10. fejezet

Bezárva vagy kizárva

Lena estére feladta a próbálkozást.

Nem és nem tud pihenni…

Mikor feljött a szobájába, még úgy tűnt, hogy a halálos fáradtság megteszi a magáét, és sikerül álomtalan, pihentető sötétségbe zuhannia, de alig egy óra után felriadt, és azóta egyszerűen képtelen volt visszaaludni. A gondolatai makacsul újra és újra ugyanabba az irányba kanyarodtak, és olyan borzalmas félelem fogta el azoktól a képektől, amiket akarata ellenére a szeme elé vetítettek, hogy felpattant az ágyból, és fel-alá kezdett sétálni. Odalépett a Holdliliomhoz és ráhajtotta az arcát. Máskor is fordult már megnyugtatásért a növényhez, és a sugárzó, áradó, hűvös fény segíteni szokott. Most nem… Mintha a virág is nyugtalan lett volna…

"Ezt biztosan csak képzelem…" gondolta a lány. "Én magam annyira ideges vagyok, hogy mindenkire és mindenre kivetítem! Biztos ez?!" kérdezte egy kis hang. "Milyen sokszor felvetődött benned, hogy a Holdliliom elfogadott téged gazdájának, de nem felejtette el azt sem, aki kezdetben nevelgette!"

Lena elgondolkodott. Rengetegszer érezte úgy, hogy a növény összeköttetésben van vele, megérti a problémáit, tudja, ha gondjai vannak, érzi azt, amit ő érez… Akkor pedig érezheti azt is, amit Piton… Talán érzékeli a fájdalmat, a bajt, ha azt éri, akit szeret…

"Ne csináld!" mondta dühösen saját magának. "Fantáziálsz! Mindent elolvastál már, amit valaha írtak erről a virágról, de erről szó sem esett sehol! Hagyd abba!"

Megnyugodni azonban továbbra sem tudott. Úgy érezte, muszáj beszélnie Dumbledore-ral.

Magára kapta a talárját, és kisietett a szobából. Gyors léptekkel igyekezett az igazgató lakosztálya felé.

- Drubli legjobb fúvógumija! - mondta ki a jelszót, és máris továbbrobogott.

Mikor az ajtó elé ért, kopogásra emelte a kezét, aztán hirtelen visszarántotta. Az irodából hangok szűrődtek ki. Kettesben szeretett volna beszélni az öreg mágussal, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy más is hallja, milyen kérdéseket tesz fel. De innen már visszafordulni sem akart.

Felsóhajtott, és bekopogtatott.

- Tessék! - hangzott rögtön a válasz.

Lena belépett. Az íróasztallal szemben két kényelmes fotelban Sirius és Remus ült. Örömmel néztek a lányra. Dumbledore kék szemében is ott volt az öröm, de egy kis sajnálat is.

Rögtön tudta, hogy a kétségbeesés hozta ide ezt a gyereket, és azt is tudta, hogy semmi igazán megnyugtatót nem tud mondani neki.

- Üljön le, Lena! - mondta kedvesen, és varázspálcája egyetlen intésével odahívott egy harmadik ülőalkalmatosságot is.

- Sirius és Remus éppen az útjukról mesél nekem! Nagyon kíváncsi voltam a részletekre, de Önt és Argust nem akartam zavarni, tudom, hogy pihenésre van szükségük! - az igazgató jelentőségteljesen nézett bele a barna szempárba.

- Na, igen, valószínűleg tényleg pihennem kellene, de ami nem megy, az nem megy! Hol tartanak a mesében? Remélem, elég hősies voltam benne?! - kérdezte Lena tréfásan, hogy ne legyen olyan feltűnő az első mondatában bujkáló keserűség.

- Csak a legjobbakat mondtuk Rólad, igazán! - nevetett Black.

- Nem is mondhattunk volna mást! - erősítette meg halkan Lupin, és közben aggódva fürkészte a lány arcát.

"Nem fog megnyugodni, amíg Piton vissza nem ér!" gondolta sajnálkozva.

- Pont időben érkezett, odáig jutottunk, hogy Ön és Perselus beléptek a külső körbe. Innen már csak Önök tudják kielégíteni a kíváncsiságomat! Halljuk hát! - mosolygott Dumbledore.

- Bizony, arról mi sem tudunk semmit, hogy utána mi történt! Mesélj csak! Nem voltunk ott, azt mondasz, amit csak akarsz! - mondta ingerkedve Sirius.

- Ki is fogom ezt használni! Csak nem gondoltad, hogy nem?! Argussal majd egyeztetek, nehogy leleplezze a legszebb történeteimet, amik a legjobb színben tűntetnek fel! - vonta fel a szemöldökét mókásan Lena. Aztán elkomolyodott, és röviden elmesélte, hogyan állította a csapdákat, hogyan jutott el Welsh börtönéhez, hogyan szabadította ki, és hogyan menekültek meg az utolsó pillanatban Sirius és Remus segítségével.

- Éppen idejében jöttetek! Még egy perc és Argusnak, Piton professzornak és nekem is végünk! - fejezte be az elbeszélést csendesen, és csak az igazgató látta, hogy egy icipicit megrándul az arca a bájitaltan tanár nevének említésekor. Így volt ez az egész történet alatt. Valahányszor a férfi neve szóba került, a lány szemében megjelent az aggodalom.

- Ez a történet túlzások nélkül is fantasztikus! - mosolygott elismerően Remus.

- Az biztos! Csak egy kicsit mintha nagyobb szerepet adtál volna Pitonnak a megérdemeltnél, nem?! - kérdezte Sirius.

- Miért gondolod?! Nélküle be sem tudtam volna jutni a belső körbe! Ha nem tereli el a Halálfalók figyelmét, még mindig ott toporoghatnék, arra pedig gondolni sem merek, hogy mi lett volna velünk, ha nem adja Mr. Welshnek azt a bájitalt! Így is alig bírta ki az utat! - ráncolta a homlokát Lena.

- Jó, lehet, de nem értem például, miért mondtad, hogy neki is vége lett volna, ha nem érünk oda! A Halálfalók között volt, semmi baja nem eshetett volna!

- Felkészült rá, hogy szembefordul velük, és így próbál segíteni bennünket! Az pedig a biztos halál lett volna! Egyedül, mindannyiukkal szemben…

- Ugyan már! Honnan veszed, hogy szembe akart fordulni velük?! - horkant fel megvetően a férfi.

- Láttam a szemében, Sirius! Teljesen egyértelmű volt! - válaszolta halkan, de határozottan a lány.

- Szerintem túlságosan sokat képzelsz róla, valamiféle hősnek látod, pedig minden, csak nem az! Semmit nem tudsz például a diákéveiről, én viszont annál többet, és biztosíthatlak, semmi hősies nem volt benne! Te nem ismered elég jól!

- Biztos vagy benne, hogy Te igen?! - nézett hűvösen Black szemébe Lena.

- Igen, én igen!!! Gyáva alak, mindig is az volt! - vágta rá a fekete hajú varázsló dühösen.

- Hmm, akkor mivel magyarázod azt, ahogy az úton viselkedett?! Kétszer is láttam a Halálfalókkal küzdeni, és egyikünk sem bánt el annyival közülük, mint Ő!

- Igazad van, tényleg nagyon jól harcolt! - értett egyet Remus.

- Remus, ne kezdd már Te is!

- Ami igaz, az igaz, Sirius, nem mondhatok mást! - Lupin jól látta a hálás villanást a nagy barna szemekben, és szerette volna barátját leállítani, mert biztos volt benne, hogy minden szava olyan a lánynak, mint egy-egy tőrdöfés.

- Ha akkora hős…

- Nem mondtam, hogy hős! Én is tudom, hogy Ő nem az a hős, akiről a történetek szólnak, nem a gáncstalan lovag, akire egyetlen rossz szót sem lehet mondani, és aki a muglik meséiben hófehér lovon, az igazság bajnokaként érkezik! Semmi nem áll távolabb Perselus Pitontól, mint ez a szerep! De nem jutott még eszedbe, hogy néha nehezebb megtenni valamit, amit a kötelességednek tartasz, amiről senki még csak tudomást sem fog szerezni, mint valami látványos hőstettet elkövetni?! - kérdezte lángoló arccal Lena.

- Ha akkora hős - ismételte meg makacsul Sirius - Akkor miért volt annyira betojva a dementoroktól?!

- Nem hiszem, hogy ez a jó megfogalmazás, de volt egy befejezetlen mondata, amit én sem értettem! - mondta elgondolkodva Lupin.

- Igen, emlékszem, valami olyasmire utalt, hogy mi használhatnánk a patrónus-bűbájt velük szemben, de ő nem! Szeretném megkérdezni igazgató urat, mit akarhatott ezzel mondani?! Vagy inkább mit nem akart mondani, mert úgy elharapta a mondatot, mintha akarata ellenére csúszott volna ki a száján! - nézett az ősz varázslóra kérdőn, izgalmát leplezve a lány. Ez volt az egyik dolog, amit meg szeretett volna kérdezni, amikor az igazgatóhoz készült, és hirtelen még a haragját is elfelejtette, úgy várta a választ.

- Nem hiszem, hogy ez egyszerű félelem lett volna! - dünnyögte elgondolkodva Remus.

- Nem is az volt! - válaszolta határozottan Dumbledore. Eddig csendben figyelte a vitát, és magában arra gondolt, hogy milyen jólesne Perselusnak, ha hallaná, milyen elszántan áll ki mellette egykori tanítványa. Persze ezt aztán semmi pénzért nem vallaná be!

- Hanem micsoda?! - kérdezte tamáskodva Sirius.

- Nagyon is bátor dolog Tőle, hogy állandóan ott jár közöttük, holott…

- Holott?!

- Perselus nem tudja végrehajtani a patrónus-bűbájt! - sóhajtott fel Dumbledore.

- Na, ez szép! A keresztfiam, Harry, tizenhárom évesen is képes rá! A hősünk meg felnőtt varázslóként nem tud egy ilyen egyszerű dolgot végigcsinálni?! - nevetett fel gúnyosan Black.

- Nem mondanám, hogy egyszerű, Sirius! Nagyon sokan nem tudják rajta kívül sem, ez egyáltalán nem szégyen! - csitította Lupin.

- És mi az oka annak, hogy nem tudja?! - tűnődött hangosan Lena. Felemelte a fejét, és az igazgatóra nézett.

- Biztos vagyok benne, hogy nem a képességei hiányoznak hozzá, hiszen sokkal nehezebb varázslatokat láttam Tőle, minden erőfeszítés nélkül! - szögezte le határozottan.

- Teljesen igaza van, tényleg nem rajta múlik, hogy nem sikerülhet! - válaszolta szomorúan az igazgató.

- Hanem?! - a lány visszafojtott lélegzettel várta a választ.

- Mi kell egy patrónus megidézéséhez, Lena?

- Egy nagyon szép, boldog emlék, ami van olyan erős, hogy… Istenem!... Ugye nem akarja azt mondani, hogy egész életében, több mint harminc év alatt, nem volt egyetlen átkozott perc, amikor olyan boldog lett volna, hogy születhetne belőle egy patrónus?!

- De igen, pontosan ezt akartam mondani! - hajtotta le a fejét Dumbledore. Sokszor érezte már Piton miatt azt, amit most. Kudarc… Az ő kudarca… Mindig értett az emberekhez, képes volt őket megvigasztalni, felvidítani, de a kétségbeesetten, mérhetetlenül, önveszélyesen büszke, halálosan boldogtalan, végsőkig sebzett Perselus Pitonnal nem tudott mihez kezdeni.

- Illetve… Ez így nem teljesen igaz. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki igenis tudta kezelni ezt a rettenetesen nehéz embert. Annak idején képes volt visszarántani a legmélyebb pokolból, ami felé a legjobb úton volt, aztán adott neki egy lehetőséget, és a férfi élt ezzel. Az igazgató tudta, hogy azóta bármit kérhet, a bájitaltan tanár habozás nélkül megteszi. Lehet, hogy szívja a fogát, és káromkodik közben, de megteszi. Abban is egészen biztos volt, hogy kedveli őt, és az életét is feláldozná, ha ezzel megmenthetné, de előbb harapná le a nyelvét, mintsem beismerné ezt. De boldognak egy pillanatra sem látta soha.

- Néha egy kis káröröm, aminek semmi köze az igazi örömhöz…

"Mint mikor jól keresztbe tehetett az utált Griffendélnek" gondolta elnéző mosollyal Dumbledore.

Máskor elégedettség, egy-egy jól elvégzett feladat után. Mikor őrültként vállalva a legnagyobb veszélyt is, áthúzhatta Voldemort számításait, anélkül, hogy bárki tudta volna, ő áll a háttérben… De boldogság… Soha…

Ezért is örült annyira, amikor megismerte Lenat, és észrevette az érdeklődését Piton iránt, mikor felfedezte az őszinte szeretetet a barna szemekben. Ő lehetne az egyetlen lehetőség Perselus számára…

Felemelte a fejét, és a lányra nézett. Iszonyatot látott az arcán, sajnálatot, dühöt… Kire, mire?! Alighanem az egész világra, a tehetetlenség általában ezt váltja ki…

Mit mondjon most neki?! Vallja be, hogy megvan az esélye annak, hogy sosem látják többé azt az embert, akit ennyire szeret, mert a túl sok Cruciatus megölheti, vagy ami a számára még borzasztóbb lenne, nyomorékká teheti?!

Lena bénultan nézett vissza az igazgatóra. Kábultan forgatta a fejében a hallottakat, és egyszerűen nem akarta elhinni. Az nem lehet, hogy valaki soha ne legyen boldog életében… Ugyanakkor biztosan érezte, hogy ez az igazság. Ránézett a másik két férfira.

Lupin majdnem olyan döbbenten nézett maga elé, mint ő. Lehetséges ez?! Hiszen még ő, a vérfarkas is, akinek átkozottul nehéz sors jutott, elmondhatja magáról, hogy vannak szép emlékei.

- Erről ő maga is tehet! - mondta Sirius keményen.

A lány megrázkódott, és egy pillanatra szikrázó szemmel meredt a varázslóra. Aztán kényszerítette magát, hogy lehiggadjon, mert be kellett látnia, hogy van igazság ebben a kegyetlen mondatban.

- Igazad van, az ember mindig tehet arról, hogy boldog, vagy boldogtalan lesz-e az élete. Nagyon sok múlik azon, hogy hogyan viszonyulunk a többi emberhez, mi magunk tudunk-e szeretni, különben hogyan várhatnánk el másoktól?! De azért, tudod, a körülmények néha pokolian tönkre tudják tenni valakinek az életét, és nem mindig van bennünk olyan erő, hogy szembe tudjunk szállni az egész világgal, és boldogok legyünk minden balvégzet ellenére. Néha a sors erősebb… - mondta halkan.

- Ez igaz! - sóhajtotta Remus, és a felnőtt életére gondolt. Igaz, ő soha nem lett olyan keserű, mint Piton, de neki ott volt a diákévek boldogsága, amihez mindig vissza tudott nyúlni, ha nagyon mélyre süllyedt a kétségbeesésben.

- Ugyan! Én több mint tíz évet töltöttem az Azkabanban ártatlanul, mégsem nyavalygok! Mi lehet ennél rosszabb?! Több mint tíz évig bezárva! Ráadásul ott!

- Igen, ez rettenetes! Nagyon tisztellek azért, hogy kibírtad, és ép ésszel jöttél ki onnan, a pokolból! Nem is vitatkozom Veled, csak egyetlen kérdést tennék fel!

- Te több mint tíz évet töltöttél bezárva. Piton egy egész életet mindenhonnan kizárva. Cserélnél Vele, ha tehetnéd?! - kérdezte Lena szinte suttogva, és a férfi szemébe mélyesztette a tekintetét. Black egy darabig állta a barna szemek kutató pillantását, aztán zavartan elfordult.

- Későre jár, mennünk kellene!

- Igazad van, ne tartsuk fel tovább az igazgató urat! - állt fel Lupin is, aki eddig érdeklődve figyelte a néma párbajt.

- Jó éjszakát! - köszönt el Dumbledore.

A lány odalépett a két férfihoz, és átölelte őket.

- Köszönöm, amit tettetek értem, és ne felejtsétek el, hogy szeretlek benneteket, akkor is, ha vitatkozom! - mondta, az utolsó szavakat elsősorban Siriusnak címezve.

Egy pillanatra összemosolyogtak, aztán becsukódott az ajtó a távozók után.

Lena visszafordult, és a mindentudó kék szemekbe nézett.

- Azt hiszem, én is megyek, túl sokáig maradtam így is, bocsásson meg!

- Várjon, egyáltalán nem zavar, és azt hiszem, nem beszélt mindenről, amiről szeretett volna!

- Tényleg szerettem volna feltenni pár kérdést, igazgató úr!

- Halljuk!

- Az volt az érzésem, mikor arról beszéltünk, hogy milyen módszerekkel fogja Voldemort faggatni a Professzor urat, hogy Ön elhallgatott valamit, amitől pedig tartott!

- Igen, igaza van! Mindig mondtam, hogy Ön előtt nem lehet titka az embernek! Biztosan tudni akarja?! - kérdezte Dumbledore sóhajtva.

- Igen, szeretném, ha elmondhatja!

- Elmondhatom, de nem szívesen teszem, mert én magam sem szeretek gondolni rá! Nos, Perselus nagyon sokszor átélte már a Cruciatus átkot, ráadásul a legtöbbjét magától Voldemorttól! A Crucio annál veszélyesebb, minél többször mondják ki valakire! Ha túl sokszor éli át az illető, akkor belehalhat, hiába nem halálos átok, vagy ami még rosszabb, megtébolyodhat, akarattalan, öntudatlan emberi roncs lehet belőle! Ha a Nagyúr, ahogy a Halálfalói nevezik, megint ehhez az eszközhöz nyúl…

Ahogy a lányra nézett, tudta, nem kell befejeznie a mondatot. Lena arcára olyan rémület ült ki, ami minden szónál biztosabban mutatta, hogy mindent megértett…

- Köszönöm, hogy őszinte volt hozzám! - suttogta rekedten, és minden ízében reszketve állt fel, hogy ő is távozzon.

- Valamit még mondanék! Tudom, hogy ez egyelőre üres ígéretnek tűnik, de én nagyon bízom Perselusban! Különleges képességei vannak, hihetetlenül szívós, és elképesztő akaratereje van! Nem könnyű őt megtörni, higgyen nekem! Régóta ismerem, többet tudok róla, mint bárki más! Most menjen, és próbáljon meg pihenni, szüksége lenne rá! Esetleg kérjen egy álomitalt Madam Pomfreytől, ha úgy érzi, képtelen elaludni!

- Köszönöm, úgy lesz! Jó éjszakát!

Lena kilépett az ajtón, az igazgató pedig fejét csóválva nézett utána. Nagyon sajnálta, hogy ilyen fájdalmat okozott, de ez volt az igazság…

A lány valóban kért egy bájitalt, mert tudta, hogy a hallottak után a szemét sem lenne képes lehunyni, akkor pedig megtébolyodik reggelre.

Felhajtotta a pohár tartalmát, és álomtalan, mély alvásba merült.