Lena is sietve foglalta el a helyét, izgatta, hogy mire jutnak, mit találnak ki, hiszen egyáltalán nem vette félvállról Voldemort fenyegető érdeklődését, csak eddig mással volt elfoglalva… Lopva rápillantott arra a "másra", de Perselus rá sem nézett. Nyugodtan, melle előtt összefont karral ült, és hosszú lábait előrenyújtva, összevont szemöldökkel várta, hogy végre megérkezzenek a többiek is. A lány elszomorodott, és elismerte magában, hogy rosszul készült fel arra, hogy mi vár rá. Dühkitöréseket, sértéseket várt, de ez a közöny, és hogy a férfi szinte átnéz rajta, váratlanul érte. A dühét, haragját tudta volna kezelni… Sokszor volt már dühös rá, és mindig le tudta csillapítani. A gorombaságán csak mosolygott volna, tudta volna, mi táplálja… érzés lett volna… Érzés, amit ért, sőt megért… Ezzel a hideg elutasítással szemben tehetetlen volt. Olyan ijesztően véglegesnek tűnt…

- Kezdhetjük? – siklott végig az igazgató szeme az asztal körül ülőkön.

Szinte egyszerre bólintottak feleletként.

- Nos, barátaim, tegnap megérkezett Perselus, és nem túl jó híreket hozott! Voldemort őt bízta meg azzal, hogy derítsen ki mindent, amit csak tudni lehet arról a lányról, aki meghiúsította a terveit, azaz Lenaról. Ez több szempontból is gondot jelent! Nem túl örvendetes a tény, hogy a kisasszony felkeltette a figyelmét, nagyon nagy veszély fenyegeti így! A másik nagy baj az, hogy ha Perselus nem teljesíti a rábízott feladatot, akkor elveszíti a bizalmát, mi pedig az egyetlen beépített emberünket, és azt a lehetőséget, hogy megtudjunk valamit a Halálfalók terveiről! Őszintén mondom, egyelőre fogalmam sincs, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet!

- Hogyhogy hogyan?! Természetes, hogy nem tudhat meg semmit Lenaról! Piton egyszerűen nem mond neki semmit és kész! – mondta idegesen Sirius.

- Ez még nem megoldás a második problémánkra, sőt az elsőre sem igazán, hiszen ha Tőle nem kap választ a kérdéseire, akkor valaki mást fog ráállítani a feladatra, a veszély akkor is megmarad!

- Siriusnak akkor is igaza van abban, hogy nem kaphat információkat! Majd Perselus azt mondja, hogy nem tudott meg semmit, akárhogyan próbálkozott is! – vetette fel Mr. Weasley.

A bájitaltan tanár sötét pillantást vetett a beszélőre, és kesernyésen elmosolyodott.

Hát persze! Odaáll a Sötét Nagyúr elé, és azt mondja: Bocs, ez most nem jött össze! A válasz pedig egy hanyag - Na nem baj, majd legközelebb! - lesz! Ezeknek az idiótáknak, azaz tisztelt rendtársainak fogalmuk sincs róla, kiről is beszélnek!

- Akiről beszélünk, az nem fogad el kifogásokat! – csóválta meg a fejét Mordon.

Na, igen, Neki talán mégis! Sosem kedvelték egymást az ősz aurorral, de az öreg legalább tudja, hogy mi ez az egész, vannak bizonyos tapasztalatai!

- Nem bizony! Ha ez így marad, akkor Perselus nem mehet vissza közéjük, hiszen megölnék! Pedig nagyon sokszor vettük már hasznukat azoknak az információknak, amiket hozott! Gondoljanak csak Argus esetére! – mondta Dumbledore.

- Akkor ezután majd megpróbálunk a nagy hős hírei nélkül boldogulni! – horkant fel megvetően Sirius.

- Szükségünk lenne rájuk, higgye el nekem! Voldemort egyre erősebb, nem túl jó dolog, hogy pont most maradunk magunkra a találgatásainkkal!

- Megpróbálhatok időt nyerni… Nincs rá túl sok esély, de talán egy ideig még húzhatnám… Azt mondta, ad elég időt rá, hogy megtudjam, ami érdekli! Ha mondok néhány látszólagos adatot, akkor talán kérhetek további haladékot… ezalatt az idő alatt pedig még köztük maradhatnék, és megtudhatnék egy-két dolgot! – mondta jobb meggyőződése ellenére Piton.

"Megőrült?!" kapta fel a fejét Lena. "Ezt nem gondolhatja komolyan!"

- Szó sem lehet róla, Perselus! Ön is tudja, hogy ez nem működne! – hallotta megkönnyebbülten az igazgató hangját.

- Szerintem pedig meg kellene próbálnunk! Ha annyira kellenek azok a hírek! – közölte a véleményét Sirius.

- Próbálnunk?! Te is jössz, Black?! – kérdezte maró gúnnyal a bájitaltan tanár.

- Tudod, hogy nem mehetek! Elmulasztottam azt a hőstettet véghezvinni, hogy beálljak Halálfalónak, így aztán nem vagyok igazán megbízható a köreitekben! – sziszegte sápadtan a dühtől a másik férfi.

- "Ők azok, akik az ágyukban merészek, Nekik is nagyritkán íródnak törvények…" – idézte a bársonyos hang hűvösen.

Lupin az utolsó pillanatban kapta el barátja karját, és fékezte meg a dühtől szinte fuldokló varázslót.

- Ezzel egy centit sem jutottunk előre! – szögezte le recsegő hangján Mordon.

- Hát nem! – sóhajtott fel fejcsóválva Dumbledore.

- Szerintem egy lehetőséget figyelmen kívül hagytunk! – mondta csendesen Lena.

- Mire gondol?! – kérdezte az igazgató kíváncsian felvonva szemöldökét.

- Onnan indult ki mindenki, hogy rólam nem lehet kiadni információt. Miért ne lehetne?!

- Magának megártott valami, de nagyon! – vágta oda gorombán Piton.

- Perselus! Fékezze magát, kérem! De azt meg kell mondanom, én sem értem, mit akart ezzel mondani!

- Igazgató úr, Ön is azt mondta, és teljesen igaza volt, hogy ha Voldemort Piton professzortól nem tudja meg azt, ami érdekli, majd megtudja mástól! Lehet, hogy tovább tart, de előbb-utóbb kideríti neki valaki! Miért nem használjuk ki, hogy szerencsénkre pont őt bízta meg ezzel a feladattal, és miért nem közlünk vele olyan adatokat, amiket mi akarunk?! A Professzor úrra nagyon nagy szüksége van a Rendnek, inkább őt kellene védeni, mint engem, akinek a szerepe tulajdonképpen véget ért!

- Lena! Te nem tudod, mit beszélsz! – szörnyedt el Remus, de a többiek is döbbenten nézték a lányt, Piton pedig egyenesen úgy meredt rá, mintha gutaütés kerülgetné.

"Ez teljesen megőrült!"

- Azt hiszem, nagyon is tudja, hogy mit beszél, de iszonyatosan kockázatos, amire gondol! Nem tudom, hogy kivitelezhető-e! – mondta mélyen a barna szemekbe nézve Dumbledore.

- Miért, mire gondol?! Csak én nem értem?! – kérdezte Mr. Weasley elképedve.

- Ha jól sejtem, azt tervezi a kisasszony, hogy megpróbál csapdát állítani Voldemortnak, és magára akarja vállalni a sajt szerepét az egérfogóban! – válaszolta nagyon halkan az igazgató.

- Nos, jól értettem?

- Igen, pontosan erre gondoltam! – bólintott az aprócska lány elszántan.

- MI?! Neked teljesen elment az eszed!!! – pattant fel Sirius dühösen, de halálsápadtan.

- Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet, de egyetértek Blackkel, maga nem normális! – suttogta Piton, miközben úgy érezte, hogy ő ugyan még életében nem ütött meg nőt, de ezzel a lánnyal ebben a pillanatban kivételt tudna tenni.

- Már ezért megérte! – mosolyodott el Lena csendesen.

- Gondolkodjon már, az Isten szerelmére! Ebbe belehal! Akkor is megéri?! – kérdezte a tanár egyre dühösebben, ugyanakkor egyre kétségbeesettebben.

- Egyelőre nem hallottam jobb ötletet! Amint mond valaki bármi mást, már le is mondok róla! Az meg, hogy belehalhatok… természetesen igaza van, de akkor is meghalhatok, ha másfél év múlva deríti ki neki valaki, hogy ki vagyok, hol lakom, és éjszaka, az ágyamban megölnek… Most legalább számítok rájuk! Értsék meg, lépéselőnybe kerülhetünk! – mondta a férfi szemébe nézve.

- Igazgató úr! Ön is tudja, hogy ez őrültség! – fordult az ősz varázslóhoz Piton tehetetlenül.

- Nem, Perselus, nem őrültség, csak őrülten veszélyes! A részleteket is kigondolta, Lena?

- Nem, még nem teljesen, arra nem volt időm, és egyedül nem is fog menni, mindenki segítségére szükség van, hogy egy jó tervet alakítsunk ki! Az egészen biztos, hogy a valódi nevemet nem tudhatja meg, nem juthat el a családomhoz!!!

- Most nagyon jól jön az, hogy más néven tartottam fenn csak magamnak egy kis lakást, ahol a minisztérium engedélyezte, hogy varázsolhassak. Ott gyakoroltam, mióta csak végeztem a Roxfortban. Ezt a helyet, és az itt használt nevemet kellene megadnia a Professzor úrnak, ezzel nem kerülhetne gyanúba, hiszen létező név, létező hely, ha utánanéznek, a személyleírásomat is megtudhatják, és felismerhetnek, akik láttak menekülés közben.

- Jaj, Lena! Az ég szerelmére! – suttogta Remus.

Piton már nem szólt semmit, csak kezébe temette az arcát. Nem lenne egyszerűbb, ha mégis megfojtaná?! A lánynak is gyorsabb halál, őt meg lecsuknák, és vége lenne valahára!

- Hmmm… Jól hangzik… Valószínűleg személyesen akar leszámolni magával, hiszen nagyon dühös, hogy olyan boszorkány húzta keresztül a számításait, aki nem aranyvérű! Elkaphatnánk… De mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, hogy pokolian veszélyes! Egyáltalán nem biztos, hogy meg tudjuk védeni, lehet, hogy Voldemort marad felül, akármilyen varázslatokkal vesszük is körbe, akárkiket állítunk is oda őrnek! És ha a jóslat igaz, nem Ön az, aki le fog számolni Vele!

- Tudom, Harry Potter fogja legyőzni valószínűleg! De azért próbálkozni lehet! Nem szabad mindent egy jóslatra bízni! Nem pályázom az "Aki legyőzte Voldemortot" címre, de ebből a helyzetből egyelőre nem látok más kiutat!

- Akkor meg kell alapoznunk a történetet, le kell védenünk a házat… a többi pedig Perselus dolga lesz…

- Még valamit, igazgató úr! Fel kell készülnünk arra, hogy mi szenvedünk vereséget! Ebben az esetben a Professzor úr nem bukhat el velem együtt, mindenkit nem veszíthetünk el egyszerre! Úgy kell megoldanunk, hogy ne kerüljön gyanúba akkor sem, ha a Halálfalók ellenállásba ütköznek, mikor meg akarnak támadni! Nem szabad rájönniük, hogy ez egy olyan csapda, amit Ő segített felállítani!

Piton hitetlenkedve meredt a lányra. Az nem létezik, hogy miatta aggódik, miközben ott a kötél a nyakán!

- Igaza van, de nagyon nehéz lesz ezt megoldani! Legjobb lenne, ha legyőznénk, akkor a továbbiakban teljesen mindegy lenne, hogy mit gondolnak, és mire jönnek rá! – sóhajtott fel Dumbledore.

- Úgy kellene előadni neki a történetet, mintha le akarná beszélni a megtámadásomról, mert gyanúsnak találja a körülményeket! Mondja talán azt, hogy nem bízik meg az igazgató úrban, úgy érzi nem mondott el mindent, és hogy biztosan vigyáz rám valahogyan! – nézett a tanárra Lena kérdőn.

- Ezt bízza rám, ha ragaszkodik ehhez a teljesen őrült ötlethez, de jobban tenné, ha lemondana róla! Meggyőződésem, hogy nem sikerülhet!

- Talán igen, talán nem! – mondta a lány huncutul csillogó szemmel.

Aztán elkomolyodott az arca.

- Nagyon vigyázzon arra, hogy ne keltsen gyanút! Ha elhibázzuk a dolgot, Ön sem menekülhet a haragja elől!

- Kenjen mindent rám! El fogja hinni, hogy amilyen vén gazember vagyok, senkinek sem árultam el mindent arról a lányról, és a terveimről! – mosolyodott el Dumbledore.

- Az ég szerelmére, miközben Pitont próbáljuk védeni, kiadjuk Lenat! Elmondjuk Voldemortnak, hogy vigyázz, hátha csapda?! – dühöngött Sirius.

- Gondolod, hogy magától nem lenne óvatos?! Az ő helyzetében?! Ugyan, ezt Te sem hiszed! Semmit nem változtat a dolgon, hogy a Professzor úr mit mond neki, úgyis azt teszi, amit akar, és mi pont erre alapozunk! Voldemortról sok mindent lehet mondani, de azt, hogy ostoba, biztosan nem! Mindenre fel fog készülni magától is, de így nem hibáztathat senkit, saját magán kívül!

- Akkor megegyeztünk! Belevágunk! Mindenki gondolkodjon el, hogy milyen varázslattal tudna segíteni, illetve, hogy kik azok, akik vállalják, hogy őrzik a házat és Lenat!

- Valakinek mindig kell ott lenni, onnantól kezdve, hogy hívatja Perselust, és megkapja a keresett információkat! Most vessünk véget ennek a tanácskozásnak, mindenki magában gondolja tovább, amit megbeszéltünk, aztán majd holnap egyeztetünk, és kigondoljuk a teljes történetet pontról-pontra. Sosem vágtunk még bele ilyen kockázatos tervbe, nagyon óvatosnak kell lennünk, mindenre fel kell készülnünk, amire csak lehet! – állt fel az igazgató.

A rend tagjai kábultan, fejüket csóválva hagyták el a termet. Piton az elsők között távozott, mert úgy érezte, ha most emberközelben marad, még megöl valakit. Iszonyatosan féltette a lányt, és mindenkire dühös volt, saját magára legjobban, amiért nem volt képes valami jobb javaslatot kitalálni ennél az eszelős ötletnél. Tulajdonképpen… az ötlet kimondottan jó, és átkozottul bátor… Ez a baj vele… Túl bátor!

Hitetlenkedve gondolt arra, hogy Lena az Ő biztonságával sokkal többet foglalkozott, mint a sajátjával. Mindenáron meg akarta védeni, ha nem sikerül a terv… Pedig… Most hirtelen teljesen élesen látta, hogy ha a lány meghal, őt már egyáltalán nem érdekli, hogy mi lesz vele… Istenem, csak ne legyen semmi baja! Meg lehet ezt úszni vajon ép bőrrel?!

Talán van rá egy egészen kicsi esély… Csak minél később hívassa a Nagyúr… Addig Lena legalább biztonságban lesz… de aztán…

És ha aki vigyáz rá, éppen elbóbiskol?! Amennyi szerencsétlen van még itt, a Főnix Rendjében is… Ebbe bele kell őrülni! Ha legalább bevallhatná Neki, hogy milyen pokolian félti, hogy mennyire aggódik érte… Hirtelen teljes szívéből gyűlölni kezdte Lupint, aki aggódó arccal ölelte Lenat, és valamit fejcsóválva magyarázott Neki… Ő elmondhatja…

Te is elmondhatnád… - mondta a fejében egy bátortalan hang, de tudta, hogy egyszerűen képtelen lenne rá… Minek?! Felsóhajtott, és kiment a teremből, egyenesen a szobájába. Látni sem akart senkit.

Lena szomorúan nézett utána. Legalább egy-két szót szólna hozzá…

"Hiába kislány, ez nem megy…" gondolta kesernyés mosollyal.

Úgy döntött, kimegy egy kicsit Hagridhoz, hiszen eddig nem volt ideje beszélgetni vele, éppen csak üdvözölni tudta. Úgy érezte, most nagyon jól fog esni a szeretete, és kíváncsi is volt, hogy megy a sora.

"Csak süteménnyel meg ne kínáljon!" gondolta mosolyogva.

Bekopogtatott, és várt. A következő pillanatban az ajtó kivágódott, és ott állt az óriás.

- Lena! Csakhogy itt vagy, már azt hittem, sosem érsz ide!

- Jaj, ne haragudj, jöttem volna korábban is, de…

- Nem volt időd! Tudom! Örülök, hogy egyáltalán életben látlak! – ölelték át a hatalmas karok, és ő arra gondolt magában vidáman, hogy ez már régen is így volt, vigyáznia kellett, hogy a nagy szeretet meg ne fojtsa.

Bementek, a lány leült egy, az ő csöpp termetéhez képest hatalmas székre, és máris otthon érezte magát. Itt semmi sem változott…

- Hogy érzed magad itt a Roxfortban, felnőtt fejjel? – kérdezte Hagrid.

- Érdekes, de nagyon kellemes! – válaszolta elgondolkodó mosollyal, és egy bizonyos emberre gondolt.

- Piton hogy viselkedik Veled? – kérdezte a férfi, és Lena összerezzent, mert olyan érzése volt, mintha egyenesen a gondolatai közepébe láttak volna.

- Csak azért kérdem, mert régen nagyon szeretted Őt. Még mindig kedveled?

- Igen, még mindig kedvelem! – válaszolta őszintén.

- Mi van a Holdliliommal?

- Erre is emlékszel?! – kiáltott fel csodálkozva a lány.

- Nehéz lett volna elfelejteni, mennyire örültél neki, mikor neked adta! – felelte az óriás, miközben teát töltött egy hatalmas csészébe.

- Még megvan… - hangzott halkan.

- Biztos voltam benne…

- És a Te állataiddal mi a helyzet? Most mit tartasz itthon?! – kérdezte Lena, hogy elterelje a szót erről a témáról.

- Most csak őt! Megsérült, de már majdnem teljesen rendbejött! – mondta Hagrid, egy aranyosan csillogó szőrű kis unikornisra mutatva.

- Csak?! Képzelem, milyen kiábrándító lehet ez Neked! – nevetett fel a lány, és gyönyörködve érintette meg a csodaszép kiscsikót. Áhítattal kezdte simogatni, keze újra és újra végigfutott a hátán.

Az óriás meghatottan nézte. Már régen is ennyire szerette az állatokat…

- Ne mondd, hogy nem gyönyörű! – néztek fel a hatalmas, ragyogó barna szemek.

- Gyönyörű, gyönyörű…

- Tudom, tudom! Nem elég nagy, nem elég veszélyes! Bezzeg egy sárkány!

- Jaj, ne is mondd! – sóhajtott fel Hagrid álmodozva, és mindketten felnevettek.

Még beszélgettek egy darabig, aztán Lena búcsúzkodni kezdett.

- Valahogy nem tetszel nekem, mire készülsz már megint?! – kérdezte gyanakodva a vadőr.

- Ne törődj vele, csak szoríts nekem, jó?! – és a pici kezek beletúrtak a hihetetlenül erős szálú, dús fekete hajba, ahol szinte elvesztek.

- Mondanod sem kell! – felelte a férfi, és most már tényleg nagyon aggódott.