4. fejezet

Egy csapat = Egy csapat?!

Lena a nap hátralevő részében csak lézengett, és percenként nézte az óráját. Tudta, hogy Piton csak másnap hajnaltájban érkezhet meg, mégsem volt képes arra, hogy ne számolja még a másodperceket is… Ahogy közeledett az este, érezte, hogy tennie kell valamit, mert ebbe az állandó fel-alá járkálásba, tehetetlenségbe beleőrül. Úgy döntött, lemegy a többiekhez, legalább megismerkedik velük, és a figyelmét is sikerül talán egy kicsit elterelnie.

Lesietett a teremhez, ahol a megbeszélést tartották, és benyitott. Egyszerre fordultak felé, és a lány érezte a tekintetükön, hogy aggódtak érte. Dumbledore kék szeme az arcára tapadt, és Lena biztos volt benne, hogy az igazgató pontosan tudja azt is, hogy mi, pontosabban ki miatt borult ki annyira. Reménykedett benne, hogy a többiek számára ez nem volt olyan nyilvánvaló. Rámosolygott a társaságra és leült közéjük. Sirius udvariasan tolta oda a széket a lánynak, és megint ránevetett, mint amikor bemutatkoztak egymásnak.

- Kipihente egy kicsit magát?! – kérdezte kedvesen.

- Persze, köszönöm! – viszonozta a mosolyt, és önkéntelenül is arra kellett gondolnia, mennyire utálhatja ezt a könnyed, magabiztos, jóképű világfit Piton. Nagyon el tudta képzelni, hogy Sirius minden szava halálra idegesíti, annyira különbözőek voltak.

- Dumbledore mesélte, hogy egyedül járt végig négy nyarat itt. Pokolian unalmas lehetett! – állapította meg Black.

- Valóban nem volt túl nagy a nyüzsgés… - értett egyet vele a lány.

- Egyáltalán nem voltak barátai? – kérdezte halkan Lupin, aki a másik oldalán ült, és Lena tudta, hogy a vékony, sápadt férfi szájából ez nem egyszerű érdeklődés, hanem a saját bőrén tapasztaltak miatt tette fel a kérdést, és hogy sajnálja őt.

- Hagrid egy egész csapat barátot is kitett… - mondta Lena, és pajkos mosoly tűnt fel az arcán.

- Azt elhiszem! – nevette el magát Sirius, és Remus is vidáman mosolygott rá a lányra.

- Hány kis kedvencét ismerte meg, míg idejárt?! – tudakolták szinte egyszerre.

- Nem számoltam… Egy idő után azt is feladtam, hogy lebeszéljem arról, hogy mindent befogadjon a kunyhójába, akkor is, ha kétszer akkora, mint ami az ajtón befér. Reménytelen volt.

- Maga nagyon szereti Hagridot! – állapította meg Remus.

- Igen, nagyon jó barát, és hát ő volt az egyetlen itt…

- Azt árulja el nekem, hogy bírta ki, hogy mindent magánórákon kellett megtanulnia?! – érdeklődött Black. - Pontosabban, hogy bírta ki, hogy össze volt zárva Pitonnal?! El tudod ezt képzelni, Remus?! Csoda, hogy nem szökött meg!

- Egyáltalán nem volt olyan borzasztó! – szögezte le Lena határozottan, és érezte, hogy elfutja a méreg, amiért pont ez a téma került elő, amiről megfeledkezni igyekezett minden erejével.

- Igen, hallottam, mikor azt mondta Neki, hogy hiányzott magának, jó poén volt, de most nincs itt, mondhatja az igazat is! – nevetett Sirius.

- Azt hiszem, Ön tévedésben van! Én soha nem utáltam Piton professzort, az órái meg nagyon jók voltak, rengeteget tanultam Tőle! – vonta fel szemöldökét a lány.

- Na ne, ezt nem hiszem el! Csak tréfál, ugye?!

- Sirius! – mondta csendesen, figyelmeztetően Lupin. - Nem kell, hogy mindenki úgy lássa őt, mint Te!

- Őt nem lehet másképpen látni, Remus! James is azt mondta, és én is azt mondom: Az is baj, hogy megszületett.

- Ezt hogy érti?! – kérdezte Lena, és nem tudta megakadályozni, hogy a düh meg ne jelenjen a hangjában.

- Sirius!

- Nem akartam mást mondani, Remus, de Te nagyon jól tudod, miről beszélek! Ilyen származással…

- Én pedig vérfarkas vagyok, és ha őszinték akarunk lenni, a Te családod is elég érdekes, tehát azt hiszem, hagyjuk ezt! Piton olyan, amilyen és valószínűleg sosem fog megváltozni, de Dumbledore is azt akarja, hogy most együtt harcoljunk Voldemort ellen, és ő megbízik benne, ezért mi sem tehetünk mást!

Lena érezte, hogy a két férfi elhallgat valamit, de nem akart kérdezősködni.

"Ennyit arról, hogy itt majd elfeledkezhetek egy kicsit Róla!" – gondolta sóhajtva.

Váltott még pár szót a két férfival, aztán továbblépett, hogy a többiekkel is beszélgessen egy kicsit, hátha ott más lesz a téma…

Mikor 11 óra körül felment a szobájába, egy egészen kicsit már jobb kedve volt. Ennek ellenére alig aludt valamit éjszaka, hajnalban pedig már kivetette az ágy.

"Hátha már vissza is ért…" - reménykedett.

De Piton nem ért vissza… Már a reggelin is túl voltak, és még mindig nem jött… Lena leerőszakolt pár falatot, hogy ne vonja magára a többiek figyelmét, de a gyomra egyre inkább görcsbe rándult.

Mikor 10 óra lett, és Piton még mindig nem jelentkezett, úgy érezte sikoltani tudna, és fog is, ha nem történik végre valami… Látta Dumbledore szemében, hogy most már az igazgató is aggódik.

Dumbledore hirtelen felemelte a fejét, és a lányra nézett.

- Lena, Önnek még nem is említettük, hogy tegnap módosítottuk a tervet annyiban, hogy nem kettesben indulnak el Perselussal. Sirius ragaszkodott hozzá, hogy legalább ő és Remus elkísérik Önöket a második körig, ahova már csak Perselus és Ön léphetnek be. Az oda vezető út is nagyon veszélyes, legalább itt legyen egy kis segítségük…

- Remélem, nem bánja, hogy csatlakozunk! – mosolygott rá Sirius.

Lena kicsit keserű szájízzel gondolt arra, amit a férfi tegnap mondott Pitonról, de nem hibáztathatta, hiszen tudta, hogy Perselus nem a legnépszerűbb ember a Roxfortban. Azt is érezte, hogy ha a bájitaltan tanárt nem is, őt mindkét férfi kedveli. Nagyon megbízható barátnak tűntek… Ilyesmivel kapcsolatban még sosem csapták be a megérzései…

Látta, hogy Remus csendesen mosolyogva figyeli, és melegség sugárzik a szeméből, ami most különösen jólesett a lánynak. Iszonyúan érezte magát. Piton még mindig nem került elő.

És ha nem is jön meg?! Kezdte elborítani a pánik…

Ebben az állapotban nagyon jólesett az a támogatás, amit a férfi néma kedvessége jelentett.

- Természetesen nem bánom, de nem lesz ez Önnek veszélyes?! Úgy tudom, még mindig körözik…

- Nem ebben a formámban megyek! – kacsintott rá Sirius mosolyogva.

- Hanem?!

- Sirius is animágus, Lena! – mondta Dumbledore.

- Én is?! Még ki?! – kérdezte hüledezve Black. - Csak nem Ön?! – nézett a lányra kérdőn.

- De igen, én is képes vagyok állattá átalakulni! – bólintott Lena, és cinkosan összenézett az igazgatóval.

- Egyre újabb és újabb meglepetésekkel szolgál nekünk Lena! – mondta elismerőn Lupin.

- Köszönöm, de ha már együtt megyünk egy ilyen útra, nem tegeződhetnénk?!

- Részemről semmi akadálya! Szia! – ölelte át barátian Remus.

- És én?! Egyébként ilyenkor puszi is jár! – mondta Sirius csípőre tett kézzel, megjátszott felháborodással.

- Jó, hogy szólsz! Még elfelejtettem volna! – nevette el magát a barátja.

A lány kínnal-keservvel elmosolyodott. Legszívesebben a haját tépte volna, olyan ideges volt, de értékelte a két férfi kedvességét. Tudta, hogy azt hiszik, a saját feladata miatt feszült, és tréfálkozásukkal a figyelmét próbálják kicsit elterelni.

Nagyon hálás volt nekik, és tudta, hogy máskor ezt jobban ki tudná fejezni, de most csak annyi telt tőle, hogy átölelte Remust és cuppanós puszit nyomott az arcára, aztán Siriushoz fordult, és amikor a férfi nevetve átölelte, őt is megcsókolta.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Piton. Vagy inkább betámolygott… Láthatóan alig állt a lábán.

Talárja megtépázva lógott a testén, több helyen is vérfoltok borították, haja csapzottan hullott a vállára és az arcába, ami a szokásosnál is sápadtabb volt.

Lena úgy érezte, ő is elájul rögtön, nemcsak a férfi, aki szemlátomást nem volt messze ettől.

- Jézusom, mi történt?! – lépett feléje, hogy megpróbáljon segíteni neki, de a tekintet, amivel Piton nézett rá, megállította.

Olyan düh izzott szénfekete szemeiben, hogy a lány megrettent, mert rá így még sosem nézett.

Sokszor volt már dühös rá, de ilyen még soha. Amit látni szokott, az indulat volt, harag, bosszúság…

"De ez… Ez már nem is düh…" - gondolta. "Ez szinte már gyűlölet… De hát ez nem lehet… Miért?!

Az után az őrült szenvedély után, ami elöntötte őket egymás karjában, erre számított a legkevésbé…

Mi lehet a baja?!" – nézett rá tanácstalanul.

Piton ebben a pillanatban megtántorodott, és Lena mindenről megfeledkezve ugrott oda hozzá, hogy támogassa. Perselus azonban visszanyerte egyensúlyát, és olyan undorral söpörte le magáról a lány kezét, hogy azt nem lehetett nem megérteni. Olyan egyértelmű volt az elutasítás, hogy a barna szemek elkerekedtek a döbbenettől. Megsemmisülten állt ott, és szólni sem tudott. Lassan elborította a harag. Mit képzel, hogy bánhat így vele?! Azok után?!

A férfi valahogy elérte a legközelebbi széket és lerogyott rá. Kisimította a haját az arcából, és mélyeket lélegezve próbált úrrá lenni a fájdalmon és a szédülésen. Pokoli fáradtságot érzett, de ez zavarta legkevésbé. A sebeket is elviselte, nem volt szokatlan számára a testi fájdalom, találkozott már vele nem is egyszer. Ami jelenleg a legjobban kikészítette, az a seb volt, amit itt szerzett.

Meg tudta volna fojtani ezt a kis bestiát, aki most itt állt előtte, és úgy nézett rá, mintha még ő lenne megsértve. Mióta elváltak tegnap, azóta másra sem tudott gondolni, csak arra a félbeszakadt ölelésre, és arra, hogy hogyan kérte a lány, hogy vigyázzon magára, és jöjjön vissza hozzá. Ő meg, mint valami idióta, pár könnycseppnek és egy tágra nyílt nagy barna szemnek úgy elhitt mindent, mint egy taknyos kölyök! Ő, Perselus Piton, aki már gyerekkorában megtanulta, hogy őt nem azért hozták erre a világra, hogy valaki is szeresse!

Ezen az egész pokoli kiránduláson a halálfalók táborába oda és vissza, a harc alatt, mikor körbevették a halálfalók, és neki nemcsak az életét kellett mentenie, hanem mind a négy ellenséget el kellett pusztítania, hogy ne mondhassák el senkinek, amire rájöttek, azon az átkozottul hosszú úton, mikor sebesülten vánszorgott a Roxfort felé, csak az tartotta benne a lelket, hogy ennek az átkozott kis boszorkánynak megígérte, hogy visszajön hozzá…

Undorral gondolt saját érzelgősségére, hiszen még azt is maga elé képzelte, mikor végképp úgy érezte, hogy nem bírja tovább, hogy milyen fényesen fog felragyogni az a szempár, ha meglátja őt, hiszen már biztosan aggódik! Nevetséges!

És mégis… Egyetlen átok okozta seb sem fájt olyan pokolian, mint az, amikor belépett a terembe, és azt látta, hogy a lány Black karjaiba simul, átöleli és megcsókolja a férfit…

És nevetnek mindketten…

Pont ő! Miért pont Vele?!

Ha már azt ilyen hamar elfelejtette, amit együtt éltek át, akkor miért nem akárki más?! Egy rohadt nap sem telt el azóta, hogy a lépcső korlátjánál úgy dőlt hátra a karjában, és kínálta fel magát, mintha ő lenne az egyetlen férfi a földön! Az Isten verje meg! Hiszen még most is belehasít a vágy, ha eszébe jut az a jelenet, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie!

Ezt a küldetést megpróbálja végigcsinálni vele, aztán úgy kitörli az agyából, mintha soha nem is látta volna! Persze, ha túléli! És ha nem, akkor mi van?! Érdekel valakit, hogy ő a világon van-e?! Legyen már vége ennek az egésznek! Mindegy hogyan, csak legyen végre vége!

- Mi újság?! Szólalj már meg! Kiderítetted, hol van Argus?! - kérdezte Sirius.

- Nem is tudtam, hogy Neked kell beszámolnom! – mondta a fájdalomtól rekedten, mégis maró gúnnyal Piton. Aztán Dumbledore felé fordult, hogy elmondja, amit megtudott.

- Szerencsére a gyűrű széléhez elég közel helyezték el a keleti oldalon. Nem kell túl nagy utat megtenni a Halálfalók között! Persze ez is éppen elég! Hússzor is le lehet bukni, mire odaér valaki a börtönhöz! Chartographus! – intett hanyagul a varázspálcájával, mire megjelent a levegőben a tábor térképe, és a bájitaltan tanár megjelölte a helyet, amit el kell érniük.

- És Argus?!

- Még kitart… - válaszolta Piton. Bársonyos hangja most a fájdalomtól és a gyengeségtől reszelős lett és halk. Megfordult vele minden. Összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy akkor sem ájul el, pont Sirius Black előtt, ha az egész világ összedől… Iszonyatos szomjúságot érzett…

Lena gyötrődve nézte a férfit. Látta, hogy küzd az ájulás ellen, és hogy próbálja elnyomni a fájdalmat. Perselus előbbi reakciója érthetetlen és bántó volt, de nem tudta nem sajnálni, nem tudta nem szeretni… Legszívesebben ráüvöltött volna a többiekre, még az igazgatóra is, hogy hagyják már békén, nem látják, hogy ápolás kellene neki?! Csak faggatják, mintha egy gép lenne, akinek csak feladatai vannak!

Ahogy figyelte, észrevette, hogy az ajka cserepes, és hogy kínlódva próbál nyelni…

Töltött neki egy pohár hideg narancslevet, és a kezébe adta.

Piton felemelte a fejét, és ránézett a lányra. Megfordult a fejében, hogy odavágja a poharat, de nagyon szomjas volt, egy korty italért a lelkét is odaadta volna.

"A lelkedet?! Hát van még neked olyanod?! Kétszer is eladtad már" – kacagott a fejében egy keser? hang.

Olyan mindegy, kitől kapta, szüksége van rá és kész! Szinte egy hajtásra itta ki a tartalmát, és egy kicsit mindjárt jobban érezte magát.

- Még jó, hogy valaki azért gondolkodik köztünk! – mondta Dumbledore. - Ne haragudjon, Perselus, annyira fontosak a hírek, amiket hozott, hogy a hír hozójáról elfelejtkeztünk, ami elég nagy szégyen! Jöjjön, felkísérem a gyengélkedőre! Mi történt magával voltaképpen?! – kérdezte miközben átölelte kollégája vállát, és felsegítette.

- Belefutottam négy Halálfalóba, amikor Welsh cellája előtt álltam, és beszéltem vele. Meghallották… - válaszolta fáradtan Piton.

- Úristen, hiszen akkor mindent tudnak. – suttogta rémülten Lena.

- Nem tudnak semmit! Megöltem őket, transzformáltam a holttesteket, aztán jelentettem, hogy el kell jönnöm, mielőtt valaki észrevette volna, hogy megsérültem, és érdeklődni kezdett volna, hogy hogyan történt.

Lena megborzongott, ami nem kerülte el Piton figyelmét.

- Egyem az érzékeny lelkét! Jobban örült volna, ha én maradok ott?! – kérdezte jeges gúnnyal.

A lány a gondolattól is elborzadt. Tágra nyílt szemmel bámult a férfira, aki egy pillanatra megint felfedezte azt a féltő gondoskodást a szemében, ami annyira jólesett neki.

"Már nem érdekel… Még egyszer nem veszem be ezt!" – gondolta dühösen, és az igazgatóval együtt elhagyta a szobát.

Lena tanácstalanul nézett utána, és magában csak azért imádkozott, hogy Madam Pomfrey minél gyorsabban rendbe tudja hozni Perselust.

- A szívem meg ne szakadjon! Perselus Piton, a szegény áldozat! Szerintem fele annyi baja sincs, mint amennyire élvezi, hogy körülötte forog a világ! – mondta gúnyosan Sirius, mikor magukra maradtak.

- Szerintem tévedsz! Meg kellene próbálnod elfelejteni ezt a gyűlölködést! – válaszolta némi szemrehányással a hangjában Remus.

- Igen, és ugyan miért?!

- Mondjuk azért, mert ti ajánlkoztatok, hogy elkísértek bennünket, és ha így akarsz egész úton viselkedni, akkor inkább maradj itt a fenekeden, mert ezzel a hozzáállással többet ártasz, mint használsz! Állítólag egy csapat leszünk, de nem ezt látom rajtad! – vágta oda dühösen Lena, és szikrázó szemmel figyelte Siriust, aki döbbenten látta, milyen vadul villognak azok a barna szemek, melyekről azt hitte eddig, hogy csak mosolyogni tudnak. A magas fekete férfi és a kicsi barna lány egy ideig farkasszemet néztek egymással, aztán Black elkapta a fejét, és tanácstalanul, kérdőn nézett Lupinra, a lány pedig megperdült, és kirohant a teremből, de úgy, hogy azt a távozást még Piton is megirigyelhette volna.

- Ez meg mi volt?! – szaladt ki Black száján az els? mondat, ami eszébe jutott.

- Mondtam, hogy jobb lenne, ha hallgatnál néha! – csóválta a fejét Remus.

- De hát…

- Az a baj, hogy igaza volt, Sirius! – sóhajtott fel a barátja csendesen.

- Tényleg csak akkor lehetünk a hasznukra, ha egy csapatot alkotunk, különben semmi értelme az egésznek! Nem lehet úgy teljes erővel koncentrálni egy feladatra, hogy az ember többet vizsgálgatja a saját társait, mint az ellenséget!

Lena ezt már nem hallotta, de nem is érdekelte volna, minden gondolata Piton körül forgott, és azon rágódott, hogy a jelenlegi körülmények között hogy fognak délután útnak indulni.

Rettenetesen dühös volt Siriusra, egyszerűen nem értette, hogy volt képes azt mondani, amit mondott, hiszen teljesen világos volt mindenki számára, aki nem vak, hogy a bájitaltan tanár súlyosan megsérült.

"Talán jobb is így…" - gondolta hirtelen. Ebben az állapotban nem indulhat vissza még ma! Akkor pedig egyedül megy, és a férfi kimaradhat ebből az őrült kalandból, nem kell újra visszamennie oda! Igen, talán így a legjobb…

Odalépett a Holdliliomhoz, és szirmaihoz simította az arcát.

- Bocsáss meg nekem, ha esetleg nem térnék vissza ápolni Téged, de így talán marad valaki, aki gondoskodhat rólad! Az az ember, akitől kaptalak! ? az egyetlen, akire rá merlek bízni! Rettenetes a modora, de én szeretem, és tudom, hogy Te is szeretted! – súgta gyengéden megsimogatva a gyönyörű virágot.

Leült az ágyra, kezébe temette az arcát, és megpróbálta végiggondolni a feladatot. Maga elé képzelte a térképet, amit Perselus a levegőbe varázsolt, és a legjobb, legrövidebb utat próbálta megtalálni. Összeszedett pár dolgot, amire szüksége lehetett, aztán hanyatt feküdt és lehunyta a szemét. Gondolta, pihen egy kicsit, tudta, hogy szólítani fogják, ha itt az idő.

Négy órakor meg is jelent egy házimanó, aki hajlongva közölte, hogy várják a teremben.

Lena felsóhajtott, megsimogatta a manó furcsa, kopasz kis fejét, rámosolygott, aztán kisietett a szobából, a kis lény pedig tátott szájjal, döbbenten bámult utána.

Mikor belépett, a Főnix Rendjének minden tagja ott tartózkodott már, és kivétel nélkül fakó arccal fordultak a lány felé. Tényleg mindenki ott volt… Mindenki… Még Piton is… A férfi a szokásosnál is sápadtabb volt, de már átöltözött, látható sebei nem voltak, a viselkedése pedig olyan volt, mint mindig, mintha nem is ő lenne az, aki olyan borzalmas állapotban jött vissza délelőtt.

"Csak nem akar mégis elindulni?!" – rémült meg.

Dumbledore nagyot sóhajtott, és a többiekre nézett.

- Itt az ideje, hogy négy társunk útnak induljon!

- Négy?! – kapta fel a fejét Piton.

- Négy?! Csak nem akar visszamenni ilyen állapotban, professzor úr?!– kiáltott döbbenten Lena.

- Sajnálom, hogy nem elégedett az „állapotommal”, kisasszony! – a tanár hangja szinte mart.- Természetesen visszamegyek, hiszen így beszéltük meg! De ki a másik kettő?!

- Sirius és Remus felajánlották, hogy Önökkel tartanak, Perselus! – válaszolta Dumbledore.

- Minek?! – csattant fel a férfi, minden udvariaskodást mellőzve. - A belső körbe nem juthatnak be, mert nem Halálfalók, a külső körben nem segíthetnek, mert nem muglik! Mit kezdjünk velük?! – dühöngött Piton.

"Hát persze, csak nem hagyják egy ilyen alakkal kettesben a kisasszonyt, mint én?!" – gondolta.

- A külső körig is nagyon nehéz eljutni, ezt nagyon jól tudja Ön is! Ott nagyon sokat segíthetnek – válaszolta higgadtan az igazgató.

Piton csak egy fintorral válaszolt.

- Nem tetszik valami?! Inkább megköszönnéd! – dühöngött Sirius.

- Nem emlékszem, hogy kértem volna ezt az „áldozatot”, Black! – a válasz hűvös, nyugodt, és nagyon gúnyos volt.

- Jaj, istenem, ez nem lehet igaz! Igazgató úr, nem mehetnék egyedül?! Gyerekek veszekedésének elsimítására igazán nem lesz most időm! – jajdult fel félig komolyan Lena.

- Hogy mondta?! – szisszent fel a bájitaltan tanár.

- Gyerekek?! – vörösödött el Sirius.

- Igaza van! – nyugtázta egyszerre Dumbledore és Lupin.

- Na, csakhogy legalább ketten egyetértenek! – mosolyodott el a lány.

A körülmények ellenére is kitört a nevetés. A két magas, fekete hajú, fekete szemű varázsló ökölbe szorult kézzel nézett a többiekre. Piton összeszorította a fogát, és megpróbált uralkodni magán.

"Gyerekek?! Mégis mit képzel ez a csitri, hogy merészel így beszélni vele?! Kinek gondolja magát?!"

- Na jó, megígérem Neked, hogy jó leszek, rendben?! – ölelte át Lenat kényszeredett mosollyal Sirius.

"Neked?! De hamar mennek itt a dolgok! Mikor tegnap elmentem, még nem emlékszem, hogy tegeződtek volna!" – gondolta keserűen Perselus.

- Csapatként kell harcolniuk, csak így érhetik el a célt! – komolyodott el az igazgató.

- Fantasztikus egy csapat lesz! Egy vérfarkas, egy félőrült kutya, no és a kisasszony, aki egymaga egész állatsereglet! Tulajdonképpen már csak azt nem tudom, én hogyan kerülök ebbe az egészbe! Lehet, hogy Hagridra kellene bízni őket, elvégre ő tanítja a Legendás lények gondozását, én bájitaltan tanár vagyok legjobb tudomásom szerint! – mondta epésen Piton.

- Mi az, hogy állatsereglet?! – hördült fel Lupin, a rá vonatkozó jelzőt figyelmen kívül hagyva.

- Nem olyan sért?, mint gondolod! A Professzor úr csak arra utalt kedvesen, hogy több állattá is át tudok változni! – csillapította kesernyés mosollyal Lena.

- Csak nem?! Még sosem találkoztam senkivel, aki erre képes lett volna! – nézett érdeklődve a lányra Remus, és Sirius szemében is elismerés csillogott.

"Gondolod?! Remek! Van valaki ebben a szobában, aki nem lett Te, egyik napról a másikra?! Csoda, hogy Dumbledore-t még nem tegezi!" – dühöngött Piton.

- Ha mindenki kiszórakozta magát, akkor talán elindulhatnánk, nem?! – vetette fel szárazon.

- Mi a terv, hogy jutunk el odáig?! – kérdezte a kis barna lány, szemét a tanárra függesztve. Szerette volna, ha a férfi megérti, hogy minden tréfa, nevetés ellenére nagyon tiszteli őt, és vakon megbízik benne, hiszen valamikor nem is olyan régen, úgy tűnt, hogy értik, sőt érzik is egymást. Tegnap még úgy érezte, talán beleláthat ebbe a hihetetlenül zárkózott lélekbe, belepillanthat az érzéseibe, de mára ez teljesen elmúlt. A fekete szemek úgy vertek vissza minden kutató pillantást, mintha a létező legerősebb pajzsbűbáj védte volna Perselus gondolatait, érzelmeit.

- A Roxfort területén repülünk, aztán amikor átléptük a határát, akkor hoppanálunk, olyan tíz mérföldre a külső kör szélétől – válaszolta a szokott bársonyos, nyugodt hangon.

- Miért olyan messze?! Sietnünk kellene, nincs veszíteni való időnk! Mindenáron sétálgatni akarsz?! – a gúnyos kérdés természetesen Siriustól származott.

- Igen, minden vágyam egy holdvilágos, csillagfényes séta veletek!!! – felelte halkan, nem kevésbé gúnyosan Piton, és Lena hallotta, hogy a férfinek megcsikordulnak a fogai, ahogy a másik varázslóra néz. - Te hoppanálhatsz közelebb is a célhoz, csak ne csodálkozz, ha egy csapat Halálfaló, vagy dementor között találod magad! Nyüzsögnek azon a részen, és nem lehet pontosan kiszámolni, hogy ahova érkezik az ember, ott éppen ne legyen senki közülük!

- Rendben, tehát először repülünk! – vágott közbe Lena, hogy megel?zze az újabb veszekedést. Egy kicsit elsápadt, és a bájitaltan tanár azonnal tudta, hogy mi a baj. Nagyon jól emlékezett, hogy minden tantárgy közül egyedül a repülés okozott nehézséget egykori tanítványának, mert rettenetes tériszonya volt. Úgy látszik, ez a mai napig sem múlt még el.

- Menni fog?! – kérdezte szemöldökét felhúzva, a lány szemébe nézve.

- Persze, bár a seprűvel most sem bánok sokkal jobban, mint annak idején, de éppen ezért megtanultam átváltozni sólyommá, én majd így megyek Önökkel! – válaszolta, és csendesen elmosolyodott.

- Ó! Értem! De akkor miért sápadt el?!

- Őszintén szólva nekem az elsápadáshoz elég maga a repülés szó is! – felelte kesernyés, szégyenlős mosollyal Lena, és a tanár alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, annyira hasonlított most arra a régi gyereklányra, akit évekkel ezelőtt ismert.

"Csakhogy az a lány nem simult Sirius Black karjaiba!" – jutott eszébe a gyomorszorító gondolat, és a mosoly meghalt, mielőtt megszületett volna.

- Induljunk! – mondta határozottan.

- Vigyázzanak magukra, amennyire csak lehet! – sóhajtott fel Dumbledore, aztán elmosolyodott, és sorra átölelte mindannyiukat. A többiek is megszorították a kezüket és minden jó kívántak. Piton türelmetlenül várta a társait, soha nem szerette az ilyen jeleneteket.

Végül sorban egymás után kiléptek az ajtón, és seprűre kaptak, Lena pedig átalakult kerecsensólyommá, és felröppentek a levegőbe.

A Rend tagjai utánuk néztek, és ameddig lehetett, követték szemükkel a három alakot a három száguldó seprűn, és a sólymot, mely szinte mozdulatlan szárnnyal vitorlázott mellettük.

- Vajon visszajönnek-e? – kérdezte szomorúan McGalagony.

- Nem tudhatom, Minerva, de reméljük a legjobbakat! Muszáj bíznunk abban, hogy sikerrel járnak! – válaszolta rekedten Dumbledore, és most nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát.

Abba az irányba nézett, amerre eltűntek, és halkan megismételte:

- Bíznunk kell benne… Hiszem, hogy visszajönnek…