41. fejezet

Együtt

Igen, Dumbledore-ra mindig lehet számítani! – gondolta Piton, és be kellett látnia, hogy napok óta most először érzi kicsit jobban magát. Maradni ugyan nem fog, azon még az Igazgató sem tud változtatni, ami miatt el akar menni, de jól esett a tudat, hogy még most is fontos neki, hogy mi történik vele. Bár másnak is fontos lenne! De nem az, így aztán jobb, ha elkezd csomagolni… Aha, és mégis mit?! Amit magával vihetne, azt pár perc alatt össze tudja szedni… Dumbledore-nak pedig megígérte, hogy még marad egy-két napot… Vajon miért kérte ezt?! Hiszen megmondta, hogy végleges a döntése! Annyira elgondolkodott, hogy szinte összerezzent, amikor kopogtattak az ajtón.

- Professzor úr, szeretnék beszélni Önnel!

Hát ez nem igaz, mit akar már megint?! Most mi kell neki?! Mije maradt még, amire szüksége lehet?! Kedves ismerősként köszöntötte a dühöt, amit napok óta először végre újra képes volt érezni, az ajtóhoz robogott, és valósággal feltépte.

- Most mit akar, kisasszony?! – kérdezte villámló szemmel.

Lena döbbenten meredt a haragos arcra, és hihetetlenül megkönnyebbült. Dühös! Na végre! Megint nem tudja ugyan, hogy mi a baja, de nem is fontos! Ezzel már tud mihez kezdeni, tovább bosszanthatja, hogy aztán lecsillapítsa, vagy hagyhatja, hogy magától múljon el… Mindegy! A lényeg az, hogy ez a régi Perselus, akit ismer! Mélyet sóhajtott, és kicsit hátrahajtott fejjel belenevetett a szikrázó fekete szemekbe.

Piton tehetetlenül fújt egyet. Ez mindennek a teteje! Azt hitte, végre képes a régi formáját hozni, azt, amitől mindenkiben megfagy a vér, erre tessék! Már ez sem működik?! Igaz, Lenara sosem hatott igazán…

- Ha befejezte a szórakozást, esetleg válaszolhatna, kérdeztem valamit!

- Ha kicsit megnyugodna, és félreállna az ajtóból, esetleg bemennék!

- Minek?!

- Beszélgetni…

- Jaj, ne! Ezúttal miről? – fakadt ki a férfi, de önkéntelenül is tett egy lépést oldalra, hogy a lány beljebb kerülhessen.

- Önről! – fordult felé Lena, már a szoba közepén állva.

- Nem túl érdekes téma, nem gondolja?!

- Nem, nem gondolom… Szeretnék kérdezni valamit!

- Igen?!

- Miért akar elmenni innen?

- Ezt honnan tudja?! És mi köze hozzá?!

- Az előbb hallottam az Igazgató úrtól, és igaza van, semmi közöm hozzá, de engem mégis érdekel!

- Nem tartozik senkire, és különben is jogom van elmenni, nem?! Éppen eleget voltam itt! Sőt! Talán túl sokat is…

- Persze, joga van elmenni… Ha van hova… Van?! – kérdezte a lány, mert úgy döntött, most nem lesz kíméletes! Talán így őszintébb lesz!

Piton megvonaglott. Remek! Kegyetlen eddig még sosem volt vele… Fejlődőképes! – gondolta gúnyosan.

- Nincs… Köszönöm, hogy emlékeztet, Miss Flower! Még elfelejtettem volna!

Lena felsóhajtott.

- Nem bántani akarom! De ha nincs valami jobb hely, ami vonzza, akkor mi értelme lenne itt hagyni a Roxfortot, ami az otthona is, és ahol szeretik?!

- Hogy mit csinálnak, kisasszony?! Látom, tréfás kedvében van! Jót mulattunk, Ön legalábbis, marad még?! – intett félreérthetetlen mozdulattal az ajtó felé a férfi.

- Igen, azt hiszem, maradnék még egy kicsit… - mondta Lena mosolyogva.

- Micsoda öröm! – nyugtázta a szándékot gúnyosan Piton, és még magának sem szívesen vallotta be, hogy ez az igazság… Mindegy mit mond, lényeg, hogy itt van!

- Nem válaszolt a kérdésemre, Professzor úr! Miért megy el? És azt is tudni szeretném, hogy van-e valami, amivel visszatarthatnánk!

- Nincs! – vágta rá a férfi azonnal, határozottan, habozás nélkül.

Talán túl gyorsan is… - gondolta Lena.

- Pedig az Igazgató úrnak komoly tervei vannak! Szeretné felszámolni az ellenségeskedést a Roxfort négy háza között. Szüksége lenne Önre!

- Igen, Ő is ezt mondta, de… Majd segít neki valaki más!

- Kicsoda?!

- Nézze, Miss Flower, ne próbáljon engem Dumbledore-ral zsarolni! Biztosan megtalálja a megfelelő embert! Tud a döntésemről, és belenyugodott!

Dehogy nyugodott! Csak abban bízott, hogy én meg tudom győzni! Azt mondta, legyek őszinte Hozzá! És Remus is ezt javasolta! Sőt… Követelte! – mosolyodott el magában Lena.

- Most min mosolyog, ha szabad kérdeznem?!

- Csak elgondolkodtam…

- Mégis min?!

Nem megy, nem merek belekezdeni! Nem élem túl, ha döbbenten rám mered, aztán megvetően végigmér, és kikéri magának az ötletet! Gyáva vagyok, és kész! Pedig meg is ígértem, hogy belevágok… Miért olyan biztos, hogy visszautasít? Hiszen… Volt már rá példa, hogy elutasításnak még a nyoma sem látszott rajta… Például mikor Voldemort hívatta! Előtte nem úgy nézett ki, mintha utálná, hogy velem kell lennie!

- Nem osztaná meg velem a gondolatai egy részét, ha már ilyen jól szórakozik rajtuk, Miss Flower?! – kérdezte Piton, és úgy érezte, megüti a guta a lány egyre szélesedő mosolyát látva. Betör a szobájába, nem válaszol a kérdéseire, csak mosolyog itt nagy titokzatosan! És még jól is áll neki, hogy a franc esne bele!

Na jó, akkor legyen! Próbálkozzunk az igazsággal! Legfeljebb, ha nagyon rosszul sül el, akkor elbujdosok, és az életben nem kerülök többet a szeme elé! – határozta el magát Lena. Mélyet sóhajtott, és elszántan nézett fel a férfira.

- Azon gondolkodtam, mit szólna hozzá, ha én kérném, hogy maradjon! Mit kellene mondanom, hogy ne menjen el?!

- Miért olyan fontos ez magának? Mégis, mi a csudát akar tőlem, kisasszony? Nem mondaná el végre, hogy mire van szüksége?!

- Öntől nem akarok semmit, én Önt akarom!

Pitonnak elakadt a lélegzete, és levegő után kapkodva nézett Lenara. Megőrült ez a nő, vagy ő hallotta rosszul?

- Hogy mondta?!

- Az arckifejezéséből ítélve tökéletesen értette, mit mondtam! Nem fogom még egyszer megismételni, egyszer is elég nehéz volt!

- Miért mondta, ha olyan nehéz volt?! Látom, tényleg mindenre képes, hogy itt tartson, de ekkora áldozatra igazán nem tartok igényt!

- Én nem beszéltem áldozatról… Ön annak érezné?!

- Na jó, ezt talán hagyjuk! Nem szeretem, ha szórakoznak velem!

- Soha nem beszéltem ilyen komolyan… De úgy látom, hiába… - mondta Lena nagyon halkan, és lehajtotta a fejét. Szeretett volna elsüllyedni, eltűnni… Úgy látszik, Dumbledore és Remus is tévedett! Nem lett volna szabad belekezdeni!

Piton görcsbe rándult gyomorral, hitetlenkedve nézte az elkeseredettnek tűnő lányt. Ez a szomorúság most nagyon valódinak, őszintének tűnt… És olyan szívszorítóan hatott a boldog mosoly után, ami belépéskor ült azon a kedves arcon! Lehet, hogy az igazat mondta?!

Lehetetlen! Akkor mi van a barátjával?! Mielőtt meggondolhatta volna, már ki is csúszott a száján a kérdés:

- Mondja, Lupin tudja, hogy itt van?

- Igen, miért? – Lena hangja színtelen, elkeseredett volt.

- Azt is, hogy… hogy mit…

- Igen, azt is! Miért fontos ez?!

- Tudja?! És mit szólt hozzá?! – magában arra gondolt, hogy ha ő lenne Lupin helyében, előbb tekerné ki a nyakát, mintsem hagyja, hogy más férfiak szobájába mászkáljon, pláne ilyen ötletekkel!

- Ő javasolta, hogy próbálkozzam meg az igazsággal! Biztos volt benne, hogy… Hagyjuk! Félreérthetett valamit!

Piton most már tényleg teljesen elképedt. Vagy ő nem ért hozzá, vagy mindenki megbolondult!

- Hogy engedhette meg?! Tudtam, hogy nem teljesen normális, de ez…

- Sajnálom, hogy ennyire felháborítónak találja, amit mondtam! Nem gondoltam, hogy ennyire kellemetlenül fogja érinteni, sajnálom! Felejtse el! – mondta Lena, és az ajtó felé lépett. Egyszer jusson ki innen! Megsemmisülten próbálta a fejét felemelve tartani, hiszen legszívesebben fülére szorított kézzel, lehunyt szemmel rohant volna világgá.

Már majdnem a kilincsen volt a keze, mikor Perselus megragadta a vállát, és maga felé fordította.

- Nem megy sehova, amíg ezt nem tisztáztuk! – magában arra gondolt, hogy ha Lupinnak és a lánynak mindegy, ő ugyan nem fog apróságokon fennakadni! Hiszen ha csak meglátja, majd’ eszét veszti! Kicsoda ő, hogy ilyen ajánlattal beállít a szobájába, ő meg hagyja kisétálni?! Valami idióta lovag?! Na nem! Megragadta a karcsú derekat, és magához húzta a formás testet, amit évek óta maga előtt látott, éjjel-nappal. Egyik karjával szorosan ölelte, hogy szinte mozdulni sem tudott, a másik kezével a hajába túrt, így kényszerítve, hogy ránézzen, és a szájára hajolt. Miért van ez így? Miért veszítem el a fejemet, ha csak megérintem? – gondolta, és kétségbeesetten érezte, hogy máris lángolni kezd a teste, ahogy az már lenni szokott…

Lena tiltakozni próbált, nem tetszett neki ez a hirtelen váltás. Ha az előbb hallani sem akart rólam, akkor most mi ez?! Ne játszadozzon velem, ezt nem fogom engedni, akkor sem, ha megőrülök érte! Nem hagyom, hogy kigúnyolja az érzéseimet! – döntötte el magában.

Piton szinte észre sem vette a lány amúgy sem túl meggyőző védekezését, és egyre vadabbul, őrültebben csókolta, falta a száját, finoman harapdálta az ajkait, majd az állát, lecsúszott a nyakára, és a következő pillanatban már a vállgödrénél járt, ott becézte, szívta a forró, bársonyos bőrt, nyelve végigsimított a kulcscsontján…

Lena halkan felnyögött, és észre sem vette, mikor feledkezett el arról az elhatározásáról, hogy nem fogja hagyni magát, mindenesetre minden ellenkezését nyom nélkül söpörte el az az őrült szenvedély, amivel a férfi magához ragadta. Hozzásimult, vállát kicsit hátrafeszítette, így kínálta fel magát még jobban a forró csókoknak, kényeztető érintéseknek. Lassan felemelte a kezét, hogy átölelje a nyakát, magához húzza a fejét, és észre sem vette, hogy a Holdliliom még mindig a kezében van, teljesen megfeledkezett róla… Ennek köszönhetően sikerült is eltalálnia vele Perselus tarkóját…

- A pokolba! – szisszent fel Piton, és lazított egy kicsit a szorításán, majd, ahogy vágytól elködösült agyáig lassan eljutott, hogy mi is történt, teljesen elengedte a lányt, és levegő után kapkodva próbálta összeszedni maradék józan eszét.

- Nem muszáj leütnie, kisasszony, elég, ha nemet mond! – mondta rekedten, és arra gondolt, hogy még éppen időben! Hajszálon múlt, hogy megtegyen valamit, amiért egy óra múlva rettenetesen utálná és megvetné magát. Hogy feledkezhetett meg ennyire a büszkeségéről?! Majdnem belement egy ugyanolyan megalázó szituációba, mint Lilyvel! Az ég szerelmére! Akkor kölyök volt, de mostanra lehetne több esze!

Megfogadta azon a napon, hogy soha többé nem hagyja kihasználni magát, erre tessék! Rettenetesen szüksége lenne erre a lányra, de nem így!

- Én… nem akartam… - nyögte Lena döbbenten, értetlenül, aztán rájött, hogy mi is van a kezében. Elfelejtette odaadni a Holdliliomot! Hogy feledkezhetett meg róla, hiszen azért hozta, hogy legyen valami indoka bejönni hozzá! Erre beszél mindenről, csak erről nem!

- Nem akarta?! Nekem nem úgy tűnt! Amúgy mivel próbált leütni? – kérdezte a férfi, tarkóját masszírozva.

- Véletlen volt… Csak ezt hoztam vissza Önnek!

- A Holdliliom?! Jól látom, hogy új levele van?! – kérdezte hitetlenkedve Piton, és a döbbenet egy pillanatra még a haragot, önutálatot is kiverte a fejéből.

- Igen! – mosolyogtak rá a barna szemek, és a lány is elfeledkezett most mindenről, ami eddig történt, jóról is, rosszról is, csak a férfi kezét figyelte, ami önkéntelenül indult el a virág felé, hogy megsimogassa, aztán rajtakapottan húzódott vissza…

Lena mosolya még szélesebb lett, és szeretett volna visszabújni Perselus karjaiba, annyira meghatotta ez a mozdulat.

- Hogy csinálta ezt?! – kérdezte a bájitaltan tanár, és a szénfekete szemekben eltitkolhatatlan elismerés tűnt fel egy pillanatra.

- Próbálkoztam én mindennel… Attól tartok, némelyik kísérletem már a fekete mágia határát súrolta! – mondta tréfásan a lány.

- Nagy kár, hogy ezt nem láttam! Lena Flower és a fekete mágia! Érdekes lehetett! – mondta Piton kis gúnnyal, de közben megjelent az arcán egy villanásnyi időre az a mosoly, amiért egykori tanítványa mindig rajongott, és bármire képes lett volna, hogy előcsalogassa. Most is ragyogó tekintettel nézett fel rá, és a férfi újra érezte azt a melegséget, gyengédséget, amit senki másnál, soha. Közelebb lépett hozzá, két kezébe fogta az arcát, és egészen közelről nézett a szemébe. Sosem fog ez elmúlni?! Mindig ezt fogja érezni, ha a közelébe kerül?!

- Miért vesződött vele ennyit? Csak azért, mert szereti a virágokat?

- Igen, azért! Is…

- Is?!

- Nagyon szeretem a Holdliliomot, de nem lett volna ilyen fontos, ha nem magától kapom ajándékba!

- Miért?

Lena megpróbálta elfordítani a fejét, de képtelen volt… Nemcsak az arcára simuló ujjak, hanem a kutató pillantás miatt sem.

- Már válaszoltam! Meg is botránkoztattam, úgy emlékszem!

- Lena… Miért csinálja ezt velem?! – kérdezte Piton sóhajtva.

- Miért, mi rosszat mondtam, vagy tettem, az ég szerelmére?! Nem értem… Voltak olyan percek, amikor… amikor nem úgy tűnt, mintha a terhére lennék! Most mi a baj?! Sok az, amit akarok?!

- Inkább kevés…

- Ezt hogy érti?

- Nézze, én nem tudom Lupin hogyan gondolkodik…

- Hogy a pokolba kerül ide állandóan Remus?! Mit akar Tőle, mi köze Neki ehhez?! – veszítette el a nyugalmát Lena, aztán hirtelen úgy nézett a férfira, mintha először látná. Ez nem lehet igaz! Nem létezik, hogy ez a baja! Hiszen ahhoz, hogy ezt gondolja, legalábbis vaknak kellene lennie! Pedig nagyon úgy néz ki! Ha jobban utánagondol…

- Ön azt hiszi, hogy Remus és köztem van valami?!

- Mi az, hogy azt hiszem?! Ne akarja azt mondani, hogy semmi köze hozzá!

- Ilyet soha nem mondanék! Remus a legjobb barát, aki csak létezik, nagyon szeretem, olyan, mintha a testvérem lenne, bármit megtennék érte, és szerintem Ő is értem, de ennyi és nem más! Soha nem volt, és soha nem lesz szerelem, ha erre gondolt!

- Most komolyan beszél?! – Piton szinte belefúrta tekintetét a barna szempárba, minden erejével azon volt, hogy olvasson belőlük. Igaz lehet?! Nagyon őszintének tűnik, de… Lehetetlen! Nem érthette ennyire félre! Vagy mégis?!

A kicsi lány megkönnyebbülten sóhajtott fel, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Ilyen nincs! Ezért volt az egész?! Érezte, hogy miután felszabadult egy nagy teher alól, lassan elborítja a düh. Perselus megdöbbenve látta a vad tüzet, ami fellobbant a nagy, máskor simogató szemekben.

- Most mi van?! – kérdezte kicsit zavartan.

- Tudja, érdekelne, hogy mégis minek néz engem?! Hogyan gondolhatta, hogy azok után, ami… szóval… Igenis, történt köztünk egy-két dolog, és fel nem foghatom, hogy feltételezhette azok után, hogy mást szeretek! Tényleg azt hiszi rólam, hogy ha szerelmes lennék Remusba, képes lettem volna… - Lena elpirult, és nem fejezte be a mondatot, de a szeme lángolt, a keze pedig ökölbe szorult mérgében.

- Volt már ilyen! – morogta Piton halkan, és némi lelkiismeret furdalással nézte a dühös kis alakot. Ha igazat beszél, akkor tényleg elég kellemetlen az egész… De újra eszébe jutott az az évekkel ezelőtti este…

- Lehet, hogy volt, de nem velem! – sziszegte Lena, és a düh mellé, hogy változatosabb legyen, már féltékenységet is kezdett érezni. Ki volt az a nő, aki ennyire megsebezte?! Aztán én ihatom meg a levét! – mérgelődött. Szeretett volna csendben maradni, de képtelen volt rá. Önkéntelenül is kibukott belőle a kérdés:

- Ki volt az?!

- Kicsoda?

- Ne szórakozzon velem! Ki volt az a nő, akivel “volt már ilyen”?!

- Nem mindegy? Iszonyúan régen volt…

- Ahhoz képest elég szép mély sebet hagyott! Szereti?

- Ugyan! Nem is él már…

- Szerette?

- Lena…

- Az kérdeztem, szerette-e?!

Piton magában elmosolyodott. Igen, ezt az érzést tévedhetetlenül felismeri, hiszen kínozta elég sokáig… Féltékeny! El kellett ismernie, hogy hihetetlenül jól esik az a tudat, hogy a lány is képes átélni miatta azt, ami őt kis híján megőrjítette. Gyönyörű, ahogy szikrázik a szeme! Ahogy kicsit szétnyílik a szája a dühtől… Érezte, hogy minden eddiginél erősebben tör rá a vágy, átölelte a derekát, és meg akarta csókolni, de Lena, életében először nagyon határozottan ellenállt, a barna szemek pedig választ követeltek. Mire is?! – gondolta kábultan. Minden kiment a fejéből, ahogy a karcsú test az övéhez simult. Ja, igen…

- Kedveltem... Egyetlen alkalom volt, iszonyúan régen… Nem is ismertük egymást igazán! Mást szeretett, akkor sem volt az enyém, egy pillanatra sem, amikor a karomban tartottam! Egészen más volt, mint Önnel!

- Miből gondolja?! Szeretném emlékeztetni, hogy velem még nem volt soha! És miből gondolja, hogy ha megtörténne is, én tényleg a magáé lennék?! Lehet, hogy engem még kevésbé ismer! – vágta oda gúnyosan, dühösen Lena, aztán azonnal megbánta ezt a mondatot, mikor meglátta a férfi szoborrá merevedő arcát, hideg, gyémántkeménységű, mégis sebzett tekintetét. Piton azonnal elengedte a derekát, és hátrált egy lépést. A csudába!

- Sajnálom, nem ezt akartam! Csak… Tehetetlennek érzem magam, és egy kicsit kiszolgáltatottnak is… Nem ismerem azt a nőt, de biztosan csodálatos volt, különben régen elfelejtette volna! És halott, ami azt jelenti, hogy az emlékeiben egyre szebb, tökéletesebb lesz… Én nem tudok ezzel versenyezni! Nem vagyok szép, tökéletes meg végképp nem! Én csak szeretem… Szeretem, hogy a fene enné meg ezt az egészet! – fejezte be a kitörést elcsukló hangon Lena, és elfordult. Miért adtam ki magam ennyire?! – gondolta keserűen.

Úgyis hiába! Legyen már bennem annyi büszkeség, hogy eltűnök! Hiszen egy árva szót sem válaszol! Már éppen összeszedte minden erejét, hogy megforduljon, köszönjön, és elmenjen, mikor megérezte a férfi karját a derekán. Piton mögé lépett, szorosan átölelte, magához húzta, ajka pedig simogatni kezdte a halántékát…

- Ennyi sületlenséget akkor hallottam egy szájból utoljára, mikor Neville Longbottomot feleltettem… Ennek a nőnek adtam én jelest bájitaltanból?! – suttogta a bársonyos hang, a gúnyos szavak ellenére olyan simogatóan, hogy a lány beleremegett, mert úgy érezte, minden szó a gerincét karmolássza… Hátradőlt az ölelő karokban, és amennyire csak lehetett Perselushoz simult, reszketve hagyta, hogy végigcsókolja az arcát, a nyakát… Hátrafordította a fejét, hogy felkínálhassa a száját, és halkan nyöszörögni kezdett, mikor érezte, hogy a férfi kezei cirógatni kezdik a testét. Ahogy erősödött a simogatás, úgy mélyült el a csók és fél perc sem telt bele, már vadul, őrült szenvedéllyel kaptak fogukkal a másik ajka után, és egyszerre hördültek fel, mikor a hosszú ujjak megmarkolták a lány melleit.

Lena térde megcsuklott, hátranyúlt, hogy megkapaszkodjon Piton karjában, vállában, és ellenkezés nélkül hagyta, hogy letépjék róla a talárját… Egész testében remegni kezdett, mikor a kezek becsúsztak a blúza alá, és meztelen bőrére tapadtak. Fejét a férfi vállának feszítette, és érezte, hogy hatalmas hullámokban tör rá a vágy, olyan erősen, hogy majd eszét veszti, és képtelen megakadályozni, hogy megmozduljon a teste…

Perselus foga szinte megcsikordult, olyan erővel próbálta fékezni magát, de tudta, hogy ilyen szenvedélyes válaszreakciók mellett képtelen lesz visszafogni ezt a pokoli szenvedélyt, ami most olyan erős volt, mint még soha. Megőrülök, ezt nem fogom kibírni! – gondolta, hirtelen megperdítette a karcsú alakot, magához rántotta, egyik kezével minden ruhát leszaggatott róla derékig, másik kezével pedig a gerincét simogatta, egyre erősebben, egyre követelőbben… Érezte, hogy Lena teste pattanásig feszül, és az övéhez tapad, a karcsú kezek a vállába, hátába kapaszkodnak, és hallotta, ahogy a nevén szólítja…

- Perselus! Perselus!

Mintha a szokásos, visszatérő álmai valamelyikében járna… Biztos, hogy ez most igaz? Kit érdekel?! – válaszolta saját magának. A lényeg, hogy csodálatos… Addig élvezd minden percét, amíg fel nem ébredsz! Letépte saját talárját is, és lehunyt szemmel, levegő után kapkodva hagyta, hogy a karcsú kis ujjak kigombolják az ingét, és simogatni kezdjék a mellkasát. Lecsapott a lány szájára, és vadul csókolta, így fojtva el a kiáltást, ami akkor tört fel belőle, mikor a fenekébe markolt, és magához rántotta a csípőjét, jelezve, hogy mire vágyik egyre jobban…

Ebben a pillanatban hangos kopogtatás hangzott fel, de mindketten olyan mélyen jártak már a szenvedélyben, hogy meg sem hallották… Újabb és újabb, egyre vadabb csókok követték egymást, testük egyre jobban felforrósodott…

A következő pillanatban azonban valaki olyan vadul kezdett dörömbölni az ajtón, hogy még ebben az állapotban sem lehetett nem felfigyelni rá.

Lena tompán felnyögött, és a férfi vállába fúrta a fejét.

- Én nem élem túl, ha már megint…

- Hol a varázspálcám?! Megölöm!!! – hördült fel Piton, és a felszikrázó, szénfekete szemek semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy komolyan beszél…

- Azért előbb talán kérdezzük meg, ki az! – mosolyodott el kínnal-keservvel a lány.

Nem kellett érdeklődni…

- Piton Professzor, azonnal nyissa ki, tudom, hogy bent van! Cornelius Caramel vagyok, engedelmességgel tartozik nekem, követelem, hogy azonnal engedjen be!

- Jó, érte nem kár! – bólintott Lena, és Perselus majdnem elnevette magát. Lena Flower, amint ilyet mond?! Akkor tényleg ugyanolyan pokolian vágyik az ölelésére, mint ő az övére!

- Mi legyen? – kérdezte rekedten.

- Ne engedjük be! Könyörgöm! – suttogta a kedves hang, és a nő teljesen hozzásimulva, vállát, fejét hátrafeszítve kínálta fel magát.

A férfi nem várt több bíztatást. Ha a lányt nem zavarja, hogy itt szobrozik az ajtó előtt a tisztelt Miniszter úr, őt ugyan nem érdekli az sem, ha a fél Mágiaügyi Minisztérium toporog odakint! Karjába kapta a karcsú testet, és ott folytatta, ahol abbahagyta… Attól félt, összeroppantja, felfalja ezt a törékeny kis teremtést, olyan erővel tért vissza minden porcikájába a vágy. Szünetet sem tartva csókolta a száját, simogatta, masszírozta a testét, keze bekíváncsiskodott a farmer dereka alá, és már éppen készült, hogy leszaggassa róla ezt a bosszantó, viselőjét hozzáférhetetlenné tevő ruhadarabot, mikor Lena hirtelen eltaszította magától. Mi a fene…?! Most mi van, mit csináltam?! – gondolta kábán, mikor látta, milyen iszonyatos dühvel villámlanak azok a barna szemek. Aztán a tekintete irányából rájött, hogy nem vele van a baj, hanem hívatlan látogatójukkal… És ekkor már azt is hallotta, mit üvöltözik a Miniszter úr… Eddig egyszerűen nem ért el az agyáig, annyira nem érdekelte, illetve annyira lekötötte valami más…

- Velem kell jönnie, és felelnie kell azért, amiért annak a mocskos gazembernek a fiaként képes volt beférkőzni ide, veszélyeztetni, megrontani a gyerekeket annyi éven át! Felelni fog, nem ússza meg, hiába nem akar ajtót nyitni, akkor is bíróság elé kell állnia, és a dementorok előtt fogja végezni!

Ekkor hirtelen egy varázsszó harsant fel, az ajtó iszonyatos sebességgel kivágódott, meg sem állt a falig, és a nehéz, vastag tölgy valósággal a kőfalhoz passzírozta Caramelt, aztán ugyanolyan sebességgel becsukódott, a Minisztert - akinek a keze szinte hozzáragadt ijedtében a kilincshez – magával rántva, hogy most az ajtóra kenődjön fel teljes lendülettel…

Piton talán életében nem nevetett még, de most alig tudta megállni, mikor meghallotta, hogy Cornelius azt mormolja:

- Bégül is, deb annyira sürgős!

A Miniszter úrnak betörhetett az orra! – gondolta magában nem kis elégtétellel, és mosolyogva, gyönyörködve nézte Lenat, aki még mindig reszketett dühében, és varázspálcáját markolva, szikrázó szemmel, támadó testhelyzetben állt a szoba közepén, szemlátomást teljesen elfeledkezve róla, hogy derékig meztelen…

Te jó ég, de gyönyörű! – gondolta elakadó lélegzettel, és rá kellett jönnie, hogy soha semmilyen körülmények között nem tetszett még neki ennyire a lány, mint most, mikor éppen megátkozta a Mágiaügyi Miniszter őméltóságát… Miatta!!!

Felsóhajtott, és érezte, hogy végre átszakad a lelkében valamilyen gát, és hinni, bízni kezd Lenaban és az érzéseiben…

- Tedd le azt a pálcát, és gyere ide! – mondta rekedten, és a nő egész testében megremegve indult feléje…

TE?! – gondolta levegő után kapkodva, boldogan. Mindig érezte, hogy Perselus csak akkor lesz hajlandó tegezni őt, ha teljesen megbízik benne… Ha rászánja magát, hogy testestül-lelkestül odaadja magát… Mi történt most, hogy elértem ezt?! Mit csináltam?! – kérdezte magától szívdobogva, miközben a kitárt karok közé vetette magát. Aztán megértette… Az volt ennyire fontos neki, hogy kiállt érte… Amilyen bolond, eddig kételkedett ebben?! – csóválta meg a fejét, és mosolyogva hagyta, hogy újra csókolni kezdjék.

Piton csak pár másodpercre szakította el a száját az övéről, és döbbenten látta, hogy a lány elkezd az ujjain számolni valamit, magában motyogva.

- Mégis, mi a csodát művelsz?! – kérdezte elképedve.

- Próbálom kitalálni, hogy mi jöhet még közbe! Ez lassan kezd az agyamra menni! Voldemort szerencsére halott, Dumbledore tapintatosabb annál, hogy ilyenkor zavarjon, a Miniszter úr kilőve…

- Mi a helyzet a baglyoddal?! – kérdezte a férfi, felvont szemöldökkel, arra az esetre visszagondolva, mikor a lehető legrosszabb pillanatban csapódott a hátának a lány postása.

- Bezártam a bagolyházba, különben sem tudna bejönni az ajtón! – nevetett Lena.

- Akkor bizakodjunk! A következőt, aki megzavar, tényleg megölöm! – válaszolta Piton, és karjába kapva az ágyhoz vitte a karcsú kis alakot, letette rá, egy pillanatig csak nézte, aztán engedelmeskedett az érte nyúló karoknak, és ráborult…

Újra csókolni kezdte a száját, ami mostanra vérvörösre vált a mai este őrült rohamaitól, de szétnyílva, duzzadtan követelte a további érintéseket. Érezte a testéhez feszülő test forróságát, remegését, a vad szívdobogást, ami mintha a sajátja lett volna. Keze újra és újra végigsiklott az oldalán, csípőjén, majd lefejtette a lányról a farmert. Lena a vállába kapaszkodott, és megpróbálta még közelebb húzni magához. Ujjai végigsiklottak a férfi hátán, és belemarkoltak a fenekébe.

- Kérlek! – suttogta halkan, reszketve, és Piton megvonaglott ettől a hangtól. Egy pillanatra felugrott, minden ruháját leszórta, és a következő másodpercben már újra karjában tartotta Lenat, térdével szétválasztotta a lábait, és vadul nekifeszült. Egyre fokozódott az az eszeveszett, parancsoló lüktetés, amit érzett, és tudta, ezt már nem tudja féken tartani… Képtelenség! Hangosan felnyögött, mikor a lány lábai átölelték a derekát, hogy még közelebb húzzák, a formás csípő pedig hullámzani kezdett, hívogatóan, félreérthetetlenül…

- Nem bírom… Gyere már! Perselus, kérlek! – könyörgött a nő hangosan, magánkívül, minden szégyenérzetét félredobva.

Piton torkából valami azonosíthatatlan hang tört fel, könyökére támaszkodott, és a teste őrült erővel mozdult előre…

- Jaj, végre! – hörögte, mikor megérezte a bársonyos forróságot, ami körbevette. Lassan, majd egyre gyorsabban mozogni kezdett, mert úgy érezte, ha nem könnyebbülhet meg hamarosan, belepusztul. Lena teljesen átvette a ritmust, minden lökést viszonzott, és máris újakat követelt… A férfi két kezébe fogta a szenvedélytől kipirult arcot, és arra gondolt, hogy ha ez az arc, ez a test hazudik, akkor semmi nem igaz ezen a világon! Egy pillanatra eszébe jutott az a sok-sok évvel ezelőtti este, az elkomorodó smaragdzöld tekintet, de érezte, hogy ez most nem történhet meg! Ezek a barna szemek egészen mások! A lány ebben a pillanatban hangos sikollyal feszült meg alatta, és szemét lehunyva még jobban hozzátapadt.

- Ne! Nézz rám! Látni akarom a szemedet! – nyögte rekedten Piton, és megremegett, mikor újra belenézhetett a vágytól ködös, szenvedélytől elsötétülő szempárba. Belemélyedt, foglyul ejtette, szinte belekapaszkodott, és többé el sem engedte, akármilyen őrült, eszeveszett tempóban szerették egymást. A ritmus egyre gyorsult, most már zihálva, hangos nyögésekkel vonaglottak mindketten. A férfi ujjai közé fűzte a lány ujjait, így szorította feje mellett a lepedőre a kezeit, és egyre jobban ívbe feszült a teste, akárcsak Lenaé. Verítékben úszva, a másik ujjait szinte összeroppantva, összekapcsolódott tekintettel, vad kiáltásokkal űzték egymást és saját magukat egyre feljebb és feljebb… Piton érezte, hogy a formás lábak mindig erősebben szorítják a derekát, és tudta, nagyon kevés van már csak vissza… Mindjárt… Igen… Ez az… Most… MOST!!! Hátraszegte a fejét, és az egész testét elöntő gyönyörtől rekedten üvöltötte bele a világba azt a nevet:

- Lena!

Még hallotta, hogy a lány az ő nevét sikoltja, aztán ráborult, betakarta a testével, és hosszú ideig nem hallatszott más, csak kettejük zihálása, ahogy lassan megnyugodott, lecsillapodott a lélegzésük. Csak hosszú percek után találtak vissza a valóságba, mindketten reszkettek még mindig, a testük verítékben úszott, hajuk nedvesen tapadt az arcukba, homlokukba…

Lena elmosolyodott, és bár úgy érezte, képtelen mozdulni, olyan csodálatos kimerültséget érez, keze önkéntelenül elindult a férfi arca felé, és hátrasimította a nedves, hollófekete fürtöket. Nem hiszem el, hogy végre megtörtént! – gondolta, és még szélesebb lett a mosolya. Piton felsóhajtott, legördült a karcsú testről, és máris pokoli hiányérzete támadt… Szorosan mellé feküdt, ő is kifésülte a lány homlokából a csapzott, barna fürtöket, és csak nézte az elégedett, hihetetlenül boldog arcot…

Kicsit elszoruló szívvel figyelte, hogy nem tűnik-e fel rajta a megbánás, de ennek nyomát sem látta…

Csak némi álmosságot… - gondolta elmosolyodva, mikor Lena ásított egyet, és hozzábújt.

Magához húzta, hagyta, hogy elhelyezkedjen, és végiggondolta a történteket. Zaklatott egy este volt! És gyönyörű! – állapította meg, mikor lenézett a karjában tartott lányra, aki ebben a pillanatban megérezte, hogy figyeli, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Megtudhatom, mi az, amin Perselus Piton mosolyog?! – kérdezte egy kis tréfás gyanakvással.

- Csak végiggondoltam, mi is történt ma, és…

- És?! – pirult el Lena.

- Tudod, képes vagy meglepetésekre! Az jutott eszembe, hogy szívesen a fejedre próbálnám a Teszlek Süveget! Ez a ceremónia kimaradt az életedből, mert nyáron jártál ide, és egyedül… Eddig mindig azt gondoltam, hogy ha Téged is beosztottak volna, biztosan a Griffendélbe kerültél volna! De a ma történtek fényében úgy látom, hogy nem olyan egyértelmű a dolog! Lehetne esélye a Mardekárnak is!!!

- Miért is?! – kérdezte érdeklődve a lány.

- Életre kelted a Holdliliomot, ahogy mondtad, a fekete mágia határát súroló eszközökkel… Kijelented, hogy nem lenne kár a Mágiaügyi Miniszterért…

- Én azt nem úgy…

- Nem éred be ennyivel, meg is átkozod…

- Mert…

- És mindennek a tetejébe ebben a pillanatban is a Mardekár vezetőjének a szobájában, mi több, az ágyában beszélgetsz!!! Ez vagy több év nehézvas, vagy a Mardekár, akárhonnan nézem is!

- Ez most jót jelent nekem, vagy rosszat?!

- Ha tőlem hallod, biztosan jót! Azért, ha Lupin mond Neked hasonlókat, akkor kezdj el gyanakodni, hogy nincs rendben valami!

Lena hangosan felnevetett, és megsimogatta a férfi arcát, a szemébe nézett, szinte beleszédült, és lassan elkomolyodott.

- Szeretlek! – suttogta halkan.

Piton megvonaglott. Rettenetesen jól esett neki ez a vallomás, és tudta, hogy viszonoznia kellene, de képtelen volt… Nem tud az érzéseiről beszélni… Még most sem… Még neki sem! Pedig eszeveszetten, őrülten szereti! Csakhogy az eddigi élete úgy telt, hogy ezt a szót senkitől nem hallotta, és senkinek nem mondta… Képtelen átlépni a saját maga által, saját védelmére épített falon!

Lena kicsit ijedten nézett rá, nem értette, miért nem kap választ… Aztán meglátta a szénfekete szemekben az elkeseredett könyörgést…

- Hagyd! Nem kell mondanod semmit! – mondta csendesen. A férfihoz bújt, vállára hajtotta a fejét, ajkához húzta a kezét, szájával végigsimított a hosszú ujjakon, megcsókolta a tenyerét, aztán saját vállára tette a kezet, mintha szorosabb ölelést kérne. Elégedetten felsóhajtott, mikor megérezte a forró, vad, erős szorítást, és hamarosan lecsukódott a szeme.

Piton kicsit keserűen bámult a levegőbe. Ő nem tudott aludni… Ezek a pokoli évek nem múltak el nyomtalanul… Testileg-lelkileg sebzett, gyanakvó lett… És ez nem fog elmúlni teljesen soha! Vajon Lena meddig bírja?! Nincs az a nő, aki ezt sokáig elviselné!

Aztán lassan elmosolyodott. Közönséges nő biztosan nem! Sőt, talán a különlegesek sem! De ez az egy… Talán! Lenézett az álmában is mosolygó arcra, és érezte, hogy újra rátör a vágy… Nem, a lánynak alvásra van szüksége! Legalábbis egy ideig! Kap pár órát, és kíméletlenül felébreszti, nem érdekli, önző dolog, vagy sem! Vele akar lenni! Újra és újra… Ha belenézhet a szemeibe, akkor egy időre elmúlik a bizonytalanság! Azoknak a szemeknek bármit képes elhinni! Bármit…Még azt is, hogy szereti őt…