- Egész jó! Ahhoz képest, hogy először próbálod, egészen elképesztő eredmény! – kiáltotta Ben Face.

- Hiszen szinte semmi nem történt! – mondta lehangoltan Harry.

- Szinte, Harry! Szinte! Te is láttad, hogy megjelent az a kis áttetsző fátyol…

- De milyen kicsi volt, és alig látható!

- Nem szabad türelmetlennek lenned! Emlékezz rá, én már akkor megmondtam, mielőtt elkezdtük volna a gyakorlást, hogy ez nagyon hosszú folyamat lesz, nagyon sokáig fog a gyakorlás tartani!

- Igen, tudom, elnézést kérek! – sóhajtott fel a fiú.

- Ne kérj bocsánatot, teljesen megértem, hogy azt szeretnéd, azonnal sikerüljön, és megpróbálhasd visszahozni a keresztapádat! Neked viszont azt kell megértened, hogy ez egy nagyon bonyolult varázslat, felnőtt varázslók közül is alig tudja valaki!

- Mennyi idő kell, amíg megtanulom? – kérdezte Harry mohón.

- Mielőtt láttam volna, mire vagy képes, azt mondtam volna, hogy fél év, de most azt mondom 3-4 hónap is elég lesz!

- Olyan sok?! – hangzott a csalódott, kétségbeesett kérdés.

- Talán soknak tűnik, de az „örökké”-nél, és a „soha többé”-nél jóval kevesebb, nem gondolod?! – kérdezte a tanár csendesen.

- De igen! – mosolyodott el a fiú.

- Akkor próbáljuk újra!

Majdnem egy órán keresztül gyakoroltak még, és az óra végére Harry már képes volt arra, hogy az áttetsző, csepp kis fátylat ember nagyságúra növelje.

- Elég lesz! Nekem is dolgom van, és Te is nagyon fáradt vagy! Nagyon szép volt, gratulálok! A jövő héten folytatjuk! – mondta a professzor, és egy pillanatra a keskeny vállra tette a kezét.

- Köszönöm, hogy hajlandó foglalkozni velem, tanár úr! – nézett rá hálásan a fiú.

Olyan boldog volt, mikor leült barátai mellé a Griffendél klubhelyiségében, hogy mindketten felkapták a fejüket. Mostanában sosem látták ilyennek…

- Mi történt?! – kérdezte Hermione megkönnyebbülten, de egy kicsit gyanakodva.

- Semmi különös, csak Face professzorral voltam!

- A legrendesebb ember a világon! És végre van egy jó Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk! Ideje volt! – mondta Ron elégedetten.

- Igen, tényleg nagyon jó tanár! – helyeselt a lány.

- Ugye?! – vágta rá Harry ragyogva.

- Csak mintha túl sokat lennél vele! Mit csináltok Ti együtt?!

- Ezt nem mondhatom el Nektek!

- Miért nem?! Barátok vagyunk, mindig veled voltunk mindenben! Nem voltak titkaink egymás előtt…

- Tényleg?! Én nem így emlékszem! – villantak meg a zöld szemek dühösen.

- Ezt már ezerszer megbeszéltük… - sóhajtott fel Hermione fejcsóválva.

- Az még nem jelenti azt, hogy elfelejtettük!

- Harry, te régebben nem voltál ilyen haragtartó! Ráadásul szerintem te is tudod, hogy nincs igazad! – mondta a lány kétségbeesetten.

- Na jó, én megyek lefeküdni! – hangzott a válasz, és a fekete hajú fiú otthagyta a barátait. Hátra sem nézett, de közben nem érezte túl jól magát.

Maga is érezte, hogy nem úgy viselkedik azokkal, akik szeretik, ahogy kéne, de Sirius halála óta képtelen volt feloldódni. Állandó lelkiismeret furdalása teljesen kikészítette. Szerette volna, ha valaki leveszi róla ezt a terhet, de ha megpróbálták, mint például Dumbledore, még idegesebb, és ingerlékenyebb lett.

Pitont sem gyűlölte még soha ennyire! Érezte ugyan, hogy hiába hárít a tanárra minden felelősséget, a súly rajta sem lesz kisebb… Mégsem volt képes megbocsátani… Piton különben sem számít! Mindent megérdemel, mondhat bárki bármit!

Csak azt nem értette, akkor miért futamodik meg előle, miért nem tud azokba az áthatolhatatlan szemekbe nézni… Holnap vele lesz órájuk. Dupla bájitaltan! Már csak ez hiányzott!

Még jó, hogy jött Face professzor, és tőle olyat is tanulhat, aminek értelme van! Mielőtt elaludt volna, arra gondolt, hogy 3-4 hónap, és visszahozza Siriust… Visszahozza, és minden rendbe jön…

Egy hétig az tartotta benne a lelket, hogy jön a következő gyakorlás, és egy kicsit talán megint többet fog tudni… Nagyon sokszor érezte magán Piton izzó, gyanakvó tekintetét, tudta, hogy figyeli őt, és biztosan érezte, semmit nem tudhat meg arról, hogy mire készül! Utálta a keresztapját, biztosan megpróbálná keresztülhúzni a terveit, bármire képes lenne, hogy halott maradjon! Jobb, ha nem hívja fel magára a figyelmét, talán tényleg vissza kellene fognia magát egy kicsit, és nem belekötni úton-útfélen…

A következő bájitaltan órán megpróbált láthatatlanná válni, és úgy dolgozni, ahogy csak képes volt rá. Ha auror akar lenni, úgyis muszáj lesz jó eredményt elérni Nála is!

- Mi ez a nagy csend, Potter? Csalódást okozol nekem, már úgy megszoktam, hogy elszórakoztatsz az óráimon! – hallotta meg a bársonyos, hideg hangot maga felett.

A Professzor sötét szemei az arcára tapadtak.

Harry villámgyorsan lehajtotta a fejét, emlékezett rá tavalyról, milyen könnyen fedi fel gondolatait, emlékeit a tanár, ha a szemébe néz.

Piton felvonta a szemöldökét. Szóval jól sejtette, tényleg titkol valamit a kölyök! De mit?! Milyen eszeveszett őrültségre készül már megint?! Milyen ingoványba készül nyakig beásni magát, hogy aztán neki kelljen kivakarnia?!

- Nem tudom, feltűnt-e neked, de a bájitalod sárga, ami nem igazán hasonlít a zöldre, amilyennek lennie kéne, feltéve, hogy nem vagy színvak! Úgy emlékszem, megbeszéltük, hogy csak egy kis darab szalamandrabőr kell bele, nem az egész állat! Kezdd el újra! És tíz pont a Griffendéltől! – mondta hideg nyugalommal, és egy mozdulattal eltüntette a hasznavehetetlen kotyvalékot.

Körbejárt a teremben, és azt látta, hogy már megint csak Hermione Granger főzete tökéletes. Igen, ez a lány jó! Nagyon jó! Persze Lenahoz nem is hasonlítható, de…

„Ne, legalább az óráidon ne!!!”

Ebben a pillanatban rémült kiáltás harsant fel. Piton felvetette a fejét, és automatikusan, gondolkodás nélkül elindult Longbottom üstje felé. Már menet közben előkapta a varázspálcáját, és messziről célba vette a padlóra bugyogó iszonyatot, amiről szokás szerint nem is sejtette, hogyan volt képes Neville előállítani azokból az alapanyagokból, amik az asztalon voltak.

Valahol különleges tehetség ez a gyerek! Ilyet még nem látott, az biztos! Ilyen teljes, tökéletes antitalentumot még életében nem tanított!

Egyetlen intéssel rendbe hozta a dolgot, még mielőtt valaki megsebesült volna, aztán megállt a fiú előtt és rámeredt.

- Elmondanád, hogy mégis mi a nyavalyát csináltál?! Hadd tanuljak már én is valamit! Harminc éve foglalkozom bájitalokkal, de amit te művelsz, az hihetetlen! Ilyen borzalmat még életemben nem sikerült készítenem, szóval mesélj! – suttogta, de ezt a suttogást a terem legtávolibb zugában is hallani lehetett.

A Mardekárosok hangosan felnevettek, a Griffendélesek pedig dühösen meredtek a tanárra, és eszükbe sem jutott, hogy ha nincs ott, mostanra az a valami mindannyiukkal végezhetett volna.

- Jó, ha nem osztod meg velünk páratlan tapasztalataidat, akkor 20 pont a Griffendéltől!

Harry és Ron fogcsikorgatva néztek össze. Már megint 30 pont egyetlen órán!

Megkönnyebbülten lélegeztek fel, amikor végre elhagyhatták ezt az átkozott termet.

Piton elgondolkodva nézett utánuk, és azon tűnődött, mi folyhat itt már megint, mert hogy Potternek titka van, az egészen biztos. Tenyerébe hajtotta a homlokát, és megpróbált rájönni, miről lehet szó.

Ebben a pillanatban lépett be Flo, hogy rendet tegyen a teremben, és előkészítse a következő órához a hozzávalókat. Ránézett a férfira, akinek az arcát teljesen eltakarta előrehulló, hollófekete haja, és furcsa kifejezés jelent meg az arcán. Óvatosan, összeszűkült szemmel elindult felé, és ökölbe szorította a kezét. Körmei tenyerébe vágódtak az indulattól. Most nem volt az arcán sem butaság, sem kacérság, viszont a szeme vad tűzzel lobogott fel.

A tanár ebben a pillanatban érezte meg a mindent elborító illatfelhőt, és szinte rémülten kapta fel a fejét. Már csak ő hiányzott!

A lány megtorpant, aztán felvette a szokásos ostoba arckifejezést, eltompult a tekintete, mellét kihívóan kidomborítva a karcsú, fekete taláros alak felé hajolt, és mesterkélt, búgó hangján megkérdezte:

- Van valami különleges óhaja, Professzor úr?

- Nincs!!! Készítse elő a következő csoportnak ugyanezt! – válaszolta kimérten, és elhagyta a termet, megpróbálva észre sem venni Flo viselkedését.

Harry járt a fejében, és az, hogyan tudná megakadályozni, hogy a vesztébe rohanjon.

Jelenleg még azt sem tudta, mitől kellene félteni. Bosszúsan rázta meg a fejét.

A fiú, akire gondolt, ezen az estén újra Ben Face szobájában gyakorolt. Rettenetesen igyekezett, és ennek meg is volt az eredménye.

- Fantasztikusan jól haladsz! – mondta a tanár örömmel, és elégedetten nézte a vékony hártyaszerű képződményt, amit elővarázsolt.

- Professzor úr, megkérdezhetem, hogy hogyan fog ez a varázslat segíteni Siriuson?

- Ha jól sikerül, akkor egy fal fog keletkezni körülötted és a függöny körül, ami kizár minden külső hatást, csak te maradsz, a függöny, és a túloldalon az, akit szeretsz. Ekkor még egyszer megismétled a varázsigét, ezzel létesítesz egy kapcsolatot magad és Black között, aztán a szereteteddel, az akaraterőddel megpróbálod előhívni a keresztapádat!

- Sikerülhet?

- Nem ígérhetek neked biztosat, ezt tudnod kell, de hiszem, hogy igen!

- Akkor én is! – jött az elszánt válasz.

- Jól van, akkor mára elég! Többet fejlődtél, mint gondoltam! Jövő héten folytatjuk!

- Viszontlátásra, és köszönöm!

- Szervusz Harry!

A fiú fáradtan, de bizakodva távozott, a tanár pedig elgondolkodva, mosolyogva nézett utána. Kis idő múlva Ő is kiment a szobából, és vissza sem nézve bezárta maga mögött az ajtót.

Ha hátrafordul, sem láthatott volna semmit, hiszen pár percig semmi nem mozdult, aztán hirtelen, mintha a semmiből bontakozna ki, megjelent Flo. A szőke lány arcán rettenetes harag tükröződött, és szikrázó szemmel nézett a távozó alak után.

- Életre kelteni Sirius Blacket! Átkozott gazember! De nagyon okos gazember! Na, majd meglátjuk, sikerül-e a terved! – sziszegte ökölbe szorított kézzel, aztán kilesett a folyosóra, és mikor látta, hogy senki nem jár arra, óvatosan kilépett. Gyors léptekkel haladt, csak Ő tudta merre, mert sem a tantermek, sem a szobája nem esett útba arrafele.

Piton döbbenten bámult utána. Egészen a falhoz simult, így történhetett meg, hogy Flo nem vette észre. Azt akarta megtudni, hogy tényleg itt van-e megint Potter, ahogy sejtette, és meg sem lepte, mikor a fiút kollégája szobájából látta kijönni. Figyelte, ahogy Ben is elmegy, és már éppen készült eltűnni innen, csak azért volt még itt, mert megfeszített erővel próbált rájönni, mi lehet az, ami ilyen szoros kapcsolatot hozott létre Harry és a Sötét Varázslatok Kivédése tanár között. Nem akart hinni a szemének, mikor a lány feltűnt. Az egyáltalán nem lepte volna meg, ha a férfinél tölti az éjszakát, erről a nőről bármit el tudott képzelni.

Az volt furcsa, hogy a professzornak szemlátomást fogalma sem volt arról, hogy valaki maradt a szobájában, miután ő elment. Tehát nem tudott róla, hogy ott van!!! Mi folyik itt tulajdonképpen?! Mindenki figyel mindenkit?! Ő biztosan, de Miss Warlene mit akarhatott itt? Meg akart tudni valamit? Vagy egyszerűen csak körül akart nézni annál, akit kiszúrt magának?! Nem, ez a lány nem ilyen romantikus alkat, sokkal célratörőbb ennél! Vagy… a jó ég tudja! Amennyit ért hozzá!

Fejcsóválva indult a pincehelyiségek felé.

„Azt hitted, Te vagy itt az egyetlen kém, mi?! Itt a konkurencia!” – gondolta kesernyés humorral. A Roxfort sosem volt egészen normális hely, de mióta Potter idejár, kész őrültekháza! Nincs egy perc nyugalom!

Hirtelen belehasított alkarjába a már annyira ismert fájdalom. Na, tessék, hát nem megmondta?! Pont ez hiányzott még! Mit akarhat?! Általában sejteni szokta, miért hívatja a Nagyúr, de most fogalma sem volt róla! Mostanában mintha titkolózna! Lehet, hogy már nem bízik benne?! Érezte, hogy a puszta gondolattól görcsbe rándul a gyomra. Nem, az nem lehet! Most nem adott rá okot, hogy így legyen, hiszen nem történt semmi különös!

Elindult Dumbledore irodája felé, hogy bejelentse, mennie kell. Halk beszédet hallott kiszűrődni, de nem törődött vele, mindig bemehetett hozzá, attól függetlenül, hogy ki volt nála éppen! Bekopogtatott, és már majdnem automatikusan benyitott, mikor rájött, hogy az igazgató nem mondta még, hogy Szabad! Felvonta a szemöldökét, és ezen a csekélységen most jobban elcsodálkozott, mint bármi máson, ami ma történt. Még sosem fordult elő, hogy megvárakoztatta volna!

- Tessék! – hallatszott végül csendesen.

Kíváncsian lépett be, látni akarta, ki az a különleges vendég, aki miatt nem jöhetett be azonnal. Még jobban felszaladt a szemöldöke, mikor azt látta, hogy az ősz varázsló teljesen egyedül van… Most vagy kezd tényleg megbolondulni, vagy… vagy fogalma sincs, mi van…

- Igazgató Úr, az imént hívatott a Sötét Nagyúr! Nem tudom, miről akarhat híreket hallani!

- Valószínűleg rólunk, hogy mi folyik a Roxfortban, és mi újság Harry körül… Perselus, beszéljen nyugodtan Vele, jelenleg nincs mit titkolnunk! Ha esetleg az új emberek érdekelnék, velük kapcsolatban sem kell titkolnia semmit! – mondta az igazgató jelentőségteljesen, és Pitonnak az a furcsa érzése támadt, hogy Dumbledore sejt valamit arról, mit akarhat Ő!

- Tudja, hogy gyanakszom Ben Face-re, Igazgató úr! Nem tetszik nekem, hogy állandóan Potterel látom…

- Akkor mondja el ezt! Természetesen nem azt, hogy gyanakszik rá, és meg akarja menteni Harryt, hanem azt, hogy Ben sokat van a fiúval!

- Értem! Ha az Ő embere, akkor ennek csak örülni fog, ha nem az Övé, akkor nem fontos információ!

- Így van, tökéletesen látja a dolgot! Ritkán lehet őszinte, kedves barátom, most használja ki az alkalmat, hogy nem kell takargatnia a gondolatait!

- Rendben, akkor indulok is! Nem tudom, mikor… - kezdett búcsúzni Piton, de nem tudta befejezni a mondatot, mert torkán akadt a szó.

Hirtelen megérezte, hogy nézi valaki… Megborzongott, mert olyan érzés fogta el, ami már nagyon régen nem… Mint mikor egy tekintet melegen végigsimít az emberen… Csak egyetlen ember volt a világon, aki így tudott nézni rá…

Nem lehet itt! Nyoma sincs a szobában senkinek, rajtuk kívül! És Dumbledore nem említette egy szóval sem, pedig mi oka lenne eltitkolni?! Nem, egyszerűen csak képzelődik! Sajnos… Istenem, bárcsak…

Na nem, ez tényleg nem a megfelelő alkalom az álmodozásra! Megrázta a fejét, és visszarángatta magát a valóságba.

- Viszontlátásra! – köszönt el olyan nyugalommal, mintha nem is Ő lett volna az, aki néhány másodperce még egész testében megremegett egy gondolattól.

- Viszontlátásra, vigyázzon magára Perselus!

Bólintott, és útnak indult. Keserű mosollyal arra gondolt, hogy ma legalább nincs gondja az alvással… Kirándulhat helyette… Hát nem csodálatos?! Egy gonddal kevesebb…

Vajon lesz-e olyan nap az életében, amikor anélkül feküdhet le aludni egy kicsit, hogy minden pillanatban várhatná a Sötét Nagyúr hívását?! Fog-e ebben az életben mélyen aludni?!

„Mostanában nem valószínű, hiszen amikor tehetnéd, akkor is inkább álmodozol!” – állapította meg magában némi saját gyengesége miatt érzett undorral.

Mikor elérte a Halálfalók táborát, már megint a higgadt, nyugodt Perselus Piton volt, a rendíthetetlen, megbízható, Urához halálig hű alattvaló.

Bevezették a nagyterembe, és miután köszöntötte a Nagyurat, némán várta a kérdéseket.

- Hogy van Ő, mit tudsz Róla?! – szisszent máris az első.

- Elviselhetetlen, mint mindig! Nagyon megviseli a keresztapja halála…

- Az jó! Remélem is, hogy kínlódik miatta! Ez jó hír, Perselus, nagyon jó! Tudom, hogy van egy új tanár a Roxfortban! Mit tudsz mondani Róla?!

- A Minisztériumból jött…

- Olyat mondj, amit nem tudok, ezt bármikor, bárki elmondhatja nekem! Mit csinál, mi a véleményed róla, van-e kapcsolata Vele?!

- Rengeteg időt töltenek együtt, sokat foglalkozik a fiúval, és az szinte rajong érte!

- Csak nem?! Nocsak! – suttogta Voldemort, és megvillant a szeme.

Piton érezte, hogy Dumbledore-nak igaza volt. Így sokkal könnyebb, ha azt mondhatja, ami van, és nem kell állandó küzdelmet vívnia az eltitkolandó, felszínre törni vágyó gondolatokkal!

- Valami lányról is hallottam! Milyen?!

- Ostoba, kihívó, elviselhetetlen! És majdnem kvibli…

- Kihívó? Kivel?

- Mindenkivel 100 éves kor alatt! – mondta a bájitaltan tanár nyugodtan.

- Szóval veled is?! – károgó nevetés hallatszott.

- Mindenkivel, Uram!

- És nem élvezed?!

- Kvibli!!! És rettenetes nőszemély!

- Olyan biztos vagy benne, hogy kvibli?!

- Ezzel ajánlották be Dumbledore-nak, és eddig tényleg nem láttam semmi jelét annak, hogy varázsereje lenne!

- Ő nem érdeklődik Potter után?

- Nem hinném, Nagyúr! Férfiakat kivéve még senki és semmi iránt nem láttam érdeklődni!

- És Face után?!

- Mindig! Igyekszik állandóan a nyakában lógni!

- Hm… Azért volt olyan alkalom, hogy Face kettesben volt a kölyökkel?

- Többször is!

- Valóban?! Nahát, ez érdekes! – villantak meg az embertelen szemek.

„Mit akarhat ezekkel a kérdésekkel?!” – gondolta Piton csodálkozva.

- Rendben van, elmehetsz, megtudtam, amit tudni akartam, majd hívatlak, ha kellesz! – intett Voldemort, és a tanár egy mély meghajlás után elhagyta a helyiséget.

Ez viszonylag egyszerű volt, de nagyon zavarta, hogy nem ismeri ki magát a Nagyúr szándékain. Mi lehet a célja?! Nem, rossz a kérdés, hiszen a célja egyértelmű: meg akarja ölni Harryt! Hogyan?! Valami készül, de mi, és ki készíti elő?! Mire vár?! Mert valamire nagyon vár… Ki lehet az embere? Face? Vagy… Hiszen a ma délután látottak alapján… és az alapján, hogy a Nagyúr mennyire érdeklődött utána, akár Flo is lehet! Kviblivel ugyan soha nem kezdene… Ő soha… De mi a biztosíték rá, hogy tényleg az?! Nagyon oda kell figyelni mindkettőjükre!

Megcsóválta a fejét, és megállapította, hogy már megint Potter után fog futkosni… Hány éve csinálja már ezt?! Több mint elég, az biztos! Unja is rettenetesen, de Dumbledore mindennél fontosabbnak tartja azt a kölyköt! Akkor pedig nem eshet baja!

Felnézett az égre, és látta, hogy már hajnalodik. Megint nem fog két óránál többet pihenni… Remélhetőleg nem arról a tekintetről fog álmodni, amit ma érezni vélt… Mert akkor pokoli ébredése lesz, és az isten irgalmazzon annak, aki reggel a szeme elé kerül!

Összeszorította a fogát, és suhogó talárjában lement a pincébe, a szobájába. Egy pillanatra nekitámaszkodott az ajtónak, fáradtan hátraszegte a fejét, és úgy érezte, állva is el tudna aludni. Leszórta a ruháit és beállt a zuhany alá, aztán ágyba zuhant.

Mielőtt elaludt volna, két gondolat motoszkált a fejében. Potter, és hogy ezúttal hogyan akarják elkapni… és az a furcsa érzés, ma az Igazgatónál…

Megfejthetetlen… mindkettő…