Szomorú Merengő

Csend ereszkedett a kicsi szobára, ahol egy alig 10 éves kislány szipogott. Szorosan ölelte játékát, egy kis macit. Úgy érezte már csak ez maradt neki. A csend azonban pillanatnyinak bizonyult. Újra meghallotta a másik szobából átszűrődő hangokat; kiabálást, dulakodást. Mennyire gyűlölte már ezeket a veszekedéseket, kifejezni sem tudta mennyire. Anyja és nevelőapja régóta marták egymást, az eszét sem tudta mióta tarthat már ez a harc közöttük. Igazából azt sem értette miért vannak még együtt, ha nem szeretik egymást.

Ő is elképzelte már számtalanszor, hogy milyen lehet valakivel összekötni az életét, valakivel, akit szívből szeret. Hát... nem ilyennek képzelte. Szorongva várta azt a pillanatot, amikor végre kisuhanhat a szobájából, ki a kertbe, ahol mindig nyugalmat talált.

Anna hirtelen nagyot sóhajtott és levette kezét könyve lapjáról, majd a bejegyzést kezdte nézegetni.

"Milyen régen volt..." Amióta az eszét tudta ez a kis könyv mindig ott volt vele. Ez a különleges társ, ami mindent megőrzött neki. Ezeket az emlékeket ugyan nem sorolta volna élete legboldogabb időszakába, de néha mégis elővette őket. Talán csak, hogy emlékeztesse magát egy-két fontos dologra. Így tanulta meg mik is azok a fontos dolgok, kicsi korában sok gondolatot bízott erre a „barátjára”, igazi barátai sokszor úgy érezte nem is voltak.

Egy ceruzát forgatott a kezében, nagyon gondolkodott valamin. Már régen meg akarta tenni, csak valahogy nem tudta rávenni magát. Félt, hogy túlságosan kiszolgáltatja a gondolatait, neki ezek voltak a legnagyobb kincsei.

Egy kéz ért a vállához, és valaki a nevén szólította, észre sem vette először. Aztán mikor a kéz lecsúszott a derekára és hátulról átölelte észbekapott és becsapta a könyvet, azt pedig eltűnt, mintha ott sem lett volna.

- Mit csinálsz ilyenkor? - kérdezte egy mély, álmos hang. Valóban, a nő kipillantott az ablakon és a felkelő napot találta az üvegen túl. Ilyen sokáig maradt volna fent?

- Csak... emlékeztem egy kicsit - szólt bágyadt hangon.

- Igazán jókor tudsz gondolkodni. Egész nap alig fogsz a lábadon állni, alig aludtál – morgott a mély hang a nyakába. Anna elmosolyodott, mert kellemesen csiklandozó volt az érzés.

- Csak nem aggódik értem Professzor? - kérdezte gonoszkodva.

- Ejnye, miért tenném? - búgott a nyaka felöl a megnevezett, de Anna érezte, hogy ő is mosolyog.

- Igaz, miért is tennéd - vajon mikor fogja elérni, hogy kimondja végre? Nem tudta, nem is érdekelte, de azért jól esett volna neki. Megfordult a fejében a gondolat, hogy ha nem mondja, talán nem is érzi.

Néhány percig csak álltak, bámulták a felkelő napot, ahogy lassan megindult az élet Roxmortsban, kinyitottak a boltok és várták a hétvégén erre tévelygőket. Hisz hétvége van, Anna el is feledkezett, eme csodás lehetőségről. Most ő hajolt oda a másik nyakához és lassan csókolgatta a sápadt bőrt, kajánul elvigyorodott, amikor meghallotta a mély sóhajt.

- Lenne kedved velem tölteni ezt a két napot? - kérdezte halkan.

- Milyen két napot? - kérdezte értetlenül Perselus.

- Hétvége van. - vigyorgott a nő és gyengéden beleharapott a férfi nyakába.

- Lehet ilyen ajánlatnak nemet mondani? - nyögött fel a férfi.

- Nem, legalábbis ha jót akarsz. - mosolygott a nő - Hozok fel egy kis reggelit, mert éhen halok.

- Nem lehetne később?

- Ki van zárva! - nevetett Anna. Perselus megadóan huppant vissza az ágyra - Te nem jössz? - kérdezte sértődötten.

- Ki van zárva! - somolygott Piton elégedetten. Anna csak vigyorgott és fejcsóválva indult keresni valamit, amit kicsit csillapítja gyomra korgását.

Mikor leért a lépcsőn majdnem végigesett az utolsó pár lépcsőfokon. Ahogy szétnézett jó pár nyomdafestéket nem tűrő mondat hagyta el a száját. Meg kell hagyni a válogatott "dicséretek" olyan hangosra sikeredtek, hogy nem sokkal később Perselus is megjelent a háta mögött.

- Itt meg mi a jó ég történt? - kiabált magából kikelve Anna - A boltom! Ki volt az a...

- Nyugalom. - tette a vállára a férfi a kezét. Anna lassan hordozta végig a tekintetét és félig felborult polcokon és a szanaszét heverő könyvek kupacain, majdnem elsírta magát a kitépett lapok és az összezúzott borítók láttán. Tekintetét megvetően emelte a bájitaltanárra.

- Csak nézz körül, ha még egyszer azt mondod, hogy nyugalom én felrobbanok! - suttogta fenyegetően. Piton szája sarkában halvány mosoly bujkált, de inkább a romhalmazra koncentrált.

- Tudhattam volna. - sétált oda a bejárati ajtóhoz Anna – Valaki így kíván nekem utólag is "boldog ünnepeket" - és valóban egy boríték volt az üvegre tapadva, melyen díszes betűkkel a szokásos szöveg állt: "Boldog Karácsonyt és Kellemes Újévet!" Alatta pedig szálkás, vékony betűkkel: "Remélem tetszik a kis ajándékom, csak emlékeztetőül küldöm. Édesanyád is üdvözöl."

Anna arca pillanatok alatt váltott olyan vörösre, hogy Perselus egy pillanatig azt hitte, hogy tényleg felrobban.

- Kedves apám ajándéka. - suttogta maga elé sóhajtva - Minden évben "küld" valami ilyesmit. Így akar emlékeztetni, hogy ne merjem haza dugni a képem. És így akarja elérni, hogy anya arra se emlékezzen, hogy én létezem. - majd hirtelen felkapta a fejét és úgy meredt a kirakat béli tükörképére, mintha most látná először, dühösen és kétségbeesetten.

- Mit akarsz csinálni? - kérdezte gyanakodva Piton.

- Egyetlen megoldás van és magától értetődő, hogy mit kell tennem! Odamegyek és elintézem, ez a bolt az életem, nem fogom engedni, hogy tönkretegye. És ha jót akarsz, nem kerülsz az utamba! - morogta a nő. Már nyitotta volna az ajtót, de Piton egy gyors pálcaintéssel bezárta az orra előtt.

- Meg vagy őrülve, ezt nem teheted! Egyébként sem mehetsz egyedül, mellesleg megjegyzem, hogy épp nem aludtál semmit és ha jól hallom szép hangosan is korog a gyomrod. Nem fogod megöletni magad kisasszony. Most pedig szépen lehiggadsz. - mondta Piton cinikusan.

- Invito! - intett Anna a pálcája felé, ami azonnal a kezébe röppent - Alohomora!  Ne oktass ki Perselus, nem vagyok a diákod! - azzal fogta magát és már indult volna, csakhogy Piton utána nyúlt és nem engedte egy tapodtat sem.

- Nem mehetsz sehová megértetted? - mondta miközben próbálta megtartani a nőt, mivel az állandóan kapálózott.

- Nem, eressz el azonnal! Kikészítem azt a férget, ha belehalok akkor is!

- Eszem ágában sincs hagyni, hogy hülyeséget csinálj!

- Nincs semmi közöd hozzá! Miért kéne neked számot adnom arról, hogy mit és miért csinálok? Eressz már! - rúgkapált a nő.

- Na ez már több a soknál! - fogta és felpofozta a nőt. Anna megszeppenve nézett rá. Arcát fogva hátrált két lépést, s közben a könnyei is elkezdtek peregni. Piton abban a pillanatban megbánta, hogy felemelte a kezét, legszívesebben most a föld alá süllyedt volna, de ez nagy sajnálatára nem következett be.

- Hogy mertél...

- Sajnálom. - mondta megtörten. Anna az ütés hatására kicsit magába szállt, bár még mindig eléggé meg volt illetődve. Egy jó ideig csak álltak némán, egymásra sem tudtak nézni. Piton egyre csak arra tudott gondolni, hogy miért nem képes magát türtőztetni.

 - Sajnálom, csak annyira elegem van Perselus... - mondta remegő hangon Anna. Piton nem szólt semmit, csak csendesen nézte a nőt.

Anna végigmérte a férfit és észrevett egy karmolást a kezén.

- Azt én csináltam? - mutatott rá a kis vágásra. Piton félmosolyra húzva a száját bólintott és a nő lehajtotta a fejét, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Közelebb lépett és végig simított a seben. Perselus felszisszent és elkapta kezét.

- Ennyire fáj? - mosolyodott el halványan a nő.

- Azért nem kell ennyire örülni! - mondta Piton szúrósan.

- Dehogy örülök! Ne haragudj, kérlek.

- Nem veheted semmibe, hogy féltelek. Minden felforgattál körülöttem. Ez a felfordulás semmi ahhoz képest, amit velem tettél. - mondta csendesen Perselus és elmosolyodott.

- Bánod? - húzódott hozzá a nő lassan, mintha félne, hogy elszalad.

- Nem, dehogy bánom. Szeretlek... - suttogott Perselus. A nő hirtelen megdermedt, mintha újból pofont kapott volna.

- Mond újra! - kérte.

- Szeretlek! - mondta Piton újra és majdnem hátraesett, ahogy a nő ajkaival hallgattatta el. Anna úgy csókolta, mintha sose tehette volna, mintha ez lenne az utolsó alkalma. Belesimult az ölelésbe és szorosan átfonta karjaival a férfi nyakát.

Pillanatok alatt az ágynál találták magukat. Anna viszont amint levegőhöz jutott megszólalt:

- Várj egy kicsit - sóhajtotta, miközben a félig kigombolt inget próbálta leszedni a férfiról.

- Mire? - kérdezte felháborodva a férfi.

- Erre... - Anna kinyújtotta a kezét és megjelent benne egy ezüstkötésű könyv, arany virágminták tekergőztek a borítón, de valahogy most nem tudta lefoglalni egyiküket sem a könyv szépsége - Van itt valahol egy penna! - sóhajtott Anna. Perselus felhúzott szemöldökkel meredt kedvesére, mintha az megbolondult volna.

- Nem gondolod, hogy...

- Nem gondolok semmit, ezen is túl sokat gondolkodtam. - azzal fogta az időközben megtalált pennát és szép betűkkel belevésett valamit a könyv hátuljába. Piton csak nézte, ahogy próbálja a legszebb betűivel odakaparni azt a valamit, amit aztán felé fordított.

Az ő neve volt. Egy ismeretlen név alatt az ő neve állt: Perselus Piton. Anna újra kinyújtotta a kezét és a könyv eltűnt. Perselus csak állt és bámult rá. Tényleg azt tette, amire gondolt? Engedi, hogy megnézzen bármit, ami abban a könyvben van? Több gondolkozási ideje nem maradt, mert Anna mosolyogva simított végig azon a felületen, amiről az előbb sikerült leráncigálnia az inget.

- Hol is tartottunk? - kérdezte kajánul és beleharapott a férfi ajkaiba...