- Perselus, mi történt?! Csak nem…?! – Dumbledore merőn nézte a férfi kezét, melyet az alkarjára szorított. A tanárból hirtelen feltörő, elfojtott kiáltásra kapta fel a fejét.

- De igen! A Nagyúr hívat… - sóhajtott fel Piton.

- Reménykedtem, hogy még ad egy kis időt! – mondta halkan az igazgató.

- Én is, de előbb-utóbb be kellett következnie! Ragaszkodik hozzá, hogy belevágjunk ebbe az őrültségbe? Még megtehetnénk, hogy hazudok valamit, vagy egyszerűen csak nem mondok semmit! Esetleg nem megyek vissza hozzájuk!

- Perselus, ezt már megbeszéltük, és mindent előkészítettünk!

- Tudom! Tudom, de…

- Én is aggódom érte, de szerintem igaza volt, ezt az esélyt meg kell ragadnunk!

- Én egyáltalán nem érte aggódom! – mondta dühösen a bájitaltan tanár.

- Hmmm, valóban?! Akkor kiért?! – mosolyodott el Dumbledore.

- Ez az egész nem tetszik!

- Megértem, de már késő leállítani az eseményeket.

- Értem! – szorította össze a száját Piton.

- Akkor értesítse a többieket. Miss Flowernek mostantól a helyén kell lennie, arra az esetre, ha a Nagyúr ellenőrizteti az információt, amit kap tőlem!

- Mindjárt hívom őket! Lena pedig azt hiszem, már mindenre felkészült!

- Mindenre?! – kérdezte halkan, inkább csak magától a férfi, és ökölbe szorult a keze attól a gondolattól, ami eszébe jutott.

Az igazgató részvéttel nézte kollégája kínlódását. Talán könnyebb lenne, ha bevallaná, milyen kétségbeesetten félti a lányt, de tudta, hogy ezt nem fogja megtenni soha.

Ebben a percben léptek be a Főnix rendjének tagjai, majd néhány másodperc múlva Lena is megérkezett. Mindannyian kérdőn néztek Dumbledore-ra.

- Mi történt?! – kérdezte Mordon.

- Kezdődik! – állapította meg csendesen Lena. Neki elég volt egyetlen pillantás egykori tanára arcára, máris tudta, mi a helyzet.

- Igen, így van! Voldemort pár perccel ezelőtt magához hívatta Perselust, és ez azt jelenti, hogy amint ő elindul, nekünk is el kell foglalnunk a helyünket. Mostantól mindenki koncentráljon teljes erővel a feladatára, különösen azok, akik éppen őrségben lesznek! Egy pillanatra sem szabad, hogy lankadjon a figyelmünk, akkor sem, ha esetleg napokig nem történik semmi!

- Indulnom kell, nem várakoztathatom meg! – állt fel határozottan Piton.

- Okosan, kedves barátom, ahogy megbeszéltük! Senki nem tudja magánál jobban, hogy mit kell mondani Neki ahhoz, hogy azt tegye, amire számítunk! Legyen nagyon óvatos! – szorította meg az igazgató kollégája kezét.

A tanár csak bólintott, és kifelé indult.

Lena remegő gyomorral figyelte, ahogy se jobbra, se balra nem nézve elsiet, és tudta, van rá esély, hogy sosem látja többé.

"Lehet, hogy valamennyien a vesztünkbe rohanunk!" gondolta, és megremegett. Uralkodott magán, a többiek nem láthattak rajta félelmet, de saját maga előtt nem tudta letagadni, hogy még életében nem rettegett ennyire.

"Lehet, hogy ezt most nem élem túl, és lehet, hogy Ő sem… Úgy fog elmenni, hogy rám sem néz, és egy szót sem szól hozzám?!" kérdezte önmagától kétségbeesetten. Bénultan nézte, ahogy elhalad mellette, és képtelen volt rá, hogy megállítsa.

A férfi ekkor megtorpant, és lassan megfordulva ránézett. A szénfekete szemek szinte égették az arcát, ő pedig tudta, hogy sosem felejti el ezt a mindenre elszánt tekintetet.

- Vigyázzon magára, Miss Flower! És az Ég szerelmére, szokásával ellentétben, próbáljon meg normálisan viselkedni! Ha nincs más út, mint a menekülés, ne gondolkodjon, hanem tűnjön el, amilyen gyorsan, és amilyen messzire lehet! – mondta a bársonyos hang látszólag teljesen nyugodtan.

- Majd igyekszem! Viszontlátásra, Professzor úr! Ön is legyen óvatos, kérem! – suttogta a lány, tekintetével végigsimítva a vékony, markáns arcon.

Piton csak bólintott, és igyekezett agyába vésni Lena látványát, hangját, minden mozdulatát.

- Viszontlátásra! – hangzott még kurtán, és a karcsú, magas alak végleg eltűnt a szobában tartózkodók szeme elől.

- Tehát nincs visszaút! – sóhajtott fel Lupin, és megcsóválta a fejét. Nem tetszett neki ez az őrülten veszélyes terv, egyáltalán nem tetszett.

- Nem, most már végig kell csinálnunk, ha belevágtunk! Készen állnak az indulásra?! – kérdezte Dumbledore.

Mindenki csak bólintott. Most fogták fel igazán, hogy a bájitaltan tanár távozása visszavonhatatlanul elindította a történéseket, mostantól nem egy tervről van szó, hanem az események közepében csücsülnek valamennyien.

- A franc essen bele! – morogta Mundungus idegesen. Nem volt túl sok kedve meghalni, éppen egy fantasztikusan jó üzlet volt kilátásban. Szerzett hihetetlenül jutányos áron vagy ötven tökéletesen jó állapotú seprűt, és meg volt győződve róla, hogy ez lenne élete üzlete. Már a vevők egy része is megvolt… Meg kéne ezt a dolgot úszni, akárhogy is… Elhatározta, hogy Tudjukki kedvéért sem fog meghalni, amíg mindet el nem passzolta.

Ennek a furcsa emberkének ez volt a legnagyobb erőssége. A leghihetetlenebb dolgokból merített halálmegvető bátorságot, akkor, amikor senki nem számított rá, és a nála sokkal vakmerőbbek már feladták volna.

Dumbledore elmosolyodott. Ismerte az embereit, így nagyjából tudta, hogy mire gondolhat a borvirágos orrú varázsló, és az elszántságot is észrevette a szemében.

Végignézett a többieken. Büszkén látta, hogy egyetlen arcon sem találkozik a meghátrálás gondolatával.

"Mordon… Igen, Alastor még életében nem menekült el senki és semmi elől!"

Argus… Öreg barátjára mindig, minden körülmények között számíthatott, igaz ő is rá!

A szelíd Mr. Weasley… Bármit meg fog tenni, hogy a családja biztonságosabb körülmények között élhesse az életét…

A Weasley-fiúk… Fiatalok, elszántak, okosak és mindig kaphatók a tréfára…

"Sirius… Ő direkt élvezni fogja a harcot!" gondolta magában elnézően, nagy elismeréssel, a férfi szikrázó fekete szemeit figyelve.

"Remus… Ő lesz az, aki bármelyik társáért habozás nélkül oda fogja dobni az életét, ha kell! Különösen Lenaért! A meleg tekintet most is a lányt fürkészte… Hihetetlenül jó barátok lettek, ilyen rövid idő alatt!"– állapította meg az igazgató.

"Na és Lena! Most sem magára gondol!" sóhajtott fel, mikor látta, hogy a nagy barna szemek még mindig a Perselus után becsukódott ajtóra szegeződnek.

- Akkor rajta! Kik az első őrök?

- Én és Bill! – emelkedett fel Lupin.

- Akkor Önök fogják a kisasszonyt elkísérni! Ma még nem hiszem, hogy bármire számítaniuk kellene, de fő a biztonság! Ön is készen áll, Lena?

- Igen, igazgató úr, indulhatunk! – emelte rá tiszta, nyugodt tekintetét a lány. Látszott rajta a félelem, de az is, hogy eszébe sem jut meghátrálni, és végig fogja csinálni, amit eltervezett, bármi legyen is az ára.

- Akkor hát… menjenek, és legyenek óvatosak! Lena, ne felejtse el, amit Perselus mondott, mert igaza volt! Ha nagyon nagy a baj, meneküljön! Ez vonatkozik a többiekre is!

A tervünk annyit nem ér, hogy bárki is meghaljon érte, ha látják, hogy kivitelezhetetlen!

- Nyugodjon meg, nem akarunk minden áron hősi halottak lenni! – mosolygott bele a kék szemekbe a lány.

- És még valami! Amint látják, hogy megérkeznek a Halálfalók, vagy maga Voldemort, azonnal üzenjenek értem a megbeszélt módon! AZONNAL! – mondta Dumbledore határozottan.

Odalépett Lenahoz és magához szorította. Nem akart arra gondolni, hogy talán utoljára…

A három ember kilépett az ajtón, és eltűnt a többiek szeme elől, akárcsak Piton.

Az igazgató lehajtotta a fejét. Hogy végződik ez vajon?!

- Hát, öreg barátom, ha nem lenne túlhaladott dolog részünkről, azt mondanám, megőszülünk, mire ennek vége lesz! – recsegte Mordon.

Kitört a nevetés, ami most különösen jólesett mindenkinek, hiszen a feszültséget szinte tapintani lehetett már.

- Nos, legalább mi pihenjük ki magunkat, hiszen nem tudhatjuk, mikor lesz szükség ránk! Kik váltják az őrségben Remusékat?

- Arthur és én! – jelentkezett Sirius.

- Rendben, látom, mindenki tudja a feladatát! Amint bármilyen hírt hallok, értesítem Önöket!

Lassan mindenki elhagyta a szobát, és Dumbledore magára maradt.

Mi lehet Perselussal?! Sikerül-e neki vajon kinyitni a csapda ajtaját, hogy Voldemort besétálhasson rajta?! Most ezen múlik minden…

A férfi, akire szinte mindenki gondolt, ebben a pillanatban már varázserejét elveszítve gyalogolt a Halálfalók tábora felé.

Egyre azokat a mondatokat forgatta a fejében, amiket a Nagyúrnak mondania kell. Ezerszer megfogalmazta már, de újra és újra végiggondolta, a hatáson töprengve. Vajon hogy hatna a legjobban, amit mondania kell?! Mivel vehetné rá a Nagyurat, hogy megtámadja Lenat, de ne vigyen magával túl sok embert?! Képtelenség! Megmondta Dumbledore-nak, és annak a csökönyös, istenverte módon vakmerő lánynak is, de hiába! Mondhat, amit akar, rengeteg Halálfalót fog magával vinni! És ha nem, akkor is… A Sötét Nagyúr egymaga is egész hadsereg… Legszívesebben visszafordult volna. Hogy lehetett olyan bolond, hogy belement ebbe az egészbe!

Egyfolytában arra gondolt, hogy fogja-e még látni azokat a hatalmas, meleg, simogató barna szemeket. És ha belehal?! Ő pedig ostoba módon el sem búcsúzott Tőle! Az a pár semmitmondó szó… Újra elátkozta a büszkeségét, ami megakadályozta abban, hogy kimondja, amit szeretett volna: "Nem csinálhatod, mert nem engedem, és kész! Nem akarlak elveszíteni, hát nem érted?!"

Majdnem felnevetett.

"Na persze! És erre azonnal elállt volna a tervétől, ugye?! Pont Lena Flower az az ember! Miből gondolod, hogy érdekelné, mit akarsz Te?! És mi az, hogy „nem akarlak elveszíteni”?! Elveszíteni csak azt lehet, ami a Tiéd volt! Ez a lány soha nem volt a Tiéd!"

Nem, tényleg nem volt az övé, de… voltak pillanatok, amikor úgy érezte, hogy talán… talán lehetett volna… Néha úgy nézett rá, ahogy még soha senki…

És bízott benne! Azok után is, hogy mindent megtudott róla!!! Sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor visszatért a szemébe a melegség, és csak annyit kérdezett csendesen: "Nem megyünk?"

Eddig Dumbledore volt az egyetlen, aki hitt benne, de az igazgató pontosan tudta, hogy miért számíthat rá, míg Lena csak az érzéseire hagyatkozhatott, amikor feltétel nélkül rábízta magát.

"Hiába, ettől még nem tartozik hozzád! Remushoz tartozik…"

Ott ült mellette Lupin, és ő sem tudta visszatartani, pedig Neki több esélye lehetett volna!

Most már mindegy… Késő azon gondolkodni, hogy mi lehetett volna… Belevágtak, tehát végig kell csinálni!

"Itt a tábor, szedd össze magad!" riadt fel hirtelen gondolataiból.

- Perselus! – köszöntötték a fogadására felsorakozott Halálfalók.

- A Nagyúr hívatott! – mondta egy kurta biccentéssel Piton.

- Igen, tudom, meghagyta, hogy azonnal jelentkezz Nála, amint megérkezel! – válaszolta tisztelettel Monstro.

- Máris megyek!

Felsóhajtott. Innen már tényleg nincs visszaút!

"Csak ezt el ne rontsam!" fohászkodott magában. Mély lélegzetet vett, és belépett az olyan jól ismert terembe, ahol annyit kínlódott már.

- Üdvözöllek Nagyúr! – borult térdre, és várta, hogy Voldemort kérdezzen.

- Nos, Perselus, megtudtál valamit?! – hangzott fel a dermesztően hideg hang.

- Igen, szinte mindent!

- Szinte?!

- Uram…

- Mindent tudni akarok, és nem szinte mindent!

- Értem, Nagyúr!

- Tehát, ki az a lány?!

- Martha Kolarnak hívják, és a Greenwaldi erdő közepén lakik.

- Egy erdőben?!

- Igen, egy kicsi kis házban.

- Egyedül?

- Igen, teljesen egyedül, nincs családja, meghaltak a hozzátartozói, akik egytől-egyig mind muglik voltak.

- Ebben biztos voltam, a múltkori események után! Mit tud a lány?!

- Mire gondolsz, Uram?

- Úgy értem, mint varázsló, mit tud?!

- Dumbledore-on kívül szinte senki nem ismeri, ő azt állítja, hogy ahhoz képest, hogy nem járt varázslóiskolába, elég ügyes!

- Nem járt varázslóiskolába?!

- Nem, Nagyúr!

- Akkor honnan tudja, amit tud?!

- Maga Dumbledore foglalkozott vele, de csak kevés ideje volt rá, a Roxfort mellett, és mindenhez ő sem ért, így aztán sok területen semmit nem tud, egyes dolgokban viszont nagyon jó!

- Az a vén gazember maga tanította?! Nocsak… Miért?!

- Úgy tudom, megsajnálta, amikor árva lett, de nem volt pénze arra, hogy iskolába járjon! Ő támogatta anyagilag is, hogy az árvaházból kikerülve megvehesse azt a házat!

- Az örök irgalmas szamaritánus! – nevetett fel gúnyosan Voldemort.

Piton nem válaszolt, csak összeszorította a fogát, és azon igyekezett, hogy semmi ne látsszon rajta, a gondolatait se fedje fel.

- Szóval egy erdő közepén egyedül… Ez jó hír! Nem lesz nehéz elkapni!

- Nagyúr, légy óvatos, kérlek!

- Mit akarsz ezzel mondani, Perselus?!

- Aggódom érted, Uram! Nem bízom meg Dumbledore-ban! Biztos vagyok benne, hogy nem hagyta magára teljesen azt a lányt! Valahogyan védelmezi, ebben biztos vagyok!

- Miért?!

- Minden szava arra utalt, hogy nagyon szereti azt a kis sárvérű nőszemélyt!

- Mondott is valamit erről a védelemről?

- Nem, erre még csak utalni sem volt hajlandó, de én biztos vagyok benne, hogy támogatja, és kiáll mellette!

- Mindig nem lehet mellette, Perselus!

- Nem, Nagyúr, de elhelyezhet bizonyos védővarázslatokat…

- Perselus! Azt akarod mondani, hogy nem vagyok képes legyőzni annak a szenilis vén bolondnak a varázslatait?! ÉN?! Tudod te egyáltalán, hogy kivel beszélsz?! – sziszegte Voldemort vészjósló dühvel.

- Uram, ez eszembe sem jutott! Csak nem akarom, hogy esetleg váratlanul érjen, ha valami…

- Engem semmi nem ér váratlanul!!!

"Na persze! És Harry Potter?!" kérdezte Pitonban egy szemtelen hang.

Rémülten nyelte le a folytatást.

"Megőrültél?! Uramisten, ha észrevette ezt a gondolatot…"

Szerencsére úgy tűnt, Voldemortot jobban lefoglalta a dühe annál, hogy a bájitaltan tanár gondolataival törődjön.

- Személyesen megyek oda, és majd meglátod, semmi gondot nem fog okozni, hogy elkapjam!

- Ne tedd, Uram, én azt hiszem…

- Még egy szó, Perselus, és… - a varázspálca fenyegetően felemelkedett.

- Igazad van, Nagyúr, mint mindig, nem lehet ellenfél Neked! – borult a földre látszólag teljes alázattal, és közben jóleső elégedettséget érzett. Eddig sikerült úgy alakítania az eseményeket, ahogy Dumbledore várta.

- Ne gondold, hogy minden szavadat elhiszem! Ellenőriztetni fogom, hogy tényleg ott van-e, és tényleg ő-e az!

- Jól teszed, Uram, de én igazat mondtam, majd meglátod!

- Lucius!

- Hallgatlak, Nagyúr! – lépett előre alázatosan az ezüstszőke hajú férfi.

- Te láttad azt a lányt, ugye?!

- Igen, láttam! – válaszolta a rideg hang tisztelettel.

- Akkor magad mellé veszel két embert, és ellenőrzöd a helyet! Megnézed, hogy tényleg arról a kis lotyóról van-e szó, aki belepiszkított a terveimbe!

- Máris indulok! – bólintott Malfoy.

- Ne csinálj semmit! Csak az ellenőrzés a feladatod!

- Megértettem!

- Akkor elmehetsz! Indulj!

A magas, büszke Halálfaló meghajolt, és kisietett a teremből.

- Most Te is mehetsz, Perselus! És imádkozz, hogy minden úgy legyen, ahogy mondtad!

Piton üdvözölte Voldemortot, és ő is elhagyta a helyiséget.

"Eddig jó…" gondolta magában. "Hogyan tovább?! Remélhetőleg Lena már a helyén van, mert ha nem ér oda időben, és Lucius Malfoy egy üres házat talál csak… A tervnek vége…"

"A tervnek igen, de Ő legalább megúszhatná élve!" mondta egy hang, amit nem tudott elhallgattatni. Képtelen volt eldönteni, hogy mit is szeretne jobban.

Ugyanakkor biztos volt benne, hogy a lány már rég megérkezett az otthonához, hiszen egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ne hajtsa végre azt, amit eltervezett.

"Bolond nőszemély!" gondolta dühösen magában, de az elismerést sem tudta megtagadni attól a gyerektől. Pedig fél… méghozzá rettenetesen fél… Ebben egészen biztos volt, hiszen látta a szemében, amikor búcsúzáskor ránézett.

Az a mindenre elszánt arc… És még így is milyen simogatóan meleg volt a tekintete…

Istenem, de jó lett volna négyszemközt elbúcsúzni Tőle! Akkor talán többet is kibírt volna préselni magából, mint a Rend tagjai, pláne Black és Lupin előtt!

Nem, jobb így! A végén még bolondot csinált volna magából, és megpróbálta volna ugyanúgy átölelni, megcsókolni, mint pár nappal ezelőtt, a lépcsőn… Megborzongott.

Milyen őrült szenvedéllyel csókolta akkor vissza a lány… Mintha egy másik világban történt volna… Akkor Lena még nem ismerte igazán Remust. Most viszont… Valószínűleg nem örült volna túlzottan, ha úgy közeledik hozzá, mint akkor! Ehh, olyan mindegy!

Most nem ez a lényeg, csak az számít, hogy sikerüljön, amit elterveztek!

Idegesen járkált a táborban fel-alá.

Mikor érkezik meg vajon Malfoy?! Legalább azt tudná már, hogy a feladatnak ez a része sikerült-e!

"Egek!" torpant meg hirtelen. "Mi lesz, ha Lucius elveszíti a fejét, mikor megpillantja Lenat?!"

Nagyon jól emlékezett rá, mikor a férfi jeges dühvel azt sziszegte, hogy "ha a kezembe kaparintom, azt is megbánja, hogy megszületett"! És ha a düh erősebb lesz, mint a kötelességtudat?!

"Nem, az lehetetlen! Lucius Malfoy soha nem tenne olyat, amit a Sötét Nagyúr kifejezetten megtiltott! Nem elég a bajod anélkül is, hogy képzelődnél?!" mordult saját magára mérgesen.

Felsóhajtott, és a hajába túrt.

"Ezen legyünk túl egyszer már végre!"

"Nem fog sikerülni! Nem fog sikerülni!!! Képtelenség…"

"Mindegy… Meg kell próbálni végigcsinálni!"

Megperdült, és besietett abba a szobába, amit neki tartottak fenn. Nem akart az egész tábor szeme láttára őrültként fel-alá járkálni, attól tartott, valakinek feltűnik, mennyire ideges.

"Nyugodtnak kell látszanom, és ki kell várnom, amíg újra hívat…"

"Akár ott találja Lucius Lenat, akár nem, hívatni fog… Ez az egy legalább biztos!" gondolta kesernyésen.