|
4. fok
A 4. foka
amelyben talán megérthetjük, miért kerülte James Perselust
- ... szinte az egész famíliám odajárt. Higgyétek el, én már csak tudom, mekkora szemetek kerülnek ki onnan.
- Nem ítélhetsz meg egy egész házat a családod alapján.
- Remus, mindenki tudja, hogy a sötét varázslók onnan kerülnek ki. Kérdezz akárkit, jó embert oda nem osztanak be...
Jó ember... Mi az, hogy jó? Becsületes, tisztességes, udvarias, hősies? Mi az a szó, ami megmagyarázza a jelentését? Egyáltalán van olyan ember, aki jó?
A klubhelyiségben, a kandalló előtt ülve lapozgattam a már gyűrötté vált átváltoztatástan könyvet. Siriusék valószínűleg éppen akkor fejezték be az esti vérre menő párnacsatájukat.
Nem volt kedvem felmenni hozzájuk, legszívesebben elővettem volna egy hatalmas csokiban tocsogó tortát, és kisírtam volna magam.
Nem értem, miért. A zabálás helyett csak hátradőltem a vörös karosszékben. Az idő későre járt, a már rég ismert anyagrész sem kötött le. A fel-fellobbanó lángokat bámulva egy régi dal mászott valahonnan a fülembe...
...Gondolj rám... gondolj rám mindig, mikor búcsút mondok...
...emlékezz rám egy ideig, kérlek, ígérd meg, megpróbálod....*
De honnan? Már elfelejtettem.
Visszatekintés
Őszi nap volt, csodálatos napsütéssel, a diáksereg a délutánt természetesen a szabadban töltötte. A tó mellett ücsörgő, négy jó barát kellemesen végezte a semmittevést. James egy fának döntve törzsét nyugodtan sütette az arcát, legszívesebben ott helyben elaludt volna.
Mielőtt azonban megtehette volna, felfigyelt a barátai társalgásában beálló csendre, majd érzete, hogy egy árnyék vetül az arcára.
- James?
A kócos fiú szemei nyomban kipattantak, és megakadtak egy alacsony, könyveit szorosan mellkasához szorító fiún. Fejét kissé lehajtotta, így hosszú, fekete haja szinte teljesen eltakarta az arcát.
És ekkor a csöndet az addig unatkozó Siriusból kitörő nevetés egy csapásra megtörte, majd Peter is csatlakozott hozzá.
- Mi... mi a... te valami szektából jöttél? – szólt röhögőgörcsei között a Black fiú – Vagy nem ismersz más színt, mint a fekete?
- A fekete nem szín. – válaszolt halkan a fiú, sötét szemei nem hagyták el Jamesét.
- Mi va’? – Sirius most már szabályosan fetrengett a vihogástól – Jó, akkor a fehér sem az, miért nem azt aggatod magadra? Vagy eredetileg olyan volt a ruhád, csak elfelejtetted kimosatni? Öcsém, ekkora vesztest!
Perselus összeszorította az ajkait, néhány másodpercig némán állt, majd sarkon fordulva a kastély felé vette az irányt. Ahogy távolodott a négy elsőstől, úgy gyorsultak a léptei.
James utánaeredt.
*
- Pep?
- Menj innen!
Az Északi Torony alatti apró ligetet nem igen látogatta senki, mert elég messze esett a kastély bejáratától. Felülről a harmadik ablakot valaki félig nyitva hagyta, és a szellő boldogan vitte a kiszűrődő dallamot a lenti farönkön üldögélő két kis alakhoz.
- Ó, itt a vesztes, feketében jár! Persze a zseni barátodnak az eszébe sem jutott, hogy esetleg más okom van rá... más okom...
- Én...
- Mert szektás vagyok! Hát persze, tök logikus!
James közelebb húzódott az arcát immáron a tenyerébe hajtó fiúhoz.
- Perselus... Perselus mondd el, mit mondott neked a Teszlek Süveg?
A hosszú hajú fiúcska hirtelen felállt. Fekete tincsei most nem takarták el a tekintetét, így az ifjú Potter láthatta a piros, puffadt, de dühös szemeket.
- Miért kérdezed?
- Én...
- Ez a bajod? – Pep akadozottan, már-már szipogásszerűen felnevetett – Ezért kerültél engem? Ezért nem beszéltél velem? Mert MARDEKÁROS vagyok? Tagja lettem a Sötét varázslók fészkének, vagy mi? Hogy lehetsz ennyire kétszínű!
- A statisztika nem épp kedvező azon a tájon, Perselus. De tudnom kell, hogy a süveg sorolt-e be, vagy te magad választottad azt a házat... Tudom, hogy te... Te nem vagy olyan...
- Nem vagyok milyen, James?
- Rossz.
Mindketten elhallgattak, a levegőben egyedül a fentről jövő kellemes dallam szálingózott.
- A süveg a Hollóhátba akart tenni. Én választottam a Mardekárt. Rossz vagyok. Ha neked ez ezt jelenti.
Azon a napon már másodszor a legifjabb Piton hátat fordított a kócos fiúnak, azonban az első alkalommal ellentétben nem elrohant, hanem lassú léptekkel ballagott tovább.
James nem eredt utána. Mielőtt visszatért volna társaihoz a tópartra felnézett, hogy megtudja, honnan jön a különös dallam:
...Gondolj rám... gondolj rám mindig, mikor búcsút mondok...
...emlékezz rám egy ideig, kérlek, ígérd meg, megpróbálod....*
Visszatekintés vége
Becsuktam a könyvet. Csak az járt a fejemben, hogy holnap ismét mehetek takarító nénist játszani vele, holnap ismét megpróbálok valahogy bocsánatot kérni.
Majd megint mondogatom magamnak, hogy az egészet csakis Lily miatt teszem. Majd hajtogatom magamnak, hogy a falak közben nem beszélnek, nem suttognak... Főleg nem azt, hogy kétszínű.
Kétszínű, kétszínű, kétszínű...
*eredeti szöveg: „...think of me, think of me fondly, when we say goodbye,
remember me, once in a while, please promise me you’ll try...”
/Andrew Lloyd Webber: Az operaház Fantomja -nem találtam a magyar szövegkönyvet..../
Kritika az írónak ;)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
