A múlt kísértetei


- Ne légy nevetséges! Úgysem találnék itt senkit! Vagy elkaptad már az új tanárnőt? – felelt ironikus fintorral a szőke varázsló. – Egyébként szánalmasak a védővarázslataid, a te kandallódon még egy mugli is bejutna. Talán még hasznát veszem ennek egyszer.
- Arról ne is álmodj! Az én szobámba ugyan bejuthatsz, de innen csak az megy ki akit én kiengedek.
- Csak nem aggódsz az iskola miatt? – rántotta fel a szemöldökét Malfoy.
- Ostoba vagy! Nem az iskola érdekel, hanem a pozícióm! Nem engedem, hogy kockáztasd! Most pedig bökd ki végre, hogy mi a fenét akarsz tőlem!
- Szükségem van egy bájitalra – mondta, azzal egy darab pergament tett le a férfi asztalára – a papíron megtalálod a hozzávalókat és az elkészítési módot, ha nem ismernéd. Egy hét múlva eljövök érte. – szólt és köszönés nélkül távozott.
- Amúgy a fiad köszöni jól van, és örül, hogy így érdeklődsz iránta. – mondta a lángoknak, majd kelletlenül vette kézbe a papírt.
Pont ez hiányzott nekem, mintha nem lenne enélkül a tökkelütött nélkül is elég problémám.
Szerencsére nem volt egy bonyolult bájital, és minden hozzávaló megvolt, úgy hogy ráért vele törődni. Lefeküdni már nem volt értelme, így hát a fürdőszoba felé vette útját.
Reena sápadtan, karikás szemekkel vágott neki az új napnak. Türelmetlen volt a diákokkal és gyakran elkalandozott a figyelme. A hatodikosokkal tartott órán Hermione megsejthetett valamit, mert ijedt tekintettel fürkészte a tanárnőt. Amikor a későbbi bájital órán Pitont is hasonló hangulatban találta, már szinte biztos volt, benne, hogy Silvana professzor meghallotta a tegnapi beszélgetésüket és az nem maradt következmények nélkül.

Egész álló nap kerülték egymást, még a közös étkezéseken sem vettek részt. Mindketten rettegtek a találkozástól és kölcsönösen úgy érezték, hogy a kialakult helyzeten már nem lehet változtatni.
Piton egyetlen nap alatt éveket öregedett. Megtört volt és nyúzott. Reena pedig sápadtan és fásultan libegett a folyosókon, mint egy bánatos kísértet.
Dumbledore úgy érezte kénytelen beavatkozni, ezért az irodájába hívatta a bájitaltan tanárt.
- Foglalj helyet Perselus – mondta, mikor a férfi kérdő tekintettel belépett az irodájába.
- Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte ő csendesen.
- Most én leszek a te segítségedre. Reenáról van szó. Vele már beszéltem, és utólagos engedelmeddel elmeséltem neki mindent rólad.
- Nézd, azt hiszem ennek nincs jelentősége. A tényeken ugyanis semmit sem változtat.
- De változtat. Reena minden megértett és utólag szörnyen fájt neki, hogy úgy bánt veled, ahogy. Ne nézz így rám, nem mondott el minden részletet! – Viszont rettenetesen fél attól, hogy nem hallgatnád meg, ezért nyomatékosan meg kell kérjelek, hogy te legyél az, aki megteszi az első lépést. Képtelen vagyok tovább nézni, ahogy elemésztitek magatokat.
- Kedves vagy, de az, hogy Reena átértékelte a dolgokat, még nem jelenti azt, hogy megszűntem halálfalónak lenni. A jegy letörölhetetlenül a bőrömbe égett, vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történté tenni. Ő pedig sokkal jobbat érdemel nálam.
Az igazgató egy fáradt mosollyal az arcán elengedte a férfit. Ha nem is rohan hozzá most rögtön, de talán a bolhát sikerült a fülébe ültetnem. – gondolkodott el magában.

Reena két napig bírta szobája kényszerű magányába zárva, de most hogy ott ült a nappaliban a kandalló tüzébe bámulva, hirtelen úgy érezte hogy azok a lángok testét-lelkét égetik. Egyszerűen nem bírta tovább. Nem bírta, hogy ekkor fájdalmat okozott a férfinak. Meg kell próbálnom! – töprengett. Talán soha többé nem kellek neki, de ha legalább megbocsátana! Nem akarom, hogy fájjon neki. És ha nem bocsát meg, ha meg sem akar hallgatni? – kérdezte egy másik hang a fejében?
- Ha meg sem próbálom, sosem fogom megtudni. – mondta ki hangosan az égető lángoknak.
Felállt és elszántan útnak indult a pince felé. Késő este volt, már senki nem járt a folyosókon.
- Remélem még nem alszik. – motyogta az orra alatt.
Tétován megállt a férfi ajtaja előtt és félve bekopogott. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Perselus ott állt kifürkészhetetlen arccal.
- Miben segíthetek professzor? – kérdezte hidegen.
- Perselus, - nézett rá a nő szinte könyörgő szemekkel – engedj be kérlek, csak hallgass meg!
A férfi kelletlenül hátrébb állt, hogy a nő bemehessen.
- Halljam mit akarsz, nem volt még elég belőlem, az aljas szemétből?
A nő könnyei újra elkezdtek potyogni, mint oly sokszor az elmúlt két napban.
- Beszéltem Dumbledore-ral, mindent elmondott rólam. Bocsáss meg kérlek, ha tudsz. Igazad volt. Ostobán vádaskodtam és keservesen megbántam. Nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked.
- Fájdalmat okoztál? Fájdalmat okoztál? – üvöltött a férfi magából kikelve. És mégis miből gondolod? Szerinted lehet egy ilyen mocskos halálfalónak fájdalmat okozni? És mi van, ha még sem csak ostoba vádak voltak, mi van, ha szóról szóra igaz és megtörténtek. Vagy téged éppen ez izgat fel? Egy erőszakos, durva és aljas halálfaló?
Azzal erőszakosan belemarkolt a lány hajába és durván magához rántotta. Vadul, szenvedélyesen, de kíméletlenül csókolta, hogy a lány ajkán kiserkent a vér. Ágyékát szorosan Reena öléhez nyomta, hogy éreztesse vele vágyát. Majd hirtelen ellökte magától és pálcájával az ajtóra mutatott, ami hangtalanul tárult fel abban a pillanatban.
- És most kifelé innen!
A lány úgy rohant ki, mint akit üldöznek. A férfi pedig erőtlenül leroskadt az egyik székre és arcát a kezébe temette.
- Mit tettem, Istenem mit tettem? Egy ostoba vadállat vagyok! Hogy bánhattam így vele?

Reena másnap bagollyal üzente meg Dumbledore-nak, hogy nem érzi jól magát. Az órákon maga az igazgató helyettesítette. A diákoknak azt mondták, hogy megfázott.

Nem akart emberek elé kerülni, nem volt olyan állapotban. Bezárkózott a szobájába és még Madame Pomfrey-t sem engedte be, aki azért jött, hogy lássa minden rendben van-e.
Piton átkozottul érezte magát, olyannyira, hogy még ahhoz sem volt kedve, hogy a tanulókat sértegesse. Egyszerűen csak tudomást sem vett róluk. Szegények nem is nagyon értették.
Reena egész héten nem tanított és nem is mutatkozott.
Piton minden nap remélte, hogy legalább a nagyteremben láthatja valamelyik étkezésnél, de nem volt szerencséje. Az igazgató viszont napról-napra egyre komorabban méregette.