amelyben kiderül, hogy mitől félt régen Perselus, és mitől fél most James.
Megint esett.
Mostanában gyakran zuhog az eső éjszakánként, pedig még csak október közepén járunk. Maga a tény, hogy elázik a kviddicspálya nem is izgatott, holott én aztán fanatikus egy rajongója vagyok a sportnak. De nem érdekelnek az ilyen kicsinységek, mert villámlott. Hangos dörrenéssel és vakító fénnyel. Ijesztően.
Villámlott.
Csakis Ő tehet róla, hogy ilyen érzelgős pojáca lett belőlem.
Visszatekintés
- Akkor szólok Miss Kettle-nek! – öltötte kis James a nyelvét, majd az orrát felszegve a mellkasa előtt összekulcsolta a kezeit.
Miss Janet Kettle a Potter házaspárnak dolgozott több, mint harminc éve, s ez alatt betöltötte már a kitűnő szakács, a tanító és a nevelőnő szerepét.
Mr. és Mrs. Potter rendkívül hálásak voltak a középkorú teremtésnek, hisz munkájuk nem mindig engedte, hogy James-re felügyeljenek. Márpedig az ifjú Pottert nem ártott megfigyelés alatt tartani.
- Hagyj békén! – vágta be a durcát Perselus is, és a fal felé fordult.
Amikor azonban egy újabb fülsüketítő villámcsapás szelte át az égboltot, a fekete szemű fiú rémülten a takaró alá bújt.
Miután felfigyeltek fiúk újonnan kötött barátságára, a Potter házaspár rögtön átinvitálta Pitonékat „egy kis teára”, úgymond ismerkedés céljából.
Aztán szép lassan a kis Perselus jelenléte kezdett állandósulni a Potter kúriában. A fekete, hosszú hajú fiúcska James nélkülözhetetlen játszótársává vált, mondhatni egyedülivé. Érthetetlen okokból ezt egyik család sem bánta, ami valószínűleg annak volt betudható, hogy Perselus apja, ha lehetett, nem igen járt ezekre a kis „összejövetelekre”.
Két hét után pedig a legifjabb Potter-sarj még azt is kiharcolta szüleinél, hogy Pep (gyakran hívta így társát, mert szerinte tíz év, mire az ember kimondja, hogy Perselus) náluk töltse az éjszakát.
Az este azonban viharossá fordult, a gomolygó, szürke felhők kifogyhatatlanul ontották magukból a villámokat, mintha el akarnák hitetni, Zeusz valóban a tetejükön csücsül.
- Mondd már meg, hogy mi bajod van! – kiáltott rá James a szomszédos ágyon lévő fiúra, aki még mindig a takaróba begubódzva feküdt.
Csak halk nyöszörgés hallatszott, majd a barna szemű fiú megunva a faggatózást vigyorogva suttogta tovább:
- Félsz a villámtól, mi Pep? Húú, megértelek, volt egy bácsikám, aki egyszer kiment az erdőbe, mikor vihar volt… Iszonyatosan nagy süvítés és…
- Hagyd abba! – Perselus csupán csak egy perce bújt ki a védelmező burokból, pont annyi időre, hogy dühös, fekete szemei felvillanjanak – És ne hívj Pepnek! – azzal újra a fejére terítette a takarót.
- Miért ne? Perselus Piton, rövidítve Pep. De lehetsz Pepi is. – vigyorgott tovább James, majd látva a szótlanul remegő testet, sóhajtott egyet, s félrerántotta a paplanját – Na, gyere kis pisis.
Perselus érdeklődve kikukucskált bunkerjéből, majd kibújva kócos barátjára meredt. Az egy halvány mosolyt felvillantva az ágyára mutatott.
Fél perc sem telt bele, a fiú James mellett termett, majd mikor egy újabb villám hasított keresztül az égbolton, ijedten barnaszemű társához bújt.
Tudta, hogy ezzel csak még jobban megerősíti, hogy milyen „kis pisis”, de egyszerűen utálta a mennydörgést. Meg a villámot. Az egész vihart.
Azonban James ahelyett, hogy kigúnyolta volna, tétován átölelte a remegő Perselust, majd behunyta a szemét és alvást kezdett színlelni.
Nem szerette volna, ha Pep rájön, mennyire félti.
Visszatekintés vége
Vajon ma is a takaró alá menekülsz, ha egy hangosat dörög az ég? Vajon van valaki, aki mellé odabújsz, hogy megvédjen? És vajon ő ugyanúgy félt, mint akkor régen én?
Sejtem, már nem rándulsz össze a villámok hangjaira. És azt is, hogy senkihez sem bújnál oda.
Lassan vánszorogtam le a pincébe, minden egyes léptet kellőképp, lazán meghúzva, mintha akkor elkerülhetném, hogy összefussunk.
Persze amikor benyitottam cseppet sem lepett meg, hogy te már nagyban a polcokat suvickolod, McGalagony pedig már távozott, valószínűleg, hogy engem megkeressen. Háttal álltál nekem, és valamit morogtál magadnak, talán egy „Helló James”-t?
- Szia. – szóltam és felvettem az egyik legmenőbb, csábos vigyoromat.
- Groágh. – jött a társaságom élvezetét kinyilvánító köszönés.
Valahogy nálad ezek a trükkök sosem jönnek be. Valahogy képtelen vagyok kibékülni veled, akármennyire is igyekszem.
Némán melléd álltam, és én is súrolni kezdtem, magamban azért fohászkodva, hogy kibírjam ezt az egy hetet, amíg együtt kell lennünk.
Már nem félsz a villámoktól. Meg sem rezzensz a hangjukra. Azonban akármennyire is tisztában vagyok ezzel, valahogy mégsem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy esetleg megijedsz.
Akárhányszor vihar van, csak te jársz a fejemben, és ahogy akkor régen remegtél, ahogy kétségbeesetten kerested a védelmet. Holott ma már nincs rá szükséged; ma már nem is érdekelnek az ilyen kicsinységek, mint az időjárás.
De én megtanultam félni helyetted is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
