35. fejezet

Két régi barát

Meghalok, meghalok, meghalok… - nyüszítette magában a patkány, és reszketve rohant a kijelölt cél felé. Tudta, hogy nem kerülheti el a sorsát, meg kell tennie, amit a Nagyúr parancsolt. Ha elég ügyes, talán el tud menekülni… Sikerült már egyszer-kétszer…

A Sötét Nagyúr haragjával szemben azonban teljesen tehetetlen lett volna! Ezt kellett választani, nem tehetett mást! Elérte a férfit, akit meg kellett ölnie… Felnézett a vékony, sápadt alakra, nézte, milyen keményen, elszántan harcol, és még jobban reszketni kezdett. Sokkal erősebb, sokkal bátrabb, sokkal… Mindig félt Tőle, de volt olyan időszak, amikor szerette is… Nem tudja megölni, nem bír Vele… Talán nem is akarja megölni… Valamikor nagyon régen barátok voltak… Elfogadta őt, nem gúnyolta soha… Együtt járták a Roxfortot, ők négyen… És Ő volt a legkedvesebb hozzá! A vérfarkas, aki a világ legszelídebb embere volt, amikor nem gyötörte a telihold…

Mindegy, ennek semmi jelentősége, nem számít már… Meg akart ölni, te ostoba! – mondta magának. Miután elárultad őket! – feleselt vissza halkan egy megszeppent hang.

Nem érdekel, meg akart ölni! Meg is tette volna! Most én ölöm meg! Én leszek az, aki mindannyiukat túléli! Én, akit a legkevesebbre tartottak! Igen, megölöm! Megölöm! Muszáj! A Nagyúr parancsolta… Én már hozzá tartozom, nem lehet másként… Meg kell tennem, aztán menekülnöm kell! Túl fogom élni… Túl akarom élni… Volt már olyan eset, hogy minden veszni látszott, én mégis elmenekültem! Talán most is sikerül végrehajtani a feladatomat, aztán ezt az alakot kihasználva eltűnni… Ráadásul az egyik oldalán pont olyan ember áll, aki valószínűleg nem nagyon akar majd segíteni neki! Utálják egymást, mióta világ a világ!

Kivárta a megfelelő pillanatot, mikor egyik szomszédja sem tudott figyelni a sápadt férfira, és megrázta magát… A következő másodpercben már egy kicsit kövérkés, kopaszodó, borostás varázsló állt a Roxfort védői között, és felemelte ezüstösen csillogó kezét… A fémes ujjak az előtte álló alak nyakára kulcsolódtak, és szorítani kezdték…

- Ahhh… - nyögött fel halkan Remus, és megdöbbenve érezte, hogy minden erő elhagyja, kezéből kihullik a varázspálca, teste valósággal megdermed, és jeges hideg borítja el minden porcikáját. Iszonyatos fájdalom kezdte gyötörni, ettől és a hidegtől egyaránt reszketett… Nem értette, miért ilyen tehetetlen, miért képtelen védekezni! Aztán lepillantott a nyakára fonódó kézre, és mindent megértett… Ezüst… Akkor hát ennyi volt… Végem van, ez a halál! – gondolta. De ki ez az ember, ki fog megölni?! Iszonyatos erőfeszítéssel összeszedte magát annyira, hogy kicsit el tudja fordítani a fejét, és ránézett a mögötte álló férfi arcára.

- Te?! – szakadt ki belőle a hang, ami kétségbeesett, dühös üvöltésnek indult, azonban mire elhagyta a száját, már csak egy halk suttogás volt.

Az egész testében verejtékező, patkányszerű varázsló megremegett. Nem tudta elviselni a másik tekintetét, a szemrehányást, megvetést, ami sugárzott belőle.

Patkány vagy! Igazán patkány! – suttogta egy alig hallható kis hang legbelül, amit annyiszor hallgattatott el az elmúlt évek alatt, hogy szinte már elnémult… Most azonban megszólalt, és ugyanolyan megvető volt, mint a sápadt, vékony férfi tekintete.

Nem érdekel! Élek! Én még élek!!! – förmedt rá, aztán összeszorította a fogát, és továbbra sem engedte el a másik nyakát.

- Persel… - nyögte alig hallhatóan Remus, és tudta, semmi esélye, hogy Piton meghallja a csata zajában ezt a segélykérést! Azt sem értette tulajdonképpen, hogy miért pont Őt hívja…

A bájitaltan tanár azonban ebben a pillanatban oldalra nézett, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e… Döbbenetében egy pillanatra szinte kővé dermedt, aztán gyorsan ráemelte pálcáját a nagyon régen látott alakra, akit rögtön felismert. Aztán tehetetlenül engedte le.

Az a gusztustalan féreg, akit mindig utált és megvetett, pajzsként tartotta maga előtt Lupint…

Nem tudta úgy megátkozni, hogy ne találja el Őt is… Pedig valamit tennie kell! Bár… Úgyis hiába már! Az a kéz ezüstből van… A Nagyúr semmit nem tesz ok nélkül! – gondolta keserűen.

- Nocsak, Peter! Benéztél hozzánk?! És mi van a nagy barátsággal?! Régen mintha nem ez lett volna a felállás, akkor engem szerettél volna megfojtani, ha nem lettél volna mindenhez gyáva… Már akkor is a barátaid háta mögé bújtál állandóan… Ez a szokásod, úgy tűnik, megmaradt! – mondta gyilkos gúnnyal.

- Ne avatkozz bele ebbe, Pipogyusz! – sziszegte kivörösödött arccal a kövérkés varázsló.

Piton szeme felszikrázott, szája keskeny vonallá préselődött. Kinyújtotta a kezét, és kihasználva, hogy a másik figyelme elterelődött egy pillanatra, hirtelen rántással kitépte a fojtogató szorításból Lupint, és a kör közepe felé, a földre taszította, hogy valamelyest védve legyen. Tudta ugyan, hogy felesleges már… Ezt nem éli túl…

- Senki nem nevezhet már így, te végképp nem!!! – suttogta, és ráemelte pálcáját a halálra rémült, reszkető alakra.

- Remus! – sikoltott fel ebben a pillanatban Lena, aki csak most vette észre, hogy nagyon nagy baj történt. Odarohant a vékony, most tényleg halálosan sápadt férfihoz, és térdre vetette magát mellette. Könnyes szemmel vette ölébe a fejét, és simította ki arcából a korán őszülő tincseket.

- Remus…

Lupin egy pillanatra ránézett, és megpróbált elmosolyodni, de már nem volt rá képes… Alig érezhetően megszorította a lány ujjait, amik a kezét szorongatták, és félig öntudatlanul nézte az előtte álló két férfit… A régi barátot és a régi ellenséget…

Milyen furcsa… Mostanra olyan más lett a felállás! – gondolta kábultan. Perselus védelmezi Őt az egyik Tekergőtől… Micsoda képtelenség… Nem lett volna szabad… Nem kellett volna engednem… Akkor sem, ha a barátaim voltak… Ez volt az utolsó gondolatfoszlány, ami átsuhant agyán, az egyre jobban elhatalmasodó köd és sötétség közepette, aztán beszippantotta a fekete, jeges hideg… A borostyánszínű szemek lecsukódtak, és Remust nem érdekelte már semmi… Elveszítette az eszméletét…

Lena iszonyatos fájdalmat, dühöt érzett, és gyűlölettel nézte a verejtékben úszó, reszkető, nyüszítő, szánalmas alakot, aki ezt tette… Abból, ahogy Piton szemben állt vele, tudta, hogy csak ő lehetett…

Nézte, ahogy undorodva méri végig a térdre rogyva könyörgő férfit, és felsikoltott, mikor észrevette, hogy az előrántja eddig rejtegetett pálcáját, és megpróbálja megölni azt az embert, aki mindenkinél fontosabb ezen a világon… A bájitaltan tanár azonban sokkal gyorsabb volt, és a halkan kimondott átok leterítette Petert.

Végem van… Ez most nem sikerült… Elhagyott a szerencse… - futott át Pettigrew agyán élete utolsó gondolata, és mire egész testével a földre zuhant, már halott volt…

Hála Istennek, Neki nem esett baja! – sóhajtott fel Lena, és újra Remus fölé hajolt. Megpróbált rájönni, hogy él-e még… Halkan felzokogott. Ez a mai nap a legborzalmasabb egész eddigi életében!

Piton torka elszorult, ahogy a kétségbeesett lányt nézte. Hogy fogja ezt elviselni?!

Egy pillanatra szinte irigyelte Lupint. Legalább nyugalma lehet végre, és szívből megsiratja valaki… Vajon lesz-e, aki téged sirat meg?! – kérdezte egy keserű hang legbelül.

Ugyanakkor csodálkozva vette észre, hogy ő is szomorúságot érez, és ez csak részben tudható be annak, hogy sajnálja Lenat… Furcsa módon mintha már most hiányzott volna az egykori Tekergő, az ősellenség… Fene se érti… Mikor történt, hogy alakult ez ki?! És miért?! Mindegy, most nem lehet tovább foglalkozni ezzel!

- Lena! Jöjjön!

- Nem akarom itt hagyni Remust! Nem, amíg él!

- Még nincs vége a csatának, az ég szerelmére! Itt, minden nélkül semmit sem tehet érte! Maga is meg akar halni?! Szedje össze magát! Muszáj! Nem hagyhatjuk magára az Igazgató urat, már így is percekre kiestünk a harcból hárman is! Gyerünk! Ne aggódjon, valószínűleg hamarosan itt fekszünk mellette mindannyian! – mondta némi belenyugvással.

- Rendben! Menjünk! – szorította össze száját a lány, és felemelkedett. Még mindig könnyes volt a szeme, de már düh is csillogott benne. És még valami, amit Piton még sosem látott abban a barna szempárban… Bosszúvágy…

Tényleg nagyon szerette…- állapította meg, és próbált nem foglalkozni a fájdalommal, ami a lelkébe mart. Más dolguk van most!

Mindketten belevetették magukat a küzdelembe, még éppen idejében, mert a Halálfalók már majdnem kihasználták, hogy a három ember kiesésével fellazult a védelem. Az utolsó pillanatban csatlakoztak társaikhoz, és verték vissza közös erővel újra a támadást. És újra… És megint… Hullámokban érkeztek a Halálfalók, de minden roham megtört a kétségbeesetten védekező pár ember elszántságán. Érezték azonban, hogy ez nem mehet már sokáig így… Iszonyatosan fáradtak voltak mindannyian.

Harry alig állt a lábán, időről-időre elsötétült előtte a világ.

Mordonnak egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy felemelje a kezét, olyan nehéznek érezte a karját, mintha ólomból lett volna.

Hagridot tetőtől-talpig sebek borították, és bár kezdetben harsány kiáltásokkal kísérte minden ütését, átkát, mostanra összeszorított szájjal, teljes csendben harcolt, nem volt már ereje felesleges mozdulatokra, hangokra…

McGalagony szigorú arca beesett, elszürkült, és ettől még keményebbé vált, vonásai kiélesedtek, de rendíthetetlenül állt a helyén Dumbledore oldalán.

Tonks olyan sápadt volt, mint még soha életében, a szokott vidámságnak nyoma sem volt, szédelegve próbált kitartani.

Mundungus magában káromkodott, és szidta az egész világot, saját magát is beleértve. Micsoda ostobaság, harcolni, meghalni… Ahelyett, hogy szépen mindenki a maga dolgával törődne, mint ő! Ennek ellenére tudta, hogy itt a helye, és nem hagyná itt Dumbledore-t, talán akkor sem, ha elküldené…

Lenat csak a dühe és fájdalma tartotta talpon, legszívesebben lehunyta volna a szemét, legyen vége mindennek… De tudta, nem adhatja fel, ha másért nem, hát azért, hogy Remus halála ne legyen hiábavaló! Küzdenie kell érte! És Pitonért… Elég volt ránéznie a mellette harcoló fekete alakra, hogy újra erőre kapjon. Amíg a férfi bírja, ő is bírni fogja! Mellette akar lenni… Ha úgy, hogy Vele kell meghalnia, akkor úgy! Nem hagyhatja magára, ennyi dementor között! Öt ebben a pillanatban is feléjük tartott… A lány azonnal megidézte gyönyörű, ezüstösen csillogó unikornis formájú patrónusát, nehogy Perselus közelébe férkőzhessenek. Próbálta mindezt úgy csinálni, hogy a férfinak ne tűnjön fel, hogy tulajdonképpen őt próbálja védeni…

Két ember volt mindössze, akin nem látszott különösebb fáradtság. Az egyik Dumbledore, aki a legidősebb volt, mégis mindenkinél jobban bírta a megpróbáltatásokat. Életereje elpusztíthatatlannak tűnt, és ugyanolyan energia áradt belőle, mint a csata elején.

A másik pedig Piton, akinek elég volt egyetlen pillantás a sápadt kis arcra, sebekkel borított testre maga mellett, hogy feltörjön benne az iszonyatos düh és gyűlölet, ami minden fáradtságot elsöpört.

Voldemort összehúzott szemmel, hideg kegyetlenséggel nézte a halálosan kimerült kis csoportot. Ez a vénember sosem adja fel?! Erőt sugároz a többiek felé is, akik nélküle valószínűleg már összecsuklottak volna, hiszen alig állnak a lábukon! Pont Ő… Pont Őt nem sikerül megtörni, akármilyen erővel támadnak is! Igen… Megint beigazolódik, hogy nem véletlenül tartott tőle mindig egy kicsit! De csak egy varázsló… Nagy tudású varázsló, de nem mindenható! Előbb-utóbb fel kell, hogy adja! És akkor végük…

Neki, a Potter kölyöknek, annak a bosszantó, sárvérű kis szukának, aki volt olyan szemtelen, hogy ellene támadt, nem is egyszer! Volt képe mugli trükköket bevetni, ellene! Az a legbosszantóbb, hogy sikerrel! Mugli fegyverrel sebezte meg őt, és most a mugli sereg, amivel jött, megtizedelte a legjobb embereit! De meglakol még ezért! Na és Piton…

Ennél a névnél különös dühvel izzott fel a szeme. Tőle sosem tartott… Meggyőződése volt, hogy gyáva lenne szembefordulni vele… Úgy gondolta, tiszteli és féli őt annyira, több okból is, hogy az árulásra gondolni se merjen! Azt el tudta képzelni, hogy elszegődik Dumbledore mellé, ha halottnak hiszi őt, de hogy ellene fordul, miután visszafogadta, és megkóstoltatta vele a hatalmát, erejét nem is egyszer… Bízni persze nem bízott benne, ő senkiben sem bízott, ilyen ostobaságot csak Dumbledore művel, de hitte, hogy uralkodik felette. És közben…

Az orránál fogva vezette ez a… Ez a… korcs… Megszületnie sem lett volna szabad! Megakadályozhatta volna… de arra gondolt, még jól jöhet, még szüksége lehet rá! Elvégre a legjobb vér folyik az ereiben! A valaha élt legnagyobb mágus vére keveredik egy színtiszta aranyvérű nőével! És milyen szép volt az a nő! A legjobb választásnak tűnt… De labilis, gyenge idegzetű, állhatatlan volt… Valószínűleg Tőle örökölte ezt is, mint a haját és a szemét! Most majd utána küldi, akármilyen elszántan harcol is! Jól küzd… - állapította meg elgondolkodva. Mi hajthatja?! Mi ad erőt neki?! Dumbledore, ez nyilvánvaló… De kell itt lenni valami másnak is, ami olyan eszeveszett bátorságot csepegtet bele, hogy úgy hullnak előtte a legjobb Halálfalói, mint a legyek… Túlságosan sok embert veszítettem! – gondolta. Ha ez így megy tovább, még baj is lehet! Látta, hogy az emberei is egyre fáradtabbak, nem csak a védők. Egyre gyakrabban pislogtak feléje, egyre inkább nehezükre esett rohamra indulni… Azt is észrevette, hogy Dumbledore felé szinte már nem mernek támadni… Pedig ott áll mellette a kölyök is! Perselus mellett pedig az a lány, akinek még a gondolatai is olyan undorítóan, émelyítően tiszták… Hát persze!!! A lány!!! Hogy erre nem gondolt eddig! Na lássuk csak! Pitonra szegezte a tekintetét, és a csata forgatagán keresztül szinte meglékelte a fejét, hogy hozzáférjen a gondolataihoz. Most nem lesz ereje, ideje ez ellen védekezni, túlságosan leköti a harc! Pár másodperc telt csak el, és máris gonosz mosoly futott át az arcán.

Igen! Megvagy!!!

A bájitaltan tanár összerándult. Hirtelen megérezte, hogy láthatatlan ujjak tapogatják le az agyát, beletúrnak a legféltettebb titkaiba. Azonnal lezárt minden kaput, de érezte, hogy elkésett. Egy pillanattal, de elkésett! Tudta, ki az, aki ebben az iszonyatos vérengzésben képes ezzel foglalkozni. Azt is tudta, hogy mit látott… Tudta, és halálra rémült…

Késő! – nevetett fel hangosan, győztesen Voldemort. Észrevette, hogy belenéz a fejébe… Még ebben a pokolban is észrevette! – gondolta némi elismeréssel. De hiába… Mire elzárta az agyát, ő már megtudta azt, ami most a legfontosabb! Rájött, hogy mi a sebezhető pontja! És senki ne higgye, hogy nem fogja kihasználni! Egyszerre két ellenséget küld padlóra, aztán nem tehet mást, beveti azt a varázslatot, amit eddig nem akart… Nem is tehette volna, hiszen egy egész sereget nem tudott volna elintézni vele… De hol van ez a pár nyomorult Dumbledore-bolond már a seregtől?! Nem halogathatja tovább, hiszen ha ez még sokáig így megy, nem marad embere, aki mellette álljon, mikor hatalomra kerül! Túl nagy a veszteség! Ha Perselust sikerül kivonni a forgalomból, senki nem tehet ellene semmit, még Dumbledore sem! Talán már előbb meg kellett volna tennie, de ez a varázslat túl nagy erőt követel, és a saját emberei sincsenek biztonságban tőle... Ami még nem lenne baj, de ha alkalmazza, akkor utána szüksége lesz rájuk, hiszen pokolian kimerült lesz! Majd visszarendeli őket, és amikor az ellenség beleéli magát abba, hogy megfutamodtak, ő fog támadni! A Sötét Nagyúr, a legnagyobb mágus a földön megmutatja a hatalmát! Csak még előbb… Ez a két ember… Talán egyszerűbb lenne, ha Perselust ölné meg… De nem! Látni akarja a gyötrelmet, a kínt az arcán, a szemében! Egy egyszerű, gyors halál nem büntetés azért, amit tett! Felemelte a varázspálcáját, és kéjesen elmosolyodott.

- Utat! – kiáltotta, és emberei azonnal engedelmeskedtek.

A Roxfort védői egy emberként kapták fel a fejüket. Mire szánhatta el magát?! – kérdezték maguktól mindannyian.

Pitonnak rettenetesen rossz előérzetei voltak.

Nem tetszett neki, hogy pár pillanattal az után indult el a Nagyúr, hogy beleturkált a fejébe. Mit tervezhet? – gondolta, és kicsit még meg is nyugodott, mikor látta, hogy az embertelen szemek őt célozzák meg, szinte felnyársalják, és kezében a felemelt varázspálca az ő szívére mutat. Felkészült egy reménytelen küzdelemre… Aztán kétségbeesetten látta, hogy a keskeny száj még szélesebb mosolyra húzódik, és a varázspálca elfordul róla, de csak egy kicsit mozdul jobbra… Egészen kicsit… És a Nagyúr őt nézi, gúnyosan, megvetően… Mindent megértett… Rájött a titkára, és most ez a büntetése!

- Ne! Lena! – kiáltotta kétségbeesetten, és megpróbálta hárítani a zöld sugarat, ami máris a karcsú lány felé suhant, és közben tudta, hogy reménytelen! Lena is észrevette, hogy mi készül, és ő is próbált védekezni, de magában már feladta. Vége! Ezt nem tudja kivédeni!

Csatlakozott azonban valaki más is… Dumbledore a rémült kiáltásra a másodperc töredéke alatt reagált, és máris elindított egy védővarázslatot. Hármójuk ereje együtt elég volt arra, hogy kicsit eltérítse Voldemort átkát, de az még így is elérte a lányt… Csak érintette, de olyan pokoli volt az ereje, hogy a vékony kis alak megingott, halk sikoly hallatszott, a csöpp kis teremtés iszonyatos, gyötrő kínt érzett egy pillanatra, aztán úgy zuhant a földre, mintha villám sújtotta volna…

Mindenki azt hitte, hogy vége… Még maga Dumbledore és Voldemort is…

Pitonnak elakadt a lélegzete. Mindig tudta, hogy neki nem szabad megszeretnie senkit, mert csak kiszolgáltatottá, sebezhetővé válik, de azt nem sejtette, hogy ennyire fog fájni… Letérdelt Lena mellé, és csak nézte. Képtelen volt mozdulni, hozzáérni… Úgy érezte, soha többé nem akarja a kezét sem felemelni… Megszűnt körülötte a világ, nem látott, nem hallott semmit…

Voldemort kéjes elégtétellel nézte a pokoli fájdalmat, ami kiült a keskeny arcra, gyönyörködött a megvonagló, fejét lehajtó fekete alakban, élvezte a szénfekete szemekben látható kínt… Igen! Ez az, amit akart! Felnevetett, aztán kiadta a parancsot:

- Vissza!

- Vissza?! De hát, Nagyúr, most hátrálunk meg?! – kérdezte döbbenten egyik alvezére.

- Nem hátrálunk meg, de most én következem! Húzódjon hátra, akinek kedves az élete! De tőlem maradhattok is, ha együtt akartok meghalni ezekkel a sárvérű és mugli imádókkal!

- Értem, Uram! – bólintott tisztelettel a férfi, és megborzongott. Nem tudta, mire készül a Sötét Nagyúr, de sejtette, hogy most valami olyat lát, amit még soha…

Villámgyorsan visszahúzódtak, és várták, hogy mi fog történni.

A Roxfort védői elképedve néztek össze.

- Feladták… Hihetetlen… - motyogta döbbenten Mundungus.

- Nem, nem adták fel! Voldemort készül valamire! – válaszolta nagyon határozottan Dumbledore, és összevont szemöldökkel fürkészte az ellenséget. Egy pillanatra Piton és Lena felé nézett, és összeszorult a szíve. Mekkora szükség lenne rájuk, Istenem! De az egyik halott, a másik pedig lélekben meghalt vele… De ő nem adhatja fel! És a többiek sem! Újra Voldemort felé fordult, és látta, hogy felemelkedik az a varázspálca, ami már annyi iszonyatot vitt véghez… A gonosz, jeges mosoly valami különleges borzalmat ígért…