30. fejezet

Felkészülés

- Most legyen nagy a pofád, Potter! Nemsokára végetek lesz! Neked, és az összes sárvérűnek! Hallod, Granger?!

- Dugulj el, Malfoy, mert… - sziszegte Ron a pálcájáért nyúlva.

- Mert mi lesz?! – nevetett fel a hegyes arcú, szőke fiú gúnyosan.

- Elég legyen! Weasley, tedd el azt a pálcát! – hangzott fel egy bársonyos hang hirtelen.

- Jobb lenne, ha inkább Malfoyra szólna rá! – dühöngött Harry.

- A varázspálca nem az ő kezében volt, azonkívül hálás lennék, ha rám bízná, kinek mit mondok, Potter! Menj vissza a saját házad asztalához, Draco!

- De Professzor úr…

- Gyere velem! Most!

Piton lassan elindult, a fiú pedig értetlenül ment mellette.

- Tanár úr, megérdemelték volna, hogy… miért…?!

- Hárman voltak, Te pedig egyedül! Egyébként – és itt lehalkította a hangját – nem hiszem, hogy apád örülne neki, ha most túlzottan felhívnád magadra a figyelmet, és elárulnád, hogy készül valami!

- Óh… - vörösödött el a szőke fiú.

- Menj reggelizni! – intett a tanár az asztal felé. Magában arra gondolt, Draco nagyon hamar megtudta, hogy kiszabadult az apja. Eddig fele ekkora sem volt a szája! Szomorúan vette tudomásul, hogy ezt a gyereket valószínűleg már nem tudja visszarántani arról az útról, amire lépni készül… Előre kitaposott ösvényen halad, ahogy az egész családja. Eszébe jutott az a mély tisztelet, amivel a fiú ránézett. Ha tudná, hogy igazából melyik oldalon áll, egyetlen szava sem számítana neki többé! Vonatkozik ez a többiekre is, szinte mindannyiukra! Talán vannak köztük, akiket más irányba lehetne terelni, de ahhoz az kellene, hogy ők győzzenek a harcban, mert különben a győztesek beszippantják az egész Mardekárt. Pedig van köztük pár kölyök, akiért kár lenne! Ezt ugyan itt nem ismerné el senki, hiszen aki Mardekáros, az csak ostoba, eltaposásra szánt ellenség lehet, de ő ismeri a tanítványait! Nem véletlen, hogy a Griffendél ettől a háztól, az ő házától tart legjobban! Tagadhatatlanul segítette őket mindig, minden eszközzel, de a segítsége nélkül is megállták volna a helyüket! Némelyikük kimondottan tehetséges! Nem sok, de akad ilyen… Legfeljebb nem abban, amit itt olyan nagyra tartanak! Draco sem ügyetlen, és nem is buta! Ki tudja… ha nem Lucius Malfoy fia lenne… Vajon mi lett volna a nagy Harry Potterből, ha ő születik abba a családba?!

Dühösen összevont szemöldökkel nézett maga elé, és arra gondolt, hogy több évtizede tudja már, a vezető szerep csak a Griffendélé lehet, mégis fel tudja húzni magát, még ennyi idő után is! Az ördög vinné el, hát mit számít most már?! Nem mindegy?! Nem… Soha nem lesz mindegy… Az ő bukása minden kölyök, aki a Sötét Nagyúr mellett köt ki! Hiszen pont ezért vállalta ezt az egészet! Utál tanítani… Mindig is utált… Igazi feladatának azt érezte, hogy legyen valaki, akiben ezek a gyerekek megbíznak, valaki, aki itt tartja őket… Ha itt nőnek fel, akkor talán van rá esély, hogy nem a legnagyobb lelkesedéssel, talán fogcsikorgatva, de szembefordulnak azzal, amit várnak tőlük, úgy, mint ő annak idején…

- Nyugalom, Perselus, Ön mindent megpróbált! – mondta csendesen Dumbledore. Érezte a kollégájában feszülő dühöt, és pontosan tudta, hogy mire gondol. Pokolian meg fogja viselni, hogy el kell engednie a diákjait, és nem tehet semmit… mostantól nem…

Harry és Ron már sokkal kisebb megértéssel nézték a bájitaltan tanárt.

- Megint megvédte a kis kedvencet… - morogta a vörös hajú fiú dühösen.

- Mint ahogy megvédte Harryt is, sokkal veszélyesebb körülmények között! – szögezte le Hermione.

- Jaj, hagyd már! – nyögött fel Ron panaszosan.

- Végül is igaza van… - mondta kelletlenül Harry.

- Na ne, már Te is?!

- Nem kedveltem meg, de ez tényleg megtörtént… Megmentette az életemet…

- Nem először…

- Jó-jó, Hermione, rendben van, csak hagyj már békén! – vágta rá idegesen a fekete hajú fiú.

- Tudtommal Miss Warlene, vagy hogy hívják, mentette meg az életedet, nem?! – kérdezte a barátja.

- Legfeljebb ő is! – fintorodott el a lány.

- Hidd el, egészen más, mint amilyennek megismerted! Nagyon rendes, bátor nő! Ha az igazi arcát látnád, elismernéd, hogy nagyon szimpatikus! – mondta Harry lelkesen.

- Rendben van, majd meglátjuk! Ó, megjött a posta! – kiáltotta Hermione, és rögtön kinyitotta az újságot, amit a bagoly a tányérjába pottyantott. A következő pillanatban szájára szorította a kezét, és elsápadt.

- Hát ettől volt hosszú idő után megint olyan nagy a szája! – nyögte rémülten.

A két fiú is az újság fölé hajolt, és döbbenten nézték az egész első oldalt elfoglaló írást.Újabb szökés az Azkabanból!

Kép is tartozott a cikkhez, melyen Lucius Malfoy látszott. Az ezüstszőke hajú férfi büszkén emelte fel az állát, acélkék szeme gúnyosan, jegesen csillogott.

Többen is megkapták az újságot, így sokan elolvasták ezt a hírt, aki pedig nem, az megtudta a többiektől.

Döbbent suttogás hallatszott mindenfelől, és valami megfoghatatlan bizonytalanság kezdett terjedni az ebédlőben. A kicsik meglehetősen ijedten kapkodták a fejüket, és nézték a nagyobbak elsötétülő arcát. Harry kezdte érezni a rá szegeződő tekinteteket.

Miért mindig engem kell bámulni, ha történik valami?! – dühöngött.

A tanári asztalnál egyetértő pillantásokat váltottak a nevelők. Dumbledore mindannyiukat beavatta már, így felkészülten várták az eseményeket.

Még a délelőtt folyamán el is kezdődött… Megjelentek az első szülők a Mardekáros gyerekekért…

Piton úgy érezte, mintha a fogát húznák, miközben egyik diákját a másik után vitték el, és neki még jó képet is kellett vágnia a dologhoz, mikor a szemük cinkosan rávillant. Megérkezett Lucius is. Egy intéssel magához parancsolta Dracot, aztán Perselus szemébe nézett, és jelentőségteljesen csak annyit mondott:

- Hamarosan találkozunk!

- Biztos lehetsz benne! – mondta a bájitaltan tanár ugyanúgy, és magában arra gondolt, hogy valószínűleg kicsit másképp képzelik el ezt a dolgot.

Két nap után mindössze 10-12 gyerek maradt a Mardekár összes diákja közül.

- Azt hiszem, értesítheti a többi szülőt, Igazgató úr! – javasolta Piton.

- De még nem vitték haza az összes gyereket a maga házából! – vetette közbe McGalagony.

- Lehet, hogy furcsának találja, de az ő szüleik nem Halálfalók, Minerva! Még az én házamban is előfordul az ilyesmi, akármilyen hihetetlen! – válaszolta gúnyosan, keserűen a férfi.

- Rendben, akkor hívom a többieket! – mondta gyorsan Dumbledore, hogy elterelje a figyelmet a kellemetlen témáról.

Lena fájó szívvel nézett a lobogó talárral távozó Perselus után. A férfi olyan dühös és elkeseredett volt… Sejtette, hogy mi a baja, de segíteni nem tudott. Ebben nem… Szívesen megpróbálta volna megvigasztalni, de attól tartott, Piton most tényleg nem akar látni senkit.

Két nap leforgása alatt elveszítette szinte minden diákját… A legnagyobb baj az, hogy némelyiket valószínűleg végleg!

Lehet, hogy nem akar látni, de azért én megpróbálom! – gondolta.

Követte őt, és pár perccel utána ő is odaért a szobája elé. Bekopogtatott, de válasz nem jött.

- Professzor úr! – arra gondolt, talán beengedi, ha felismeri a hangját.

- Nem akarok most beszélni senkivel! – jött a határozott, elutasító válasz.

- Nem kell, hogy beszéljen!

- Továbbmegyek, azt sem akarom, hogy hozzám beszéljenek!

- Jó, nem fogok beszélni! Csak engedjen be, kérem!

A bájitaltan tanár felsóhajtott. Hát nem lehet ezt a nőt lerázni?!

- Nincs bezárva!

Ez ugyan nem az a kifejezett invitálás, de… rajta! - Lena óvatosan belépett, és először észre sem vette a férfit. Piton az árnyékban ült egy fotelban, háttal neki. Semmit nem látott belőle, csak a kezét, és hollófekete hajából egy kicsit.

Megkerülte a széket, és ránézett a sötét alakra. Egek, ilyen elkeseredettnek, szomorúnak még sosem látta! Lehunyt szemmel ült, összeszorított szájjal, és az arca teljesen bezárult, jobban, mint bármikor. Olyan visszautasítás sugárzott minden porcikájából, hogy valósággal megrémült tőle. Csak azért nem rohant ki a szobából, mert érezte, hogy ez csak a felszín… Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán eszébe jutott, hogy megígérte, nem fog beszélni hozzá. Tanácstalanul állt. Most mit csináljon?!

Perselus iszonyúan dühös volt. Mondja már, mit akar, aztán menjen innen! Hát nem látja, hogy üvölteni tudna, olyan rohadtul érzi magát?! Minek jött ide egyáltalán?! És ha bejött, miért nem beszél?! Hirtelen megérezte a lány kezét a térdén. Lena letérdelt a fotel mellé, és a férfi ölébe hajtotta a fejét. Piton megdermedt a döbbenettől. Mi a csodát művel?! Kővé meredve ült, és megpróbálta nem észrevenni, mennyire jól esik ez a gyengéd, vigasztaló, bizalommal teli gesztus. Érezte a kedves kis arc érintését, és a hosszú, selymes haj simogatását. Ahol csak megérintette, melegség öntötte el. Talán mégis jó, hogy itt van… Senki mást nem tűrne meg most a közelében, de Ő… Ő más! Miért van az, hogy még a legsötétebb percekben is jó vele?! Lassan felemelte a kezét, és megérintette a haját, először csak nagyon óvatosan, aztán bátrabban, határozottabban. Beletúrt, belemarkolt, hagyta, hogy a szálak átperegjenek az ujjai között, csillogón, lágyan, mint a víz. Hosszú perceken át fésülgette a barna tincseket, és érezte, hogy lassan múlni kezd az a kétségbeesett düh, amit érzett.

Lena meg-megremegve hagyta, hogy azt csinálja, amiről úgy érzi, jól esik, és megnyugtatja. Megpróbált nem törődni azzal, hogy őt ez a legkevésbé sem nyugtatja meg, sőt! Beleharapott az ajkába, így fogta vissza magát, hiszen most nem azért jött, hogy lángra gyújtsa a férfit - na meg saját magát – hanem, hogy lecsillapítsa. Mikor érezte, hogy felenged Piton testében a görcs, a merevség, felállt, megcsókolta a még mindig szorosan lezárt szemeket, és kiment. Perselus mélyeket sóhajtott, és nem mert volna megesküdni rá, hogy nem csak álmodta az egészet…

Aznap este megérkeztek a Főnix Rendjének tagjai, egyikük a másik után. Ők már mindent tudtak az Igazgató leveléből. Komoran ültek egymás mellett a megszokott szobában, ahol tanácskozni szoktak. Lena tudta, hogy ezt a társaságot még sosem látta ilyen elkeseredettnek, és halálra szántnak. Még Piton a legnyugodtabb… - gondolta.

Nem beszéltek sokat, pár mondat hangzott el mindössze. Nem volt itt mit mondani…

Másnap elkezdtek befutni a szülők.

Dumbledore a kicsik szüleivel külön, a nagyokéval gyerekeikkel együtt beszélt. Nem túl sok sikerrel… A halálra rémült varázslók többsége hallani sem akart arról, hogy csatába szálljon Voldemorttal és Halálfalóival.

Már majdnem minden tanulót elvittek, és száz embernél több még nem jött össze…

Harryék évfolyama volt az utolsó… Az Igazgató még egyszer, utoljára, vázolta a helyzetet, és nyugodtan várta a választ. Halk, majd egyre hangosabb suttogás hallatszott. Így volt ez eddig is, minden alkalommal…

Mindjárt megszólal az első felháborodott ember! – gondolta Piton gúnyosan.

- Mégis, hogyan képzelte ezt?! – csattant fel hirtelen egy hang.

Na ugye?! - húzta el száját a férfi.

- Mit, Jonathan?!

- Azt, hogy Tudjukki elé dobja a gondjaira bízott gyerekeket! – üvöltötte egy magas, szikár férfi.

Dumbledore összevonta a szemöldökét.

- Nem szándékozom Voldemort elé dobni senkit! Eddig sem tettem soha! Mindenki szabadon dönthet! Azt is tudniuk kell azonban, mekkora veszélyt jelent, ha elbukunk! Márpedig elbukunk, ha senki nem segít! – szögezte le határozottan az Igazgató.

- Nincs joga ezt várni tőlünk! Ez nem a mi feladatunk! – vágta oda éles hangján egy boszorkány.

- Hanem kié, Dora?!

- A magáé! A kollégáié… Vagy… mit tudom én… De nem a miénk!!!

- A gyerek kié?! A magáé, vagy az enyém?! – kérdezte váratlanul, hűvösen Piton.

- Hogy képzeli…

- Akkor pontosan mi is az oka, hogy nekem kötelességem meghalni érte, magának meg nem?!

- Perselus, nyugodjon meg!

- Én nyugodt vagyok! – vonta meg vállát a bájitaltan tanár. Ez nem volt egészen igaz. Egész nap ezt hallgatta, és már az agyára ment…

Egy pillanatra csend lett. Lena, aki végre saját alakjában állhatott a tanárok mellett, elmosolyodott. Na igen, Tőle ne várja senki, hogy vattába csomagolja a véleményét! És még igaza is van… Megértette a szülők rémületét, de megértette Piton dühét is.

- Most azonnal hazaviszem a lányomat! – közölte egy köpcös varázsló, izzadó arcát törölgetve.

- Nem tartok itt erőszakkal senkit, de jobb, ha tudják, hogy ha most nem segítenek, nem lesz hova visszahozni őket! – mondta Dumbledore csendesen, kicsit szomorúan.

Harry hitetlenkedve nézett egyik emberről a másikra. Ez nem lehet igaz! Felnőtt varázslók, boszorkányok, és úgy viselkednek, mint a félős gyerekek! Ő is rettegett, de ennek ellenére meg sem fordult a fejében, hogy ne harcoljon.

Elszántan felvetette a fejét, és a tanári asztal elé lépett.

- Én maradok! – mondta.

- Sejtettem, fiam! – bólintott az ősz férfi mosolyogva.

Harry Potter! – hangzott fel a suttogás újra.

- Én is maradok! – lépett elő Ron, és feltűnés nélkül a talárjába törölte izzadó kezét.

Mr. Weasley, aki a Rend tagjaival együtt a tanárok mellett ült, összerándult, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán lehajtotta a fejét. Mit mondhatna?! Mindenkire szükség van, és itt vannak a testvérei is! Charlie, Bill, az ikrek… Mindannyian eljöttek…

- Én sem megyek haza! – suttogta Hermione, mikor falfehéren a társai mellé állt. Az ő szülei sem szóltak semmit, de édesanyja szájára szorított kézzel állt, és csak úgy tudott talpon maradni, hogy férje karjába kapaszkodott. Nemsokára ott állt mellettük az egész testében remegő, de elszánt Neville is. Őt meg sem próbálta lebeszélni a nagymamája, inkább büszkén húzta ki magát, és nézett körbe. Rövid időn belül felsorakozott szinte mindenki, aki Harrytól tanult. “Dumbledore serege”… Lavender és Parvati is ki akart lépni, de alig indultak el, mikor a szüleik utánuk nyúltak, és dühödten visszarángatták őket.

- Nem mész sehova, megértetted?! Hazaviszlek, és nem érdekel, mit mondasz! – hallatszott egy dühös hang. Seamus anyja veszekedett a fiával, és erősen fogta a karját.

- Nocsak, nocsak, a hős lelkű egykori Griffendélesek! Ha jól emlékszem, ti mindannyian oda jártatok annak idején! – mérte végig gúnyosan Piton a gyerekeikkel valósággal dulakodó szülőket.

- Hogy is szól a Teszlek Süveg dala?

“Ha vakmerő vagy s hősi lelkű,

Házad Griffendél.

Oda csak az kerül, ki

Semmitől se fél.”

Hát, nem is tudom… - folytatta a bársonyos hang hihetetlen megvetéssel.

- Te, te, te…- hápogott Nick Patil.

- Igen?!

- Milyen alapon beszélsz így velem? Te sem fogsz harcolni, gondolom!

- Miből gondolod?! De igen, ÉN harcolni fogok!

- Nekem a lányomra kell gondolnom elsősorban! Nem várhatja tőlem senki, hogy veszélynek tegyem ki!

- Nem, tényleg nem! Miért nem küldöd haza, és maradsz itt TE?!

- Semmi közöd hozzá! – vágta oda a varázsló dühösen.

- Senki nem fog rávenni, hogy ilyen veszélyben itt maradjak! Nem őrültem meg! – kiáltotta ökölbe szorult kézzel egy hosszú, szőke hajú boszorkány.

- Öntől nem is számítottam másra, Mrs Rowling! Griffendél! – húzta el a száját hihetetlen lenézéssel a bájitaltan tanár.

Végül mégis ebből az évfolyamból jött össze a legtöbb ember, mert azok a szülők, akiknek a gyerekei a maradás mellett döntöttek, szintén maradtak, kivéve Hermione mugli édesapját és édesanyját. Azonkívül maradtak azok is, akik egyszerűen nem tudták elviselni, hogy Perselusnak legyen igaza. Ezekben az emberekben a félelmet legyőzte a düh… Harry még így is szomorúan látta, hogy milyen kevesen vállalták a nyílt csatát, különösen az döbbentette meg, hogy milyen kevesen vannak a Griffendélesek…

Legjobban a Piton arcán tükröződő gúnyos megvetés dühítette. Mire vág fel?! Az ő házából senki sincs itt! Se diák, se szülő… Valószínűleg McGalagony is erre gondolhatott.

- Lehet, hogy az egykori Griffendélesek közül nincsenek itt nagyon sokan, Professzor úr, az egykori Mardekárosok közül viszont senki sem harcol!

- Ó, dehogynem, Minerva! Csak nem a mi oldalunkon! Szinte mindannyian harcolni fognak! Ha nem így lenne, nem lennénk ekkora bajban! – mondta a bájitaltan tanár keserű gúnnyal.

Lena elmosolyodott. Szerette McGalagony professzort, Perselus szarkazmusát viszont imádta… Képtelen volt eltitkolni, mennyire tetszik neki, amit a férfi művelt az elmúlt egy-két órában. A beszólásai majdnem annyi embert hoztak, mint Dumbledore őszinte, bátor kiállása…

- Lehet, hogy a Professzor urat már előbb be kellett volna vetnünk! – mondta nevetve, mikor már csak a tanári kar, és a Főnix Rendjének tagjai maradtak az ebédlőben, a többiek vagy hazamentek, vagy helyet kerestek maguknak a Roxfort szobáiban.

Piton dühösen nézett a lányra. Most rajta szórakozik ilyen jól?! Aztán meglátta azt a csillogást a szemében, és megenyhült. Eszébe jutott Lena Flower, a magányos diák… Mennyire meglepte annak idején, mikor elővette a szokott cinizmust, keserű, gyilkos gúnyt, hogy “betörje” a lányt, de nem az történt, amire számított… Lena, ahelyett, hogy halálra rémült, vagy megsértődött volna, furcsa módon felfogta a szavaiban rejlő humort, és néha szabályosan a szemébe nevetett… Mint most…

Átkozottul szép ez a lány, amikor ilyen magától értetődő természetességgel mulat azon, amin más sírna… - gondolta a barna szemekbe nézve.

- Igen, nekem is ez jutott eszembe! – mosolyodott el Dumbledore.

Perselus vállat vont, és egy pillanatra az ő ajkán is megjelent egy villanásnyi, apró mosoly.

- Miért nem szólt?! Ezt bármikor! – mondta nyugodtan.

Ekkor nyílt az ajtó, és az egyik Mardekáros diák tartott az asztal felé bátortalanul, azok közül, akik még mindig az iskolában voltak.

- Mit akar itt Millicent kisasszony? – kérdezte Piton, szemöldökét felvonva. Magában arra gondolt, hogy miért nem viszik már haza ezt a gyereket?!

- Önnel szeretnénk beszélni egy pillanatra, Professzor úr! – mondta a csúnya lány halkan.

- Szeretnénk?!

- Igen, a többiek kint várnak… Ki tudna jönni egy pillanatra?

Mi a fenét akarhatnak?! – gondolta a tanár, miközben fejcsóválva felállt, és kifelé indult.

Az ajtó előtt várt rá az a tíz lány és fiú, aki még mindig itt volt az iskolában. Csupa hatod- és hetedéves…

- Úgy hallottuk, harcolni akar Dumbledore mellett… Tényleg így van?! – kérdezte egyikük, minden bátorságát összeszedve.

- Igen így van, de maguknak mi közük ehhez?!

- Szeretnénk megkérdezni, hogy miért?!

Ez most felelősségre vonás akar lenni? – gondolta a férfi, és már készült, hogy elküldi az egész társaságot a pokolba, mikor meglátta az őszintén érdeklődő, értetlen tekinteteket…

Joguk van megtudni, és jobb is, ha tudják! Talán őket még vissza lehet tartani… Az ő szüleik nem Halálfalók… vagy nem is élnek… Vagy élnek, csak a kölykük nem érdekli őket! – nézett az egyik mindig keserű, mindig dühös, állandóan bajba keveredő fiúra.

Hogy lehet ezt elmondani?!

- Azért, mert úgy gondolom, hogy ebben a háborúban Neki van igaza!

- Összefogni a Griffendélesekkel?! Állandóan piszkálnak bennünket, nagyképűek…

- Igen, most még velük is!

- De…

- Olyan rossz helyed volt itt, Munroe?! – kérdezte egyenesen a korán megkeseredett fiú szemébe nézve.

- Nem… Ha a Griffendélesek nem lettek volna… Egész jó lett volna… - mondta az halkan, és arra gondolt, hogy az otthonánál összehasonlíthatatlanul jobb!

- Ha most nem tudjuk megmenteni a Roxfortot, soha senki nem fogja itt többé jól érezni magát! Se a Griffendélből, se a Mardekárból!

Csak lehajtott fejeket látott, és néma csendet hallott. Aztán Munroe felemelte a fejét, és ránézett.

- Ön biztos benne, hogy Dumbledore-nak van igaza?! És biztosan harcolni akar mellette?!

- Igen, biztos vagyok benne, és mellette fogok harcolni! Lehet, hogy a társaim 90 százalékát utálni fogom, de ez most nem számít!

- Akkor mi is itt maradunk Önnel! – mondta Millicent viszonylag nyugodtan.

- Elment az eszük?! – kérdezte a tanár, aztán hirtelen összeszorította a száját, mert arra gondolt, hogy milyen alapon mondja ezt nekik, mikor az utált Griffendélből lesznek, akik harcolni fognak?!

- Mi sem vagyunk kevesebbek Potteréknél! – hangzott a felháborodott válasz.

Jól sejtettem! Mardekárosok! Nem nyelik le az ilyen békát! – állapította meg némi büszkeséggel Piton.

- Rendben van, de ha így döntenek, akkor holnaptól kezdve egész nap gyakorolni fogunk! Olyan dolgokat, amikre a harcban szükségük lehet! Egyelőre rettenetesen keveset tudnak!

- Gyakorolni fogunk! – bólintott felcsillanó szemmel egy vékony, sápadt, barna hajú fiú.

- Most menjenek a szobájukba! – intett a férfi határozottan, és majdnem elmosolyodott, mikor visszaindult a terembe. Valami talán mégiscsak sikerült…