Ha akarom megtudom

Reena megsemmisülten álldogált a sétányon. Lassan kigördült egy könnycsepp a szeme sarkából és végigvándorolt arcán.
- De hát ……én nem…..csak….
Elmondta volna, persze, hogy el! Csak egyetlen pillanatot várt volna! Hogy volt képes, ilyen könnyedén ítélkezni felette? Letörten ment fel a szobájába. Képtelen volt megszokni a férfi hangulatváltozásait. Hosszas gondolkodás után úgy döntött, hogy nem hagyja abban, másnap megkeresi a férfit és elmagyarázza neki. Ragaszkodik ehhez az újonnan megtalált finom, boldogságos érzéshez.
Sóhajtva bebújt az ágyába és lehunyta a szemét, de most nem látta Perselus arcát.
Hideg az ágyam, ha álmaimban sem akarsz velem lenni. – gondolta magában és újabb könnycsepp indult útjára.

Másnap reggel sietve kapkodta magára ruháit és rohant a nagyteremben. Ám Piton nem ült az asztalnál. Dumbledore látva fürkésző tekintetét, közölte vele, hogy a férfi halaszthatatlan feladatot kapott a rendtől, így nem tartózkodik a kastélyban. A lány pirulva foglalta a helyét és elgondolkodó ábrázattal turkált a reggelijében.
- Ne aggódjon kedvesem, úgy sejtem holnapra visszatér. A diákokat már együtt köszönthetik itt a nagyteremben.
- Nem tudom miből gondolja Albus, hogy aggódnék Piton professzor miatt. – válaszolt a lány kimérten.
Az igazgató nem felelt, csak hunyorgó szemeivel méregette a lányt.

Két okból is aggódott. Először is azért mert nem tudta tisztázni a félreértést, és ez kellemetlenül szorította szívét. Más részről aggódott, hogy a férfinak baja eshet
Egész nap céltalanul lődörgött a kastélyban, a parkban, - került mindenkit, még az étkezéseket is kihagyta, sem enni nem bírt volna, sem pedig másokkal társalogni.
Perselus, veled csak a baj van! – gondolta magában, mikor este végre ágyba bújt. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből a férfit, és még sokáig nem jött álom a szemére.


Piton késő éjjel érkezett vissza kastélybeli szobájába. A Nagyúr gyűlést hívott össze, több tucat halálfaló volt jelen. Köztük legnagyobb meglepetésére Lucius Malfoy-t is felfedezte.
- Látom sikerült kijutnod az Azkabanból. – jegyezte meg neki egy alkalmasnak látszó pillanatban.
- Ugyan Perselus, gondolhattad volna, hogy a dementorok nélkül nem lehet sokáig bezárva tartani egy halálfalót – felelte gúnyosan az előkelő külsejű, fehérszőke férfi.
- Még szerencse. – felelt neki szárazon.
Malfoy a beszélgetés folyamán feltűnő érdeklődést mutatott az új roxforti tanárnő iránt, amit a férfi rendkívül furcsának tartott és igyekezett a lehető legkimértebb válaszokat adni kérdéseire. Persze vigyáznia kellett, nehogy fel keltse a gyanúját. Végül kimerülten távozott a gyűlésről.
Fáradtan vánszorgott az ágyához és ruhástól beledőlt. Még sokáig töprengett a halálfaló által feltett kérdéseken. Sehogy sem tudta megérteni a férfi élénk kérdeződködését, még akkor sem, ha a lány az egyik legjobb aurornak számított korábban. Sejtette, hogy van valami a háttérben, de képtelen volt rájönni, hogy mi lehet az.
Feljött a nap, mire végre elaludt. Álmában egy ösvényen állt, mely egy közeli erdőbe vezetett. Az erdő fenséges volt és titokzatosan susogott, kábító illatot árasztva magából. Úgy érezte be kell mennie a fák közé. Mintha egy hang hívogatná, amit rajta kívül senki nem hallhat. Azonban ahogy elindult felé, az elkezdett távolodni tőle egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül teljesen eltűnt a szeme elől. Akkor térdre rogyott az ösvényen könnyek és hang nélkül zokogva. Üresnek érezte magát.

Reena, miután úgy is túl későn ébredt a reggelihez, hosszú időt töltött a fürdőszobában, hogy eltörölje a nyugtalan éjszakai nyomait. Majd jó ideig eltűnődött a szekrény előtt is. Ma érkeznek a diákok, valami különlegeset kell felvennem erre az alkalomra, olyan tanárnőset. De mi is legyen az? – töprengett. No persze, elsősorban nem a gyerekeknek akart tetszeni, de ez tulajdonképpen részletkérdés volt. Végül egy hosszú ujjú, lazac színű ruhát választott, melyet elől gazdag aranyhímzés díszített. Miközben belebújt elképzelte magában, amint a férfi meglátja és a látványtól megtörten forrón magához szorítja. Na ja, ha ez ilyen könnyen menne! Teljesen meg vagyok buggyanva.
Éppen ebédidőben ért a nagyterembe, de csalódva vette tudomásul, hogy a férfi még mindig nem érkezett vissza. Miközben helyet foglalt Dumbledore hozzá hajolt és ezt súgta a fülébe:
- Nyugalom kedvesem, itt van és nem esett semmi baja, csak éppen még pihen. Este már láthatja.
A lány összeszorította száját és nagyot nyelt:
- Nézze Albus! Komolyan fogalmam nincs honnan veszi, hogy akár egy cseppet is érdekel Pe…Piton professzor hol- és hogyléte, de biztosíthatom róla, hogy egyáltalán nem így van!
- Természetesen, Reena. – felelte az igazgató és belekuncogott a tányérjába.
A lány sóhajtva beletemetkezett a tányérjába és sóhajtva vette tudomásul, hogy még mindig várnia kell a magyarázkodással.
A délutánt a könyvtárban töltötte és figyelmét olvasással próbálta elterelni a férfi kínzó hiányáról.
A diákok fogadására feltűzte a haját és egy lazacszínű hímzéssel díszített óarany köpenyt borított a ruhájára, majd reszkető lábakkal és reszkető szívvel elindult a nagyterembe. Mikor belépett a diákok még nem voltak bent, de a tanárok – köztük Piton is – már elfoglalták a helyüket a tanári asztalnál. Nagyot dobbant a szíve, amint meglátta, de megpróbált nyugodtnak tűnni, miközben az asztalhoz sétált. Mikor közelebb ért, mintha látta volna felvillanni az öröm fényét a férfi szemében, de csak egy pillanatig tartott, aztán újra felöltötte a szokásos rideg arckifejezést.
- Jó estét Silvana professzor! - biccentett felé minden egyes szótagot külön hangsúlyozva, amikor elfoglalta mellette a helyét.
Te jó ég, nem lesz könnyű dolog magyarázkodni, amilyen zord ábrázatot vág! És milyen hidegen üdvözölt!
Hál’ Istennek nem töprenghetett tovább ezen, mert ebben a pillanatban kinyílt a nagyterem ajtaja és beáradt rajta a diáksereg. Hangosan, boldogan zsivajogva próbálták megosztani egymással nyári élményeiket. Reena önkéntelenül is Harry Pottert kezdte el keresni, és hamarosan fel is fedezte háza asztalánál, amint barátaival beszélgetett. Valóban hasonlít az apjára. – futott át a gondolat az agyán. Bár nem ismerte túl jól James Pottert, mert néhány évvel fölötte járt, még is rémlett neki az arca és természetesen későbbi tragédiájukról is értesült.
Miután az elsősöket beosztották a házakba, az igazgató rövid beszédet mondott, melyben ismertetett néhány új szabályt és bemutatta Reenát is, mint az új sötét varázslatok kivédése tanárt. Néhány gyerek érdeklődve méregette, mások – köztük a kis Griffendéles trió is – kedvesen mosolyogtak rá.


A vacsora után egyenesen a szobájába sietett és nyugtalanul vetette le magát az egyik karosszékbe. Rövid töprengés után azonban felpattant és az alagsor irányába vette útját. Habozva megállt a bájitaltan tanár szobája előtt, majd néhány mély lélegzetvétel után halkan bekopogott. Sokáig nem történt semmi és a lány már éppen sarkon fordult volna, mikor végre kinyílt az ajtó. Piton szótlanul betessékelte. Látszott rajta, hogy sietve kapkodta magára ruháit. Nadrágja felső gombja nyitva volt és fekete selyemingjét is csak éppen magára rántotta, begombolni már nem volt ideje. A lány beljebb lépett, miközben képtelen volt tekintetének parancsolni. Szemei önkéntelenül is végigpásztázták a fedetlen mellkast, majd megállapodtak a nadrágnál melynek nyitott gombja egy aprócska részen sejtetni engedte a férfi alsónadrágját. Reena nagyot nyelt, képtelen volt megszólalni. Végül a férfi törte meg a csendet:
- Ha nem jöttél volna, én megyek.
- Komolyan mondod? – kérdezte a lány hirtelen eufórikus állapotba kerülve. Még beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót.
Ekkor számára teljesen váratlan dolog történt. Piton arcán aljas vigyor terült el.
- Becsukta az ajtót, drága professzor. És tudja, mit érdemes tudni az én csukott ajtómról? Belülről csak is kizárólag én tudom kinyitni. Szóval most leül szépen és elmeséli nekem hogy hívják és azt is, hogy miért is titkolja ezt annyira. – szavalta a lánynak szemtelenül.
A lány nagyot sóhajtva lenyekkent a legközelebbi karosszékbe és éktelen kacagásba tört ki.