Ócska trükk


Reena egy kanapéra roskadva zokogott. Nem tudta felfogni a hallottakat. Könnyei között vádlón meredt a férfira. Úgy érezte, hogy a saját szíve nem csaphatta be ennyire. Nem akarta elfogadni, hogy tévesen ítélhette meg a férfit.
- És most mit szándékozol velem tenni? – kérdezte szinte suttogva.
- Felhasznállak. – felelte közönyösen Piton.
- De mégis mire? Nálad van a szelence és most már a tégely is. Mire kellek még?
- Szükségem van a véredre. – felelte amaz szemrebbenés nélkül. – Az átkot egyféleképpen lehet megtörni. Imaya Kai utolsó női leszármazottjának – aki jelenpillanatban te vagy – a vérét el kell keverni a tégelyben található balzsammal. Ezután a tégelyt vissza kell zárni a szelencébe és elvégezni egy nagyon nehéz, ősi szertartást. Végül a vérrel elkevert balzsammal be kell kenni annak az állatnak a szemét, melybe Mardekár költözött.
- Nem tudhatod, hogy milyen állatba költözött, és hogy hol van, ha egyáltalán nem pusztult még el.
- Egyáltalán nem – felelt a varázsló gúnyos mosollyal az arcán. Nagyon is él, és teljes biztonsággal tudom, hogy hol találhatom.
- És a szertartás? Ennyire jól ismered?
- Minden tudok, amit tudni lehet. Már húsz éve. Azóta várom a megfelelő alkalmat és most végre eljött.
- Akkor hát ezért ölted meg a családomat is, mert ugye te ölted meg őket? – kérdezte Reena, miközben úgy érezte, hogy a szíve lassan, gyötrelmes kínok között apró darabokra repedezik.
- Sajnálom. Te sem élnél már, ha akkor…
- Mégis az első megérzésem volt helyes veled kapcsolatban. Mégsem tévedtem. Csak egy aljas, mocskos szemét vagy! A halálfalók legalja!
A férfi elsápadt a dühtől, kezei ökölbe szorultak.
- Tévedsz, te kis….- arca eltorzult – a legteteje vagyok. És hamarosan több leszek, mint maga Voldemort!
- Gondolod, hogy Ő nem szerez tudomást a mesterkedésedről?
- Tudom, hogy nem. Még nem. Mire megtudja, már túl késő lesz neki.
- Őrült vagy! Egy ilyen ostobaság miatt kockáztatod az életed!
- Csak nem féltesz? – sétált lassan közelebb a férfi.
- Nem, egyáltalán nem. – suttogta a lány, miközben szíve mélyén tudta, hogy valótlant állít.
Valahogy, valamiért még nem tudta meggyűlölni a férfit, akivel alig egy órája szenvedélyesen szeretkezett.
Piton már olyan közel volt, hogy ajkai a lány haját súrolták. Hirtelen megragadta a karjánál fogva és magához szorította.
- Akarlak! – lihegte a lány fülébe, miközben hozzá dörzsölte duzzadó ágyékát. – Miért ne játszadozhatnánk el egy kicsit mielőtt megöllek?
Az ajtó hirtelen feltárult és Bellatrix Lestrange lépett a szobába. Vak düh áradt a szemeiből, ahogy végignézett a férfin.
- Te meg mi az ördögöt csinálsz? Nem azért hoztam ide ezt a kis ribancot az életemet kockáztatva, hogy te enyeleghess vele!
- Ha enyelegni akarok vele, megteszem! – sziszegte vissza amaz.
- Nem, amíg hozzám tartozol!
- Szánalmas vagy! Mit képzelsz magadról? Azt gondolod, hogy valóban kellettél nekem, akár csak egy pillanatig is? A neked szánt feladatot elvégezted, már nincs rád szükségem! Takarodj ebből a házból és soha többé ne lássalak itt, megértetted? – üvöltötte a férfi.
Reena egy pillanatig azt hitte, hogy Bellatrix átkot küld rájuk, de aztán csak eltűnt egy halk pukkanással. Szótlanul gyűlölettől eltorzult arckifejezéssel.
- Hol is tartottunk? – fordult vissza Piton a lányhoz. – Talán itt? – azzal belecsókolt a fülébe. – Vagy itt? – folytatta a nyakán. A könnyező arcú boszorkányt hirtelen undorral vegyes jóleső borzongás töltötte el. Mintha ismerte volna ezt az érzést, de már nem emlékezett arra, hogy honnan.

Piton, Tonks és Lupin egy kihalt sötét szobában léptek ki a kandallóból. Pálcájukat védekezésre készen emelték arcuk elé.
- Senki, ez a szoba üres. – szólalt meg Lupin suttogva. – Perselus, te már jártál ebben a házban?
- Igen, egyszer. Évekkel ezelőtt. Lucius magzatelhajtó bájitalt akart az egyik szeretője számára. Csak azért nem ölte meg, mert a lány is halálfaló volt.
- Mennyit láttál? – kérdezett közbe Tonks.
- Nem sokat. Földszint, egy emelet. A tetőtérben nincs semmi. Körülbelül tizenöt szoba lehet, és még vagy egy tucat másik helyiség. Nem tudom, hol tarthatja fogva.
- Rendben – felelt a vérfarkas – akkor szét kell válnunk. Ha együtt maradunk, talán túl későn találjuk meg. Nympha és én átvizsgáljuk a földszintet, te menj az emeletre.
Piton és a lány csak bólintottak. Óvatosan kikémleltek a folyosóra, majd csendben kiléptek és rögtön elválltak.
A bájitaltan tanár halk léptekkel indult felfelé a lépcsőn. Egy teremtett lélekkel sem találkozott, éppúgy mint az emeleti folyosón. A ház üresnek és lakatlannak tűnt. Sorra nyitott be az elsötétített, porlepte szobákba. Már éppen feladta volna, mikor a hatodik, vagy hetedik szobában az élet jeleit fedezte fel. A helyiség tiszta volt és levetett ruhák hevertek mindenhol nagy összevisszaságban. A vetetlen ágyon néhány gyűrött, megsárgult pergamen feküdt. Közelebb lépett, hogy megvizsgálja őket, de legnagyobb csalódására idegen nyelven íródtak. Ennek ellenére úgy döntött, hogy elteszi, akár még hasznára is válhat. Gondosan összetekerte a rongyos papírdarabokat és a talárjába rejtette.
Elindult, hogy feltérképezze a többi helyiséget. Újabb három üres szobát nézett végig, mikor az egyik szemközti helyiségből a csukott ajtón keresztül hangokat hallott. Közelebb lépett, fülét az ajtóra tapasztotta. Egy ismerős férfi hang ütötte meg a fülét.
- Miért ne játszadozhatnánk egy kicsit, mielőtt megöllek? – zakatoltak fülében a szavak.
A másodperc tört része alatt rájött, hogy mi zajlik odabenn. Lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Kétségbeesetten elmormolt pár varázsigét, de egyik sem működött. Végül kimondta az általa ismert legerősebb zárnyitó bűbájt, mire az ajtó hangtalanul felpattant. A szeme elé táruló leírhatatlan látvány sóbálvánnyá dermesztette. Elrabolt kedvese könnyáztatta arccal álldogált a szoba közepén és némán tűrte, hogy egy férfi, aki szorosan fogta őt – hevesen csókolgassa és tapogassa. A leghihetetlenebb volt az egészben, hogy ez a férfi ő maga volt. Egy pillanat alatt csapott benne magasra a gyűlölet lobogó lángja.