A kicsi, barna hajú lány karjára hajtotta a fejét. Minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa a zokogást. Máskor mindig mosolygó arca most fájdalmat és keserűséget tükrözött. Rettenetes napja volt. Felemelte a fejét, és felnézett a bársonyos fekete égen ragyogó csillagokra, és a hideg fénnyel világító holdra. Mindig nagyon szerette a természetet, ha az erdőben sétálhatott, vagy egy ilyen gyönyörű, csillagfényes éjszakán kint üldögélhetett, az mindig megvigasztalta.

Most azonban ez sem segített.

Mióta a Roxfortba járt, még nem volt ilyen elkeseredett, pedig sosem volt könnyű dolga.

Egyedül tanult, csak a nyári hónapok alatt járt ide. Dumbledore négy évvel ezelőtt kereste meg őt, és mondta el, hogy boszorkány, méghozzá egészen kivételes képességekkel, és felajánlotta, hogy járjon az ő varázslóiskolájába. Először el sem akarta hinni, amit hallott, de aztán elgondolkodott, és eszébe jutott pár furcsaság, amit sosem értett. Lemaradással kellett volna kezdenie, a többi diák tizenegy éves korában került ide, ő pedig már tizennégy volt, amikor az ajánlatot kapta. Dumbledore azt mondta, olyan hihetetlen adottságai vannak, hogy négy év bőven elég lesz megtanulni azt, amit a többiek hét év alatt sajátítanak el. Azt is elmondta a lánynak, hogy eljöhet még az idő, amikor az egész varázslóvilág tőle függhet, ezért annyi tudást kell a fejébe tölteni, amennyit csak képes befogadni.

Még az igazgató is megdöbbent a válaszán, pedig ő szinte sosem lepődött meg semmin. A lány visszautasította, hogy elhagyja a muglik világát, mert minden odakötötte. A családjából senki más nem rendelkezett varázserővel, és ő nem akarta a szüleit kétségbe ejteni, megzavarni azzal, hogy számukra érthetetlen dolgok miatt abbahagyja a tanulást abban a mugli iskolában, ahova járt. Felajánlotta viszont, hogy a nyarait arra áldozza, hogy megtanul mindent, amit Dumbledore szükségesnek tart, ha talál olyan varázslókat és boszorkányokat, akik hajlandók őt nyaranta tanítani. Még az igazgató sem gondolta, hogy képes lesz ezt véghezvinni, de ő csak ezzel a feltétellel vállalta a dolgot. Négy év óta pihenés nélkül csak tanult, kilenc hónapig a muglik között, három hónapig a Roxfortban. Nagyon sokszor érezte úgy, hogy nem bírja tovább, elég volt, abbahagyja az egészet, rengetegszer átkozta el a kötelességtudását, ami rávette erre az őrültségre, számtalanszor kérdőjelezte meg Dumbledore igazát abban, hogy ő tényleg olyan fontos lenne. Nem múlt el nap anélkül, hogy kétségbe ne vonta volna saját épelméjűségét, amiért elvállalta ezt a szünet nélküli hajtást. A lelket az tartotta benne, hogy érdekelte, amit tanult, olyan dolgokról hallott itt, amit addigi életében elképzelni sem tudott. A tanárait is szerette, egyáltalán nem haragudtak azért, amiért a szabadidejükben vele kellett foglalkozniuk, amikor pedig látták, hogy milyen tehetséges, úgy látta, hogy még élvezik is a tanítását. Igen, szinte mindannyian így voltak ezzel.

A lány kesernyésen elmosolyodott. Mindannyian, kivéve Pitont. Piton…

Már akkor kiderült, hogy nem szíveli, amikor az első órájára belépett. Emlékezett, milyen undorral mérte végig őt, és milyen maró gúnnyal nyugtázta a teljesítményét, amire a bájitalok terén képes volt. Azt hitte, hogy csak azért haragszik rá, mert soron kívül kell foglalkoznia a tanításával, és abban reménykedett, hogy talán megkedveli őt, ha látja, mennyire igyekszik, ha mindent megtesz, hogy a létező legjobb tanítvány legyen. Bármit tett is azonban, Piton nem enyhült meg. Legalábbis a mai nap után úgy tűnik nem, pedig… Pedig voltak olyan időszakok, amikor azt remélte, hogy közelebb került kedvenc tanárához. Igen, ő volt az, akit a legjobban szeretett, holott még saját magának sem tudta megmagyarázni, miért alakult ez így. Az ő óráira tanult a legtöbbet, az ő véleménye mindenki másénál fontosabb volt számára. Ha Perselus Piton a tökéletes munkájára biccentett egyet, és az ő sajátos, hűvös, mégis bársonyos hangján azt mondta: „Tűrhető, Flower kisasszony!”- úgy érezte, mintha kitüntetést kapott volna, és szinte tánclépésben ment a következő órájára.

A férfinek hihetetlenül szarkasztikus humora volt, amitől más valószínűleg megőrült volna, de ő kifejezetten élvezte, persze ha nem párosult bántó szándékkal.

Ezekben a kivételes esetekben párszor megengedte magának azt a merészséget, hogy elnevette magát. Soha nem fogja elfelejteni a bájitaltan tanár arcát, azt az elképedést, ami az első ilyen alkalommal kiült rá. És, igen, azt sem tudja elfelejteni, hogy a férfi majdnem visszamosolygott rá. No igen… és azt sem felejtheti el, hogy utána milyen dühös lett, valószínűleg azért, mert bosszantotta, hogy kizökkentette a szerepéből.

Istenem, hányszor, de hányszor próbálta azt a villanó, szinte észrevehetetlen mosolyt újra előcsalogatni, hányszor merészkedett ezért a működő vulkán peremére, és hányszor idézett elő ijesztő dühkitörést, hogy néha, nagyon-nagyon ritkán, feltűnjön az az icipici, épp csak a tanár szája szögletében látható mosoly. Emlékezett, de milyen jól emlékezett arra a vad szívdobogásra, ami ilyenkor elfogta, és arra is, hogy úgy bámulta ilyenkor a férfi arcát, mint valami ritka természeti jelenséget. Az évek során - legalábbis ő úgy érezte – összecsiszolódott legnehezebb természetű tanárával, és nagyon jól tudtak együtt dolgozni. Néha - a vége felé - úgy érezte, hogy Piton szinte már munkatársnak tekinti.

De a mai vizsga… ma meg kellett értenie, hogy mennyire nagyot tévedett, ha azt hitte, hogy Perselus Piton valaha is megkedveli, vagy éppen csak elfogadja őt…

Újra lehajtotta a fejét, és képtelen volt tovább türtőztetni magát. Felzokogott…

- Lena! Kicsim, mi a baj?! - az aggódó hang közvetlenül mellette szólalt meg, és a lány ijedten összerezzent, próbálta feltűnés nélkül eltüntetni a könnyeit.

- Nincs semmi baj, Hagrid. – válaszolt csendesen. A vadőr volt az egyetlen barátja itt, hiszen iskolatársai nem voltak. Rendszeresen találkozott vele, és nagyon jókat beszélgettek. Az óriási termetű Hagrid védelmező bátyként vigyázta az aprócska lány minden léptét, és nagyon hálás volt neki, amiért az annyira szerette az állatokat, és még az ő - nem éppen szelíd – kedvenceit is elfogadta.

- Ne mondd nekem, hogy nincs semmi baj!!! Piton, igaz?! Hallottam a mai vizsgáról! - a lánnyal mindig szelíden bánó óriás most nagyon dühösnek látszott.

- Hát igen… Gondolhattam volna, hogy meg fogod tudni… De ne törődj vele, nem történt semmi különös! Megszokhattam volna már…

- Tőled akarom hallani, mi is volt ez az egész?! - Hagrid leült Lena mellé, és átkarolta a vállát, amitől a csöpp lány úgy érezte, rögtön belelapul a földbe. Magában elmosolyodott, miközben próbált nem összecsúszni a vadőr védelmező karjától.

- Magam sem tudom - mondta elgondolkodva. - Nem tudom mi ütött Pitonba, de ma minden szavamba, minden mozdulatomba belekötött a vizsgán. Jól feleltem, a bájital, amit el kellett készítenem, hibátlan volt, és ezt nála senki nem tudta jobban. Mégis, szinte úgy viselkedett, mintha idióta lennék, és semmit nem tanultam volna, mióta itt vagyok. Azt mondta, egy szimpla RAVASZ-hoz is nulla a tudásom, nem a világ megmentéséhez. Azt is mondta, hogy nem érti, miért kínlódtak velem ő és a tanártársai ennyi éven keresztül, ha ez minden, amire képes vagyok. Aztán feladott egy olyan bonyolult bájitalt, amit nem is tanultunk, de tudom róla, hogy alig tudja valaki elkészíteni rajta kívül. Dumbledore és a többi tanár itt közbeavatkoztak, és azt mondták, remekül vizsgáztam. Erre Piton végképp dühbe gurult, és azt mondta, hogy szerinte az ő feladata eldönteni, hogy bájitaltanból ki milyen jegyet érdemel, és attól, hogy valakiről elterjedt, ő lesz a világ megmentője, még nem muszáj kegyelemből átengedni a vizsgákon, egyébként ezzel a tudással arra is kevés az esély, hogy valaha a hasznára lehetek valakinek.

-Ekkor azt mondtam, hogy megpróbálkozom azzal a bájitallal, amit mondott. McGalagony nagyos mérgesnek tűnt, azt mondta, hogy nem szükséges, tudja, hogy azt nem is tanultam. Én abban reménykedtem, ha elvállalom, Piton megenyhül egy kicsit, ezért azt mondtam, igaz, hogy ezt konkrétan nem tanultam, de azok alapján, amit tudok, ki lehet következtetni, hogy hogyan kell elkészíteni.

- És?! Csak nem álltál neki megcsinálni?! – szörnyülködött Hagrid.

- De igen, Hagrid, nekiálltam, sőt képzeld, magam sem tudom hogyan, de jó lett, működött! Azt hittem, ez már csak elég Pitonnak is, és örömömben rámosolyogtam. Ettől teljesen megőrült, azt sziszegte, hogy rendben van, jelesre záróvizsgáztam, de hálás lenne, ha ezt a beképzelt vigyort eltüntetném az arcomról, annyira nem volt ez nagy dolog, aztán felpattant, kivágta az ajtót, és kirohant, de úgy, hogy a talárja csak úgy úszott mögötte. Nem értem… Egyszerűen nem értem…

- Te pedig hogy védted mindig, emlékszel?! - dühöngött az óriás. - Látod már, hogy mennyire nem volt igazad?! Piton a legkevésbé kedvelt tanár az egész iskolában!

Lena lehajtotta a fejét. Hogyan magyarázza meg ezt Hagridnak? Hogy értesse meg vele, hogy ő még most sem dühöt, hanem fájdalmat érez?! És mivel magyarázza ezt meg saját magának?! Gondolkodott, mit is mondhatna, s közben nem is sejtette, hogy a kastélyban éppen róla beszélgetnek.

*

Dumbledore bement Piton szobájába. Most ott állt, és karját összefonva fürkészően nézte a bájitaltan tanárt.

- Mi volt ez, Perselus?! – kérdezte, és a szinte mindig szelíd hang most szigorúan csengett.

- Micsoda mi volt?! – kérdezett vissza Piton, még mindig elfojtott dühvel.

- Hagyjuk ezt, Perselus! Tudja jól, hogy miről beszélek! Miért csinálta ezt?!

- Jelesre vizsgázott nem?!

- Jelesre vizsgázott, igen. De miért gyötörte így meg, miért mondott neki olyan dolgokat, amik egyszerűen nem voltak igazak?! Maga tudja a legjobban, Perselus, hogy ilyen diákja még soha nem volt! Nem tud neki olyan bájitalt mondani, hogy ne készítse el, és még élvezi is, szereti a maga tárgyát! Sőt, megkockáztatom, magát is kedveli!

- Ugyan már! - horkant fel megvetően Piton.

- Tehát?!

- Tehát?! Itt van ez a mugli lány, négy éven keresztül minden időnk ráment mindnyájunknak, és most szépen fogja magát, kisétál innen, hazamegy a drága mugli hazájába, mert neki derogál a varázslók világa, és azt is elfelejti, hogy valaha itt járt, nem azt, amit megtanult!

- Hmm, hát erről van szó?! - mosolyodott el Dumbledore, és felvont szemöldökkel vizsgálgatta kollégája arcát.

- Miről van szó?!- Piton kis híján szétrobbant az idegességtől.

- Az a baj, hogy elmegy, ugye?!

- Tisztelettel kérdezem, igazgató úr, talán elment az esze?! Mit érdekel engem, hogy elmegy?! Egy fárasztó diákkal kevesebb! Marad elég!

- Igen, marad elég… De egyik sem olyan, mint ő, igaz?!

- Hahhh! - Perselus, én jobban ismerem magát, mint itt bárki más! Engem ne próbáljon félrevezetni! Megkedvelte ezt a lányt! Maga is tudja, hogy igazam van!

- SOSEM kezdek a tanítványaimmal, igazgató úr! - Piton összeszorított fogai közül szűrte a szavakat. Szénfekete szeme úgy villámlott, hogy bárki más meghátrált volna, de Dumbledore csak mosolygott.

- Tudom, hogy nem, Perselus! Én ilyet nem is állítottam, csak azt mondtam, hogy megkedvelte! Egyébként, most hogy már csak egy-két vizsgája van vissza és végez, nem is a tanítványa!

- Gyerek még! Ráadásul olyan gyerek, aki soha nem fog megkomolyodni, mindig ott van az arcán az az ostoba mosoly! Nem is tudom, honnan vette igazgató úr, hogy valaha szükségünk lehet rá!

- Nem, Perselus, már nem gyerek! Gyerek volt amikor idekerült, de már nem az! Azon kívül, még sosem láttam nála komolyabb nőt! Az, hogy mindig tréfálkozik és mosolyog, csak a felszín! Egy komolytalan emberben nem lehet ilyen felelősségtudat, mint benne! Rajta kívül egyetlen embert sem ismerek, aki ezt a négy évet végigcsinálta volna! És egészen biztos vagyok benne, hogy szükségünk lesz még rá! Ha végiggondolja, hogy milyen elképesztő a tudása már most, maga is rájön erre!

- Abból a tudásból semmi nem marad, ha elmegy a muglik közé, mindent el fog felejteni! - Nem, nem fog elfelejteni semmit! És fogjuk még látni, ebben biztos vagyok! Próbáljon beszélni vele, Perselus! Valószínűleg nagyon szomorú azért, ami ma történt.

- Nem vagyok én szárazdajka, hogy zokogó gyereklányok könnyeit törölgessem! - mérgelődött Piton.

- Hát nem, ezt tényleg nem lehet magára fogni… - próbálta elfojtani a mosolyát Dumbledore. - Azért csak gondolja meg, amit mondtam! Viszontlátásra! - azzal kilépett a szobából.

A bájitaltan tanár egy percig csak bámult utána, aztán megperdült és fel-alá kezdett járkálni a szobában, olyan sebességgel, hogy a talárja csak úgy suhogott, hosszú fekete haja pedig úszott a levegőben utána.

"Félelmetes ez az ember!" - dühöngött. "Még bemagyarázza nekem, hogy kedvelem ezt a lányt, mi több, ő is kedvel engem, és most teljesen odavan attól, amiket mondtam neki! Nagyon érdekli!"

De magában el kellett ismernie, hogy az igazgató jobban ismeri őt a világon bárkinél, és hogy igenis, ő is látta a fájdalmat Lena arcán a vizsgán, és amikor a lány ráemelte a szemét, majdnem megsajnálta, annyi fájdalom, könyörgés, és értetlenség volt azokban a meleg sötétbarna szemekben. Hirtelen megtorpant, és az asztalán látható gyönyörű növényszerű valamire esett a tekintete. Rámeredt, egy percig gondolkodott, aztán felemelte, és kisietett a szobából. Gyors lépteivel egyenesen a kastély parkjának legeldugottabb helye felé tartott. Tudta, hogy a lány ott szokott menedéket keresni, ha szomorú, vagy fáradt.

Amikor már majdnem odaért, egyszerre két hang ütötte meg a fülét. Az egyik Lena, a másik pedig… Igen, ez Hagrid. Elbizonytalanodva állt meg. Semmi kedve nem volt az óriás előtt beszélni vele. Nem akart hallgatózni, de a szavak az esti csendben messze hangzottak, és attól, amit hallott, földbe gyökerezett a lába. RÓLA beszéltek, és a lány hangján hallatszott, hogy a könnyeivel küszködik.

- Én nem utálom őt, Hagrid.

- Az ég szerelmére, hát mit eszel rajt ezek után?!- mérgelődött az óriás.

- Nem eszem rajt semmit! Tisztelem a tudását, el kell ismernem, hogy senkitől nem tanultam olyan sokat, mint Tőle, és hogy bár nem túl kedvesen, de nagyon jól magyaráz, szerettem az óráit! Egyébként pedig… semmi gonoszságot nem érzek benne, inkább rengeteg fájdalmat, keserűséget… Mióta csak ismerem, szerettem volna, legalább egy-egy percre eltüntetni a gondjait, hogy csak egyszer az életben, zavartalanul élvezhessem a humorát, mert van Neki! Szerettem volna megvigasztalni, bármi bántja is, hogy csak egy percig, de boldognak lássam! Szerettem volna megtudni, milyen az, amikor igazán elmosolyodik… Nem gúnyosan, hanem úgy igazán… Tudod, hogy van egy képességem, amivel meg tudom állapítani, hogy egy ember rossz szándékú, vagy sem, ez az egyik adottságom, amit Dumbledore olyan fontosnak tart… Nála sosem éreztem, hogy tényleg gonosz lenne!

- Hát, kislány… Te tudod… - sóhajtott a vadőr lemondóan.

- Flower kisasszony! - csendült fel egy halk, bársonyos hang hirtelen.

Lena és Hagrid is összerándult. A lány kétségbeesetten próbálta eltüntetni a könnyeit. Már csak az hiányzik a mai naphoz, hogy Piton meglássa, hogy sírt!

- Igen? – kérdezte, és minden erejével azon volt, hogy ne remegjen a hangja.

- Beszélni akarok magával! - a tanár hangja hűvös és nyugodt volt, mintha soha nem dühöngött volna.

- Tessék! - mondta Lena, és igyekezett eltakarni az arcát.

- Kettesben! - Piton hangja nem tűrt ellentmondást, és Hagrid azt vette észre, hogy engedelmesen feltápászkodik, holott vigyáznia kellene erre a szegény gyerekre. Elbizonytalanodva megállt, majd annyit mondott:- A közelben leszek! - jelentőségteljesen nézett a tanárra, aztán elsétált.

- Hmmm… De sok a védelmezője Flower kisasszony! – mondta gunyorosan a férfi.

- Mit akart mondani, Professzor úr? – kérdezte a lány csendesen, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. A fejét még mindig lehajtotta egy kicsit.

Piton kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával felemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen.

- Miért sírt? - kérdezte ridegen.

- Csak fáradt vagyok egy kicsit. - Lena nyomorultul érezte magát, és nagyon kiszolgáltatottnak.

- Nem a mai vizsga miatt inkább?! – a férfi látszólag minden részvét nélkül fürkészte az arcát.

- Ha tudja, miért kérdezi?! – fakadt ki kétségbeesetten.

- Talán mert tudni akarom, miért fáj az valakinek, ha jelesre vizsgázik. Ha így van, nem mindegy, hogy mit mondott a tanára?!

- Nem, nekem nem mindegy!

- Miért nem?

- Azért, mert magáról van szó, és mert azt hittem, hogy ha nem is kedvel, de elfogadott ez alatt a négy év alatt, és mert azt hittem, hogy ha semmi mást nem is, azt elismeri a Professzor úr, hogy nem vagyok teljesen idióta, még a bájitalok terén sem!

- Nem, tényleg nem idióta… még a bájitalok terén sem… Ezért hoztam magának valamit.

- Nekem?! Mit?! - kérdezte a lány döbbenten.

Piton Lena elé tartotta a virágot, amit a szobájából hozott. Nem is virág volt az, bár a formája liliomra hasonlított, de mintha a hold fénye gyűlt volna össze a cserépben. Szikrázott, hideg, mégis barátságos fényt árasztott, mint maga a hold. A lány nem is értette, hogy nem vette előbb észre, hiszen csak úgy szórta a szikrákat ez a fantasztikus, csodaszép növény. Még a lélegzete is elakadt, ahogy nézte.

- Istenem, hiszen ez egy holdliliom! Még sosem láttam ilyet!

- Vajon miért?! – kérdezte vizsgáztató modorban, felvont szemöldökkel a férfi, de közben a szája sarkában megjelent az a pici mosoly, amiért Lena úgy érezte, az életét is odaadná.

- Mert az egész világon alig pár darab van belőle, ugyanis rettenetesen nehéz felnevelni, hiszen ezeknek a virágoknak önálló akaratuk van, ők döntik el, hogy elfogadnak-e valakit gazdájuknak, arról nem is szólva, hogy milyen bonyolult varázslatok kellenek hozzá, hogy egyáltalán kihajtsanak. - felelte iskolás „jó kislány” modorban, és ő is elmosolyodott.

- Jó válasz! - bólintott Piton. - Nem akarja kipróbálni, hogy ez a példány elfogadja-e magát?

- Nem mondhatja komolyan, hogy nekem akarja adni! – suttogta döbbenten, tágra nyílt szemmel a lány.

- Miért ne?

- Mert ez egy pótolhatatlan kincs, különösen annak, aki mint ön, ért a bájitalokhoz! Ez a virág minden méreg hatását lelassítja, a gyengébbekét egyenesen semmissé teszi! Minden ellenméreg hatását a duplájára fokozza, azon kívül nagyon sok hozzávalót helyettesíthet a bájitalokban, ha azok nincsenek kéznél! Senkinek nem lehet nagyobb szüksége rá, mint Önnek!

- Nekem van egy másik, ennek a példánynak a testvére. – mondta Piton. - Persze, ha nem akarja elfogadni tőlem… - és ezzel visszahúzta a virágot.

- Jaj, dehogyis! Nem úgy gondoltam! - Lena halálra rémült, és ez a hangján is érződött.

A férfi sikertelenül próbált elfojtani egy mosolyt. A lány olyan kedves volt, ahogy megszeppenve nézett rá.

- Nos?! Akkor kipróbálja? – és felé nyújtotta a növényt. - Igen, megpróbálom. – bólintott elszántan.

- Ugye tudja, hogy veszélyes is lehet?!

- Igen, tudom. Ha a virág nem fogad el, olyan jeges hideget fog árasztani, hogy lefagyhat a kezem, mikor hozzáérek. De nem félek! - mondta elszántan Lena.

- Nocsak! – húzta fel a szemöldökét ingerkedve Piton. - De bátrak lettünk egyszerre!

- Na igen! Aki átment bájitaltanból… - szemtelenkedett halkan a lány.

- Hmmmm…

- Jól van, na, egy szót sem szóltam! – visszakozott gyorsan, mosolyogva. Megfogta a virág cserepét, és óvatosan kivette a tanár kezéből. Letette a földre és elétérdelt. Egészen közel hajolt, és halkan, nagyon halkan beszélni kezdett hozzá. Aztán felemelte a kezét és lassan, óvatosan megérintette a liliomot. Piton teste megfeszült, ugrásra készen várta, hogy közbe kell-e avatkoznia. De nem kellett… Lena boldogan felnevetett, és álmodozva nézte, ahogy körbeöleli a kezét a fény. Odahajolt, és az arcával is megérintette a virágot. Az ezüstös holdfény beragyogta, lágyan cirógatta az arcát. Olyan ragyogó, boldog tekintettel nézett fel a bájitaltan tanárra, hogy nem lehetett kétséges, örül-e az ajándéknak.

- Ez gyorsan ment! – állapította meg halkan, rekedten a férfi.

-Úgy tűnik, elfogadott engem! – suttogta áhítattal a lány. - Igen, ez több mint valószínű! Miután sem a keze, sem az arca nem változott jéggé, nem sok kétség férhet hozzá, hogy így van… - Piton még figyelte pár pillanatig a boldog révületet Lena arcán, aztán hátat fordított, és elment. Éppen ideje, gondolta. Már így is túl sok érzelmet keltett fel benne ez a gyerek. Ő ilyen ostoba érzelgősséget nem engedhet meg magának.

- Professzor úr! Kérem!

Bosszúsan fordult meg. Szabadulni akart már ebből a helyzetből, éppen azért, mert legbelül azt érezte, hogy szívesen maradna akármeddig.

- Hiszen még meg sem köszöntem! – suttogta a lány, ahogy odaszaladt hozzá.

Lábujjhegyre állt, de még így sem érte el a magas, karcsú férfi arcát, ezért tarkójánál fogva lehúzta magához a fejét, hogy megcsókolhassa. Piton megdermedt. Teljesen megzavarodott attól az ezerféle érzéstől - és igen - vágytól, ami végighullámzott az egész testén.

- Örülök, hogy tetszik! Használja jól! Nem szeretném, ha mindent elfelejtene, amit nagy nehezen megtanult itt! – suttogta, egy pillanatra Lena szemébe nézve, aztán sarkon fordult, és suhogó fekete talárjában elrobogott a kastély felé.

A lány mosolyogva nézett utána.

- Dumbledore megígérte, hogy még szükség lesz rám, és ha tényleg így lesz, akkor találkozunk még… Találkozunk… - mondta halkan, álmodozva.

Visszament a holdliliomhoz, és újra belefeledkezett a szépségébe.

- Mit akart?!- hallotta Hagrid gyanakvó, bosszús hangját.

- Ezt kaptam Tőle! - mutatta örömmel a virágot. Hagrid hangja elakadt, a növény varázsa alól ő sem tudta kivonni magát.

- Bocsánatot persze nem kért, mi?! – dörmögte aztán.

- Ez sokkal több volt annál, Hagrid! Sokkal-sokkal több! Ne haragudj, holnap még lesznek vizsgáim, lefekszem pihenni! – búcsúzott el mosolyogva az óriástól, és a virágot óvatosan felkapva a kastély felé indult.