Békülés


Piton megpróbált lehiggadni, majd kénytelen volt belátni, hogy vannak dolgok, amiket feltétlenül meg kell beszélnie az igazgatóval. Elgondolkozva indult az Dumbledore szobájába, majd sápadtan leült a hatalmas íróasztal előtt. Az igazgató komoran tekintett rá.
- Azt hittem túlléptetek végre a civakodáson. Nézd én jól tudom, hogy a magánéletetekhez semmi közöm, de ez lassan már kezd kihatással lenni a munkátokra is. Szeretném, ha végre megoldanátok a helyzetet valamilyen módon.
A sápadt férfi türelmetlenül legyintet:
- Most egyáltalán nem erről van szó Albus! Reena családjáról akartam beszélni. Én….az én hibám, hogy meghaltak.
- Hogy te tehetnél róla? De hiszen te nem vettél részt a támadásban. Ha jól tudom nem is Voldemort szervezte, ő is csak utólag értesült róla. Te nem tettél semmit.
- Pontosan erről van szó, nem tettem semmit! Pedig tehettem volna! – szorult ökölbe a bájitaltan tanár keze. Tudtam a tervezett támadásról, meg akartam akadályozni, de valaki már akkor sejtette, hogy nem vagyok teljesen hűséges a halálfaló eszmékhez. Úgy tájékoztattak, hogy késő éjjel fognak támadni, ehelyett már fényes nappal lemészárolták a családot. Mire odaértem már túl késő volt! Tudom, ki állt a háttérben.
- Lucius Malfoy? – kérdezte az igazgató csendesen.
A férfi fásultan bólintott. Tehetetlennek érezte magát az események ilyetén fordulatával szemben.
- Vegyük csak sorjában – folytatta Dumbledore – először is te nem tehetsz semmiről, meg akartad menteni őket, de nem sikerült. Másodsorban pedig, arra kell kérjelek, hogy ezt egyelőre tartsd titokban Silvana professzor előtt.
- Képtelenség, egyszer már eltitkoltam előle valamit a múltból és emiatt talán el is veszítettem. Nem kockáztathatok meg újabb hazugságot. Meggyűlölne érte.
- Reena fanatikusan hajtja a halálfalókat, mióta végzett a Roxfortban. Megfogadta, hogy ha az életébe kerül is, addig nem áll le, amíg nem találja meg a szülei gyilkosát és nem áll rajtuk bosszút. Szerinted mit tenne, ha hirtelen ilyen információ kerülne a birtokába?
- Gondolkodás nélkül utána menne. – suttogta megtörten Piton.
- Pontosan. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy Malfoy különösen veszélyes erre a kis boszorkányra .
Piton visszatért a szobájába és magában morfondírozva dőlt az ágyába. Sokáig tanakodott, hogy cselekedhetne helyesen. Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy talán végleg elveszíti a lányt, viszont azt még kevésbé tudta volna elviselni, ha bántódása esik. Végül arra az eredményre jutott, hogy inkább kockáztatja a gyűlöletét, mint az életét.
Ismét késő éjjel volt, mire gondjai hagyták lecsukódni szemeit. Az erdő sürgetően hívta, és sértődötten hajladoztak ágai a szélben, amiért nem tért be. A férfi töprengve nézte a fölémagasodó fákat. Talán nem kellene ilyen hülyeségeket álmodnom.
Késő délelőtt volt, mire felébredt. Amint kinyitotta a szemét rögtön tudta, hogy itt a megfelelő alkalom. A fürdőszobában hosszú zuhanyt vett, majd gondosan megborotválkozott. Törölközővel a derekán megállt a szekrény előtt és olyat tett, amit emlékezete szerint még életében nem. Kereste a megfelelő öltözéket. Végül komoly fejtörés után bosszúsan becsapta az ajtót. Mintha nem lenne mindegy - puffogott magában – ha már látni sem akar, nem az ingem fogja elbűvölni! Végül fekete selyemalsójára felrántott egy fekete nadrágot és belebújt egy lobogó ujjú fehér ingbe.
Miután kilépett az alagsori folyosóra egyetlen pálcaintéssel lezárta maga mögött szobája ajtaját és döngő léptekkel indult az emeleten rejtőző boldogság felé.

Reena a nap első sugaraira felébredt. A tegnapi események után zavarodottan és csalódottan került ágyba, és reggelre sem csitultak érzelmei. Nem igazán tudott mit kezdeni magával. Túl korán volt még a reggelihez, aznap tanítás sem volt. Csak tétován lézengett a szobájában. Próbálta elterelni a figyelmét kusza érzelmeiről, de semmi sem tudta hosszú távon lekötni. Elidőzött egy kicsit a fürdőben, belebújt egy ingerlő kis fehérneműbe és felvett egy lágyesésű zöld ruhát, mely szabadon hagyta vállait. Lesétált a nagyterembe, de egy teremtett lélekkel sem találkozott. Lement a tóhoz, majd benézett Hagridhoz. A nagy szőrös férfi éppen azzal foglalkozott , hogy néhány kis szőrős lénybe beletuszkoljon pár falat salátalevelet. Úgy tűnt nem igazán ér rá társalogni. Reena végül visszatért a szobájába. Éppen kinyitotta az ablakot, mikor halk kopogást hallott. Tétovázva indult a hang irányába, szíve veszettül kalapált. Tudta, hogy ki áll az ajtó túloldalán, épp ezért reszkető kézzel nyitott ajtót.
A férfi ott állt a folyosó közepén, háttal az ajtónak. Tekintete a szemközti ablakon át a távoli tájat fürkészte. Mikor meghallott az ajtó csikordulását hirtelen sarkon fordult.
Kezében egy szál fehér rózsa, szemében kérlelő tekintet ült.
- Beengedsz még? – kérdezte halkan, szinte suttogva.
A lánynak elszorult a torka, csak szemével intett. A férfi beljebb lépett és becsukta az ajtót maga mögött. A rózsát Reena két kezébe adta és saját tenyerével fonta körbe. Éj fekete szemeit a lány arcára függesztette.
- Sajnálom, amit tettem. Tudom, hogy nincs rá magyarázat és tudom, hogy nálam sokkal jobbat érdemelsz. Megértem, ha többé semmit nem akarsz tőlem, csak bocsáss meg kérlek!
A lányt, mint tenger öntötték el érzelmei. Lábai reszkettek, keblei sebesen emelkedtek és süllyedtek. Mindent érzett egyszerre, égető szenvedélyt, mardosó vágyat, elsöprő, hullámzó szerelmet és keserű kínt az elvesztegetett órákért.
- Kérlek szólj már valamit! Csak egyetlen szót, menjek vagy maradjak?
A válasz mélyen a lány szemébe íródott, egyetlen szó. És a férfi mindent megértett belőle. Tekintete visszakérdezett és a lány lassan bólintott. Úgy kapaszkodtak egymásba, mint két fuldokló, a szoba forgott körülöttük de ők már réges-rég csak egymást látták. A férfi ajkaival a lány apró száját melengette, csókolta, marta, apró csókok záporával borította el nyakát és vállát. Minden felgyülemlett szenvedély ott lángolt a tekintetükben, tüze testüket égette. Reena a puha, fekete fürtökbe markolt, miközben Perselus a falhoz nyomta, és hevülő, duzzadó ágyékát a lány testéhez nyomta. Hirtelen elrántotta a lányt és egy könnyed mozdulattal felkapta. Már semmi nem volt elég, már semmi nem szabhatott gátat.