Nélküled nem megy...

December köszöntött Roxmorts-ra, hűvös, hideg, hóban gazdag. Szeszélyes hóviharok száguldoztak éjszakánként, és nagyon úgy nézett ki, hogy Karácsony estéjén már egy méteres hóban gázolhat, aki nem tud ellene egy megfelelő bűbájt mondani.

Persze ezen kellemetlen körülmények egy Roxfortos diákot sem akadályoztak meg abban, hogy igenis letöltse azt a megadatott pár órácskát a varázsfaluban. Legtöbben a karácsonyi édességek után kutattak több kevesebb sikerrel, hisz az édességboltba bejutni egyenlő volt a csodával. Sokan elkésett ajándékokat próbáltak beszerezni és szégyenkezve mosolyogták meg társaikat, akik viszont maguknak vásároltak be a jobbnál jobb kínálatból.

- Vigyázz! - kiáltott egy gyerek a hócsata kellős közepéből. Sajnos későn, mert egy elég figyelmetlen boszorkány éppen a tűzvonalban ejtette le a táskáját. Így mikor a "roham" megindult mondhatni egy saját hóember keletkezett az ellenfelek között.

- Miss. White! A fene... nagyon sajnálom... illetve sajnáljuk, de tényleg! - sápítozott az előbbi kislány, mikor odarohant az igencsak meglepett nőhöz. Anna White viszont korántsem volt olyan engedékeny hangulatában, mint általában. A lány meg sem mert mukkanni, olyan súlyos volt az a pillantás, amivel a nő az akcióért megjutalmazta. Anna mélyet sóhajtott, elszámolt magában tízig és még egyet sóhajtott. Most már egész tűrhető ábrázatot sikerült felölteni ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

- Semmi baj Emily - mondta, de még ezt a pár szót is úgy ejtette ki, mintha húzták volna belőle. Sarkon fordult, illetve ha tudott volna. Elmondott szitkozódva egy bűbájt, félig-meddig megszárította csuromvizes ruháit és elindult a biztonságot jelentő boltja irányába.

Azonban szerencsétlenségére még fél úton botorkált, mikor csaknem hanyatt esett, mert valaki nem bírta volna kikerülni. "Hogy a fenébe lehet ez a nap ilyen sz..." de ahogy meglátta a "baleset" okozóját egyből zúgni kezdett a feje.

Perselus Piton a maga fenyegető valójában próbált egyensúlyozva megállni és közben szebbnél szebb pillantásokkal ajándékozta meg közelben "bámészkodó" tanítványait. Ám, amint meglátta, hogy kinek a derekát is szorongatja éppen úgy ugrott a nőtől fél méter távolságba, mintha az élete múlott volna rajta.

- Elnézést kérek, Uram - mondta egy jéghideg hang. Ezúttal viszont nem Piton büszkélkedhetett a fagyos pillantás és hangsúly áldásos fegyverével. Éppen neki hűlt meg az ereiben a vér, mikor meglátta az ismerős, egykor olyan simogató szemeket a megvetéstől csillogni.

- Nem történt semmi... - mondta akadozva.

- Valóban. További jó napot! - köszönt el Anna hűvösen. Piton sokáig követte szemével a bájosan ingatag nőt, egészen még be nem fordult a sarkon és el nem tűnt a talárja utolsó centimétere is. "Istenem, de jó lenne..."

"Hiányzol..." gondolta Anna kétségbeesetten és érezte, ahogy egy kósza könnycsepp megfagy a szeme sarkában. "Nem baj, vége. Nincs tovább, ő nem akarta... ez van." Pedig hogy sóvárgott minden porcikája Utána.
 Beviharzott kedvenc éttermébe és levágódott az egyik asztalhoz a sarokba, persze álszent módon a nosztalgia kedvéért. "Mit is rendelt mikor itt ebédeltünk..." gondolt vissza csendesen mosolyogva. És meg is lepődött mikor letették a mellette lévő asztalra a tálat éppen azzal a menüvel.

- Remélem nem baj, hogy ilyen hamar kész lett, bár azt hiszem pontos voltam... - mondta a fiatal fiú - Sajnálom, de csak ez az egy asztal maradt, a szokott helyedet elfoglalták! - nézett tanácstalanul Annára. A nő elmosolyodott, de a mosoly azonnal az arcára fagyott mikor meglátta kedvenc bájitalprofesszorát, amint éppen az előbb emlegetett asztalhoz sétál.

- Semmi baj Alan, már megyek is! - mondta sietősen és felhörpintette a kávét. Felállt, magára terítette a kabátját és zavart pillantással mérte végig az előtte álló férfit - Perselus - biccentett és kérlelhetetlen tempóval elszáguldott, ki az ajtón, az immár elég kellemetlenné váló hóesésbe.

- Au... de forró volt ez a kávé... - sóhajtott egy mélyet a hideg levegőből. De miközben ezt mondta már pergett is az első könnycsepp, ami már megint ezt a szerencsétlen napot volt hivatott erősíteni. Sokáig sétált a száguldozó hópelyhek között. Csípte a szemét az erős szél, fájt mindene, átfagyott, de nem gyorsított a tempóján. Ezekkel a lassú léptekkel is el kellett egyszer érnie otthonáig. Először be sem akart menni. Az ajtón a csengő, a könyvek a polcokon... minden Rá emlékeztette, megfojtotta. Belé fojtotta mindazt a kicsi életkedvet, amit az utóbbi időben nagy nehezen sikerült összekapargatnia.

Ahogy ott állt a bejárat előtt felfigyelt néhány kósza lépésre, amiből csak a hó ropogását hallotta. Hátrasandított és abban a pillanatban azt i megbánta már, hogy megszületett. Kedvenc Professzora éppen kelletlen, leszegett fejjel baktatott végig az utcán, látszólag kizárva minden egyebet a világból, mintha minden figyelmét csak a talpai alatt recsegő hó kötötte volna le.

Anna nem várta meg még elakad az a csepp szívverés is, amit kicsi órája diktált odabent. Feltépte az ajtót és dühösen beviharzott rajta. Beérve ledobálta magáról vizes ruháit és már meg sem próbálta visszatartani könnyeit. Elege volt ebből az átkozott napból, az egész átkozott életből. Soha nem érezte még ilyen rútul magát, nem bírta elviselni azt a hasogató fájdalmat minden tagjában.

Nem is sejtette, hogy az a fekete taláros férfi minden mozdulatát látta. Észrevette a könnyeit és ő maga is szerette volna ugyanezt érezni, büntetésből, de nem tudta. Nem tudta megállni, hogy el ne induljon azonnal az után a szeleburdi nő után.

Éppen be akarta nyitni a kis bolt ajtaján. Betörni, megvigasztalni, a karjaiba venni és addig csókolni, amíg újra nem mosolyog. Mennyire bánta, hogy nem tette meg előbb. Nem érdekelte hány szabályt szeg meg vele, amivel évek óta körülbástyázta magát. Ahogy a keze elért a kilincshez nyílt az ajtó és egy megszeppent nő viharzott ki rajta. Egyenesen a karjaiba.

Egy pillanatra mindketten megálltak. Soha jobban nem lepődtek meg egymáson. Egymás felé indultak és egyszerre zárt körül egy kar egy nyakat és simult egy másik egy vékony derékra.

- Megfázol! - hangzott egy rekedt hang valahonnan a nő nyakától. Anna csak elmosolyodott.

- Azt várhatod, hogy elengedjelek - suttogta halkan a férfi fülébe.

- Ha nem hát nem.... - azzal megemelte a nőt és betámolygott vele az ajtón, amit aztán be is csapott maga után. Letette a kis boszorkányt a padlóra és egy percig meg sem mert mozdulni, nehogy egy pillanatra is eltűnjön az arcáról az a mosoly. Letörölte a könnyeket a kipirult arcról és gyengéden közelebb húzta. Kezei lecsúsztak a nő derekára és közelebb húzták, szorosan, mintha nem is akarná többé elereszteni, nem is akarta.

Anna kezei a férfi arcán kalandoztak, simogatták ahol csak érték, becézték az apró ráncokat, a homlokát, az ajkait. Ajakaik nagyon lassan találtak egymásra, nem akarták elsietni a pillanatot. Kezeik útnak indultak, éhesen, vágyakozva.

- Itt maradsz? - szakította el magát egy pillanatra a bódulattól Anna. Kétkedő-kérlelő tekintettel nézett a sötét szempárba, hogy csak most... csak most az egyszer ne hagyja egyedül, legyen vele és szeresse...Perselus gyengén bólintott és még jobban magához húzta a boszorkányt. A nő felnyögött és utolsó csepp józanságával még érezte, ahogy az ágynemű hidegen bársonyos anyaga a bőréhez ér...