3. fejezet
Mint a villám
Mosolyogva járta be a folyosókat, benézett a könyvtárba és üdvözölte Madame Cvikkert. A gyengélkedő előtt összefutott Madame Pomfrey-val, aki nagyon barátságos üdvözölte és mesélt néhány dolgot a Roxfortban történt változásokról . Lement a földszintre és bekukkantott a nagyterembe, mely most kongott az ürességtől. Furcsa volt így látni. Se díszek, se zászlók, se diákok. Hirtelen gondolt egyet és a bejárat felé vette a lépteit és kilépett a napsütötte parkba. Most ébredt csak rá, hogy e tekintetben a hosszú ujjú fekete ruha nem a legszerencsésebb választás. A kastély falai hűvöset árasztottak, így bent kellemes viselet volt, de a tűző napon úgy érezte a ruha ráég a bőrére. Lassan elsétált a tó irányába, ügyelve arra, hogy mindig a fák árnyékában haladjon. Ahogy a domboldalon sétált lefelé gondolataiba merülve, arra lett figyelmes, hogy valaki felfelé tart, pontosan vele szemben. Magas, arányos testalkatú férfi fekete nadrágban, lobogó méregzöld ingben. Fekete köpenyét lazán a vállára vetve viselte. Vállig érő hollófekete haja az arcába hullott, ahogy felfelé kapaszkodott a meredek lejtőn. Még sosem találkozott vele azelőtt. Talán az egyik tanár – futott át az agyán.
Már csak néhány méterre volt, amikor a férfi végre észrevette a fák árnyékában álldogáló boszorkányt. Olyan gyönyörű volt, hogy azt hitte nem is valóság, csak egy jelenés. Szépsége ördögi és végzetes. Tekintete ide-oda vándorolt a lányon, képtelen volt betelni a látvánnyal. Szíve egyre sebesebben vert, úgy érezte hamarosan kiugrik a mellkasából. Olyan érzések kavarogtak benne, amik sok-sok évig elkerülték. Nem volt ereje kiszakítani magát a lány bűvköréből. Ha valaki látta volna őket, azt gondolhatta volna, hogy szoborjátékot játszanak. Mindketten kővé dermedve álltak, tekintetüket egymásra függesztették és úgy tűnt, megszűnt számukra tér és idő. Reena, mikor belepillantott az éjfekete szemekbe úgy érezte, mintha villám sújtotta volna. Csak állt, tekintetét belefúrta az igéző szempárba. Biztos volt benne, hogy hamarosan elmerül az éjfekete tóban, szertefoszlik benne mint a köd és örökre megsemmisül, mégis képtelen volt elfordítani a fejét. Ha a föld kifordult volna a sarkából sem tudott volna mozdulni. Olyan volt ez mint egy varázslat nélküli igézet. Hosszú-hosszú percekig álltak ott, míg végül a férfi magához tért. A másodperc törtrésze alatt több tucat kérdés villant át az agyán. Ki ez a nő és hogy került ide? Hogy jutott át a védővarázsokon? Dumbledore vajon már tud róla? Lehet, hogy Voldemort kéme. Nem, az lehetetlen – hessegette el magától a gondolatot gyorsan – ennek a teremtésnek nem lehet köze Voldemorthoz. Ezen a feltételezésen maga sem tudta miért, de feldühödött. Ugyan, miért ne lehetne? Csak azért, mert földöntúlian gyönyörű? Az csak gyanúsabbá teszi. Egyáltalán hogy mer ez a perszóna ilyen érzéseket kiváltani belőlem? Hirtelen előrántotta a pálcáját, majd egyetlen ugrással a nő előtt termett. - Ki maga? – szegezte neki a pálcát. - R. E. P. Silvana professzor, az új sötét varázslatok kivédése tanár. – felelte a lány meghökkenve. Neki nem sikerült ilyen gyorsan visszarázódnia a valóságba. És Önben kit tisztelhetek? – kérdezte álmodozó hangon. - Talán igen, talán nem. Mindenesetre Dumbledore professzor nekem nem jelezte új tanár jöttét – hagyta figyelmen kívül a lány kérdését az arrogáns férfi. Most szépen velem jön az igazgatói irodába, hogy tisztázzuk a dolgot! A lány rendes körülmények között, csak mosolygott volna, hisz ha akarná előbb átkozná meg a férfit, mint sem az egyet pislantson. Most azonban nem volt kedve mosolyogni. Ez a pökhendi stílus egy szemvillanás alatt felingerelte. Mit képzel magáról ez a felfújt hólyag? – füstölgött magában. Hogy meri megkérdőjelezni, hogy igazat mondok? Akárki is vagy, nem a megfelelő személlyel húztál ujjat, kispajtás! Kényelmesen ballagott végig a folyosókon, sarkában az idegesítő, pimasz fráterrel. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy képes valaki így bánni vele, azok után ahogy egymásra néztek. És ő még úgy érezte, hogy a legszívesebben beleolvadna a karjaiba! Bolond vagy lányom! – korholta magát. Hiszen egy vadidegen ember, semmit nem tudsz róla. Képtelenség, hogy egyetlen pillantása ilyen hatással legyen rád! Mire gondolataiban idáig jutott, már ott álltak az igazgatói irodát rejtő kőszörny előtt. - Narancsos süvegcukor! – harsogta a férfi és magabiztosan és meglepődött amikor nem történt semmi. Dumbledore megváltoztatta volna a jelszót? – töprengett. - Gumimaci! – hallatszott mögüle a lány lágy hangja. Ez most a jelszó – nézett a férfira bocsánatkérően, miközben alig tudott visszafojtani egy kárörvendő vigyort. - Ezek szerint ismeri Albus-t. Ez is valami, nekem azonban nem elég bizonyosság. Menjen fel, kérem! – azzal a lány mögé állt a csigalépcsőn, hogy szinte rögtön meg is szédüljön, ahogy megcsapta a lány édes, balzsamos illata. Szinte érezte a bőre melegét. Hirtelen újra elborították a kavargó érzések, ám a düh ugyanolyan hirtelen váltotta fel szenvedélyes hangulatát, mint korábban. Szinte úgy lökte be a lányt az ajtón. Majd cseppet sem udvariasan az egyik karosszékbe tessékelte.
- Perselus barátom, hát megérkeztél! Látom legújabb professzorunkkal is megismerkedtél. – hallatszott Dumbledore professzor hangja az emeletről. Azonnal lemegyek, addig is kérlek, helyezzétek kényelembe magatokat!
Néhány perccel később a következő látvány tárult az igazgató szeme elé, miközben lefelé ballagott a lépcsőn: a lány az egyik karosszékben ücsörgött közönyösen, a férfi pedig az ablaknál álldogált dühödt ábrázattal. Úgy méregették egymást, mintha nem tudnák eldönteni, hogy egymás torkának, vagy szájának essenek neki. - Úgy látom, többé-kevésbé sikeresen bemutatkoztál Silvana professzornak. - Ami azt illeti, nem. Nem voltam benne biztos, hogy a kisasszony valóban idetartozik. Nem említetted, hogy új tanárnő érkezik. - Nos valóban, erről megfeledkeztem. Remélem, nem voltál túl goromba új professzorunkkal. - Ami, azt illeti Perselus Hogyishívják professzor elbűvölő ember – szólalt meg hirtelen a lány gunyoros mosollyal az arcán - csak, talán még ő sincs tudatában. A kijelentést gúnynak vélhette a két férfi, de lány valójában nem annak szánta. Komolyan így érezte. Az igazgató enyhe mosollyal az arcán így felelt: - Piton, Perselus Piton, bájitaltan professzor, aki remélem most már megbizonyosodott arról, hogy te jogosan tartózkodsz itt. - Sajnálom, Silvana professzor ha megsértettem, - szólt Piton a lányhoz, enyhe fejbiccentés kíséretében - de meg kell értenie, hogy a jelenlegi helyzetben….. - Semmi gond Piton professzor, csak kérem ne hadonásszon többé az orrom alatt a pálcájával, mert a végén még kihívásként találom értelmezni. Rámosolygott az igazgatóra, majd a megdöbbent Pitonra ügyet sem vetve kilibbent az igazgatói irodából.
|