Vitatkozni élvezet

- Igazán jól esik, hogy gondolt rám, de remélem nem fog halálosan megsértődni, ha azt mondod, hogy NEM! - morgott szikrázó szemekkel Piton. Sajnos eme eltántorítási módszer nem bizonyult túlságosan meggyőzőnek, ugyanis az alig két méterre álldogáló nő nemhogy zokon vette volna, vigyora még csak szélesebb lett - Törölje már le azt a bárgyú vigyort a képéről, és még mindig NEM! - de a hangsúly kicsit higgadtabb volt, mint az előbb.

- Kérem!

- Nem.

- De...

- Melyik része nem érthető annak a három betűs szónak, hogy NEM?

- Tartozik egy sziveséggel... - motyogott halkan a fiatal nő.

- Hogy mondta? - húzta fel mindkét szemöldökét a bájitalok mestere - Ha nem csal az emlékezetem Maga tartozik nekem, méghozzá nem is egyszer. De hogy lássa milyen "jó szívem van" nem kell visszaadnia semmit a "kölcsönből", én voltam olyan bolond, hogy hagytam magam elrángatni vagy mikor nem hagytam a földre pottyanni...

- Viszont akkor nem nőhetett volna ekkorára az egoizmusa - nevette el magát a nő, pedig az előbbi szóáradat célja nem éppen ez volt - Mellesleg igazán nem tagadhatja le, hogy nem volt vészes az a kis party és nem is vagyok olyan nehéz, hogy belerokkant volna - és a hatás kedvéért még kis is nyújtotta a nyelvét egy pillanatra.

- Olyan mint egy gyerek, mit keres Maga még az iskolán kívül? - próbálta visszanyerni fölényét Piton, láthatóan nem sok sikerrel.

- Akkor lehet, hogy mindkettőnknek iskolába kellene járnia, ugyanis Maga még rosszabb, mint én!

- Eléggé eltértünk az eredeti tárgytól nem gondolja? - eresztett meg Piton egy félmosolyt.

- Maga kezdte! Kér egy kávét? - hadarta a nő és el is indult boltja hátsó részében lévő kis lakása felé, pontosabban inkább menekül. Perselus Piton pedig csak állt ott egy pillanatig és talán nem is értette, hogy egyáltalán mi a fenét keres ő itt, és hogy miért is vitatkozik egy teljesen értelmetlen és gyerekes dologról egy olyan nővel, aki néha már szabály szerűen az idegein járkál fel-alá és még élvezi is. "Most ki tért el a tárgytól?!" kérdezte már csak az ajtótól gondolatban.

Anna, aki gyorsan befordult a kis ajtón és máris a konyhában keresett menedéket egyre csak szidta magát, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe keveredik mindig. És mindig Vele, újra és újra találkoznak és valamin mindig vitatkoztak. De mindig nagyon jól érezte magát, ezek a viták igazi játékot jelentettek neki. Bár sejtette, hogy eme kedvenc időtöltése nem éppen a Professzor kedvenc tulajdonsága egy nőben.

"Mit érdekel engem, hogy mit szeret egy nőben?!" korholta magát az előbbi tépelődésért. "Nem is tudom miért pont vele pimaszkodom, biztosan akadna más, akivel jobban megérteném magam… de az nem ugyanaz..." próbálta kibogozni saját gondolatmenetét, de minél jobban próbálta annál inkább belebonyolódott. Végül úgy döntött feladja, ma már túl fáradt ezen gondolkozni. Beleöntötte az időközben kész kávét két bögrébe és kiegyensúlyozott vele az ajtón.

Piton ugyanabban a helyzetben várta, ahogy otthagyta: összefont karokkal, durcás arccal, bár kissé megenyhült tekintettel.

- Nem kérek, így válaszolva az előbbi kérdésre - morogta, miközben a nő a kezébe nyomta a bögrét, a sajátját pedig feltette a pultra.

- Nem baj, azért csak igya meg. Hátha ugrál egy kicsit végre a vérnyomása - mosolygott a nő halványan. A háta mögül viszont csak egy fáradt sóhaj érkezett. Csodálkozva hátranézett, mert bizony ilyen reakciót nem várt és még nem is tapasztalt a Professzortól.

- Kedves... - mondta halkan a férfi és felhajtotta a véleménye szerint igencsak keserű italt, majd a csészét letette a másik mellé a pultra - Mennem kell! - morogta majd elindult az ajtó felé.

- Sajnálom! - kiáltott utána Anna, de már csak az ajtó csengőjét hallotta, megfordult és oda-vissza járkált a könyvespolcok között - A francba, hogy nem tudom befogni azt a nagy számat, az istenért!... - szidta magát, és a nyomaték kedvéért még legyintett is egy párat.

- Legalább ezt a "jó" tulajdonságát beismeri a kisasszony - hallott egy hangot maga mögül.

- Azt hittem már kiment... - vált vékonnyá a nő hangja ijedtében. "Így égetni magam, hát ez művészet!" gondolta mérgesen.

- Hinni sokmindent lehet - mosolyodott el Piton. Anna dühösen felé indult. Hátrált is pár lépést még a nő odaért, csak hogy lássa, azért nem teljesen van a helyzet magaslatán.

- Tünés! - mutatott ajtót a nő mikor odaért.

- Tessék? - húzta fel fél szemöldökét Piton.

- Kifelé! - morgott Anna.

- De... - kezdte volna Piton, de Anna már olyan közel állt hozzá, mintha azzal akarná beléfojtani a szavakat.

- Hallgatom... - mondta a nő halkan. Úgy méregette a férfi arcát, mintha múzeumi térkép lett volna: minden kis részletet, a sötét szemeit, a száját, mennyire sokat időzött a száján észre sem vette, csak akkor jött zavarba mikor visszanézett a szemeibe és meglátta azt a fura csillogást. Megköszörülte a torkát, furcsa hangja volt, nem nagyon tudott volna beszélni, mert még a levegő is nehezen akart a tüdejéig eljutni.

Pár perc "nézelődés" utána viszont nem is tudott volna rendesen lélegezni. Érezte a férfi karjait a dereka köré fonódni, majd egy gyenge érintést az arcán, egy kellemes illatot az orrában, két bizonytalan ajkat, amint az övét keresik. Bódultan szívta magába ezt az ólom-nehéz csodás pillanatot, egy visszavágyott csók keserédes ízét, egy kicsi pillangót a gyomra közepén, ami egyre csak azt suttogta: még...
 "Min is vitatkoztunk..."