Lupin és Tonks miután elváltak Pitontól sorra vizsgálták a földszinti helyiségeket, de ők is csak üres, poros szobákat találtak. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy Malfoy egyedül tartózkodjon az épületben minden védelmet nélkülözve. Ahogy közeledtek a konyhához egy beszélgetés foszlányai szűrődtek ki.
Közelebb osontak az ajtóhoz, amely nem volt teljesen becsukva, így kifejezetten jól hallották miről folyik a szó odabent.
- Lestrange, te egy totál idióta vagy. Malfoy évek óta dugja a feleséged és te észre sem veszed.
- Tévedsz Crack, nagyon is tudom. Bellát nem azért vettem el, mert szerettem. Egyáltalán nem izgat, hogy kinek az ágyába ugrik bele. Egyébként sem érdekelné a véleményem, ha valamit akar elveszi. Az, hogy Lucius-szal együtt van, nekem is csak jól jön. Hidd el, sok hasznom származott belőle már eddig is.
- Akkor is tökkelütött vagy. Én biztos nem hagynám életbe azt, aki az orrom előtt húzogatja a feleségem. Még akkor is ha nekem már nem kellene.
- Hehe, - hangzott fel most egy mély hang – a te feleséged senkinek se kéne!
Az ajtó mögött lapulók azon tanakodtak, hogy hogyan intézzék el a bent tartózkodókat.
- Szerintem csak hárman vannak, legalább is a hangok alapján ítélve. – suttogta Tonks.
Lupin erre óvatosan belesett az ajtórésen, majd a lány felé bólintott.
- Az asztalnál ülnek, esznek. Nem számítanak támadásra. Ha elég gyorsak vagyunk még azt a falatot se lesz idejük lenyelni ami a szájukban van. Háromra felrántom a ajtót. Te fedezel. Sóbálvánnyá dermesztjük őket. Utána már nincs mitől tartanuk.
Háromig számolt, majd berúgta az ajtót. Az asztalnál ülők a meglepetéstől majdnem kiköpték az ételt.
- Petrificus Totalus! – harsogták, mire a három sötét varázsló ültében megdermedt.
Cracknak félig kilógott az étel a szájából.
Újabb bűbájt mondtak ki, mire mindhármuk köré vastag kötelek tekeredtek, végül pedig betömték a szájukat.
- Hát ezzel megvolnánk, de maradt még néhány helyiség, amit meg kellene néznünk. – szólt Tonks pálcáját maga elé emelve.
- Igazad van, de ha idelent nem találunk semmit fel kell mennünk Perselus után az emeletre.
Benyitottak még néhány helyiségbe, majd az emelet felé indultak. Egymás mögött haladtak a lépcsőn magasra emelt pálcával, mikor körülöttük halk pukkanással legalább egy tucat halálfaló tűnt fel. Első meglepetésük gyorsan elmúlt és elszántan védekeztek a túlerővel szemben. Egy idő után azonban a halálfalók kerekedtek felül és elkábították a két varázslót.

- Nos Malfoy, mivel magyaráznád a kialakult helyzetet? – sürgette Voldermort a szőke varázslót.
- Tudod mit, ne is fáraszd magad! Bella volt olyan szíves és mindent elmesélt. Azt hitted, te nyomorult féreg, hogy megteheted ezt, anélkül, hogy megtudnám? Ostobább vagy, mint gondoltam! Valóban sötét varázsló, méghozzá nagyon sötét. Óriási tévedés volt részedről azt gondolni, hogy nem ismerem Mardekár történetét. Már roxfortos diákként tisztában voltam vele. Megtaláltam anyám néhány holmiját, köztük néhány ősi pergament.
A szőke férfi meghunyászkodva nézett a hatalmas fekete mágusra. Tekintete kérdően Voldemort kígyójára kúszott.
- Igen, tudom, hogy ősöm lelkét Nagini teste tartja fogva. – válaszolt a ki nem mondott kérdésre. – Mit gondoltál, honnan nyerem az erőm? Mitől váltam majdnem hallhatatlanná? Ez a lélek örökké engem fog szolgálni és minden ereje az enyém! És ha rajtam múlik, ez így is marad! Márpedig hidd el rajtam múlik. Most pedig meghalsz, csak még elnézem egy kicsit a szenvedésedet! – susogta, miközben a pálca megvillant kezében.
- Crucio! – hallatszott és Malfoy kínjában lefordult a székről.
Voldemort a kínok átkával bombázta újra és újra, egészen addig míg könnybe lábadt szemekkel összekuporodva rángatózott a földön. Ekkor a Nagyúr megunta a szórakozást.
- Avada Kedavra! – suhant át a szobán a zöld fény és Lucius Malfoy minden kínja megszűnt. Örökre.
Vörös szemei felizzottak, ahogy a dermedten álló lányhoz és Pitonhoz fordult.
- Perselus, megakadályoztad, hogy Malfoy a hatalmamra törjön, ezzel bebizonyítottad irántad való hűségemet. De a lánynak meg kell halnia, amíg él, bárkinek eszébe juthat, hogy megkísérelje elvégezni a varázslatot.
- Nagini, kapd el a nőt!
- Nagyuram… - kezdte volna a tanár, de ekkor meglepő dolog történt. Nagini Voldemort szemébe nézett és lassan megrázta a fejét.
Persze, hiszen Nagini nekem épp úgy engedelmességgel tartozik, mint Voldemortnak! – futott át a lány agyán. Meg kell próbálnom kihasználni ezt! Hangosan azonban csak így szólt:
- Nagini, megtiltom, hogy hozzám, vagy Perselushoz érj! Kapd el a halálfalókat! Azonnal!
Nagini nekiesett a hozzá legközelebb álló sötét varázslónak és fogait a lábába mélyesztette. A férfi felüvöltött a fájdalomtól.
A Nagyúr megértette, hogy a kígyó engedelmeskedni fog Reenának, amíg az nem akarja gazdájára uszítani, hiszen ő is Mardekár Malazár leszármazottja. Ám a halálfalóit sem akarta elveszíteni. A pálca megvillant a kezében és Piton már csak azt látta, hogy kedvese kitágult szemekkel, hangtalanul a földre rogy.
- Neee! – üvöltötte kétségbeesetten és térdre hullott a lány mellett.
Még élt, de Voldemort csonttörő átka éppen mellkason találta.
- Problémád van, Perselus? – sziszegte a feldühödött vörös szemű szörnyeteg.
- Crucio! – szegezte a férfira a pálcáját, mire a tanár összegörnyedt az égető fájdalomtól.
- Elég volt Tom! – hallatszott Dumbledore kiáltása, aki zajtalanul tűnt fel a helyiségben a földön térdelő tanár mellett.
- Ma már eleget gyilkoltál!
Valamilyen bűbájt küldött a halálfalók közé, amitől azok görcsösen kapkodtak levegő után.
Voldemort támadni próbált, de az igazgató egy intéssel visszaverte az átkát.
A sötét varázsló intett egyet csatlósainak, majd pukkanások halk sorozatát hallatva eltűntek a szobából, maguk után hagyva az aléltan fekvő Lupint és Tonksot.
Dumbledore lehajolt hozzájuk, hogy megvizsgálja őket.
- Stimula! – motyogta az orra alatt, majd talpra segítette őket.
Hátrafordulva látta, hogy Piton magába roskadva bámulja haldokló kedvesét. Úgy gondolta, jobb ha magára hagyja őket. Mind hárman kiléptek a helyiségből és csendesen becsukták maguk mögött az ajtót.
- Ez tragédia! – suttogta Lupin már a folyosón.
- A mi hibánk, nem érkeztünk időben! – zokogta Tonks, mire Lupin vigasztalóan átölelte.
- Ne hibáztasd magad Nympha, ez csakis Voldemort bűne.

Reena már alig lélegzett, mikor a fekete hajú varázsló az ölébe emelte a fejét. Nagy erőlködés árán kinyitotta a szemét.
- Ugye tudod? – suttogta alig hallhatóan.
- Tudom. – felelte a férfi, miközben vállait rázta a néma zokogás.
A lány még erőtlenül elmosolyodott, majd lehunyta szemeit.
A férfi még sokáig nem engedte el.

Eltűnt minden, a szoba, a föld és az ég. Minden és mindenki. Ott állt a hatalmas sötét űrben és akkor megpillantotta a fehér ruhás, fekete hajú lányt.
- Te voltál, ugye? Te vagy Reena!
- Igen, én. – bólintott a Lány.
- Akkor miért történt így? Miért haltál meg?
- Így kellett lennie. – felelte elgondolkodva.
- De miért? – ismételgette makacsul.
- Te roxforti tanár vagy. Nem lehet magánéleted. Rowling így akarta.
- Szeretlek és nem akarom, hogy elhagyj.
- Én is szeretlek, de nem maradhatok.
- Miért? – kérdezte újra tehetetlenül.
- Nem vagy az enyém. Rowlingé vagy. Én csupán kölcsönvettelek, de az életed felett nem rendelkezhetek.
- Rowling boszorkány?
- Mind között a legnagyobb. – felelte a Lány
- Beszélhetünk vele. Megérti és akkor újra együtt lehetünk!
- Nem fog elengedni. Minden teremtménye közül te vagy a leghasznosabb számára.
- Akkor is meg kell próbálnom.
- Nem teheted, nem engedem. Ha el akarod hagyni talán bosszút áll. Az életedet is elveheti.
- Akkor nem látlak többé. – suttogta Piton és kétségbeesetten a hajába túrt.
- De igen. - mosolygott szelíden a Lány. – Egy következő történetben, és az azt követőben……..mindig ott leszek. Mindig én leszek a Lány.
Lehunyta a szemeit és arca elkomorodott.
- Már hív, érzem. Hamarosan napvilágra kerül a hatodik könyv. Menned kell.
A fekete űr a férfival együtt elkezdett zsugorodni, ám a Lány egészen addig fogva tartotta tekintetével, amíg apró ponttá válva el nem tűnt a semmiben.

- Nem mondok le rólad. Soha. – suttogta és lassan legördült az első könnycsepp.

VÉGE