2. fejezet

Rejtekhely

Ahogy megérkezünk – én a hátsómra, két utasom a talpára -, mindketten pálcájukat előre szegezve kémlelnek körbe támadásra számítva. Feltápászkodom újra a földről – úgy látszik, ma állandóan talajt fogok. Ha így folytatom, az amúgy sem lapos hátsóm még jobban fel fog dagadni… Miért jutott eszembe hirtelen egy JLo nevű mugli énekesnő? Nem is értem… Elindulok a kis ház felé, ami előttünk áll pár méternyire.
Két újdonsült házi kedvencem – Piton a vonzó denevér és Draco a görény – követnek engem, bár még mindig éberen fürkészik a tájat. Szerintem paranoiában szenvednek… Nem ártana nekik egy pszichológus… Belépek a házba, és egyenesen a konyha felé veszem az irányt. Ma még nem volt időm meginni a napi kávéadagomat, úgyhogy ideje bepótolni… Tudom, hogy nem egészséges, de az aurorképző alatt kellett valami, amitől nem alszom be a vizsgákra tanulás közben, és hát rászoktam… Még mindig jobb, mint a cigi vagy a többi élénkítőszer…
- Hol vagyunk? – érdeklődik újra Piton, miközben megszemléli a berendezést.
- A nagynéném nyaralójában. A varázsvilágban senki sem tud róla – teszem hozzá.
- A nagynénje mugli? – húzza fintorra a száját Draco, és végignéz a kávéfőzőn, a mikrón és a többi elektromos gépen.
- Igen. Sőt, az egész családom mugli! Menekülj, nehogy megfertőzzelek valami kórral! – nyújtom ki felé a kezem, mint egy zombi, mikor meglátom az undort az arcán.
- Maga tudta, hogy sárvérű? – fordul vádlón Pitonhoz, miután kitér az érintésem elől.
- Mivel hét évig a házvezető-tanára voltam… - vonja meg a vállát, és ezzel örökre beírja magát a szívembe. Lehet, hogy valaha tényleg Halálfaló volt, de most már cseppet sem érdekli a származásom.
- Hogy került ez a Mardekárba? – ráncolja össze dühösen az orrát a kis görény.
- Először is Sidney a nevem és nem ez – kezdem kioktatni a ficsúrt. – Másodszor az én dolgom, hogy a Süveg miért a Mardekárba osztott, de hidd el, megvolt rá az oka. Harmadszor pedig, ha nem akarod, hogy mugli őseim módszerét alkalmazva jól hátsóba billentselek, akkor visszavehetnél egy kicsit ebből a stílusból.
- Hűha! Igaz, hogy egy csapat auror és Halálfaló üldöz, de úgy megijedtem egy kis sárvérű ribanc fenyegetéseitől, hogy… - fog hozzá a sértegetésemnek, de nincs ideje végigmondani, mert felemelem a mosdó mellől a kis spriccelős üvegemet, amivel a növényeket szoktam megöntözni, és olyan pontosan képen lövöm a benne lévő vízzel, hogy hirtelen elönt a büszkeség a jó célzóképességem miatt. – Szemét kis… - kezdi, de az én hősöm megint visszafogja.
- Kérsz még? – kezdem felbátorodva. – Van még benne elég, úgyhogy nyugodtan sértegess, mert szörnyen élvezem! Egyébként kösz az infót! – kacsintok rá.
- Milyen infót? – nyugszik le egy kicsit hirtelen.
- Hát hogy a kedves és hőn szeretett Halálfaló barátaidnak sem kellesz. Biztosan rájöttek, hogy hülyeség volt egy kisfiút bevenni maguk közé… - gúnyolódom vele. Úgy tűnik, a bájitaltan rejtelmein kívül más is rám ragadt a professzor óráin.
- Na jó, mindketten fejezzék be! Most! – csattan fel hirtelen Piton ellentmondást nem tűrő hangja. Megadóan felemelem a kezemet, majd a szekrényből előveszek egy csomag kávét. Leülnek az asztalhoz, és onnan figyelik a ténykedésemet. A szöszi arcán még mindig ott az utálat, de már nem nagyon érdekel. Csak arra koncentrálok, hogy ne dobjam le a kávés zacskót, vagy ne borítsam ki a cukrot. No nem, mintha olyan béna lennék, mint Tonks, de ha az ember minden mozdulatát ott lesi élete szerelme, akkor nehéz nem elrontani, amit éppen csinál.
- Kér valaki? – kérdezem, miközben a kávéfőzőbe lapátolom a daráltkávét.
- Mi az? – kérdezi görényke. Na mi van, mégiscsak tud hozzám szólni anélkül, hogy sértegetne? De úgy látszik én nem tudok anélkül még csak rá gondolni sem…
- Kávé – felelem, elfojtva magamban bárminemű ellenérzésem kinyilatkozatását. Mikor látom a kérdő pillantását, folytatom. – Egy mugli ital, ami felélénkít. Bár nem a legegészségesebb, de legalább ébren tartja az embert egy hosszú és fárasztó nap után.
- Miért akarnék ébren maradni egy hosszú és fárasztó nap után?
- Talán, mert még dolgod van. Tudod, egyesek tanulni és dolgozni is szoktak, nem csak úgy beleszületnek a jóba.
- Már megint kezdi? – pillant rám figyelmeztetően Piton.
- Én speciel a másod-unokatestvéremre gondoltam, de ha ő magára veszi, arról nem én tehetek… - vonom meg a vállam. – Szóval, valaki? – emelem fel az üvegtartályban gőzölgő friss kávét. – Nem baj, több marad nekem – felelem, mikor mindketten megrázzák a fejüket. Leülök az asztalhoz, és belekortyolok a fekete italba. Lehunyom a szemem is, ahogy végigfolyik a torkomon. Mikor újra felnézek, zavarba jövök attól, hogy két szempár tapad rám. – Mit követtek el? – kérdezem, de mikor az értetlen pillantásokat látom, rájövök, hogy eléggé össze-vissza ugrálok a témák között. – Mit követtek el, amiért a Halálfalók is üldözik magukat? Rájöttek, hogy Dumbledore megölése csak kamu volt?
- Hogy mi volt? – vonja fel a szemöldökét a professzor.
- Kamu… átverés… megtévesztés… csel… - magyarázom a mugli szleng egyik szavának értelmét.
- Már az iskolában is ilyen naiv volt… - csóválja meg a fejét Piton. – Nem is igazán értettem, hogy miért a Mardekárba került, egészen addig az esetig Julian Dereckkel… - emlékszik vissza, mire elpirulok. Hát igen… Szégyellem is magam a szerencsétlen miatt, de nem hittem volna, hogy Piton rájött, hogy én tettem… - Mivel érdemelte ki?
- Öhm… Mondott valamit valakire… - feleltem direkt kissé homályosan. Azt azért mégsem mondhattam, hogy azért küldtem rá rontást, mert szemét, szadista, zsíros hajú, kampóorrú, nagyra nőtt denevérnek nevezte őt.
- Nagyon szerethette azt a valakit – felelte, mire én majdnem kiköptem a számban lévő kávét. – Mr. Dereck két hétig volt a gyengélkedőn…
- Megmutatom a szobáikat – ajánlom gyorsan, hogy másra tereljem a témát. Piton észrevehette a taktikámat, mert furcsa pillantást vet rám, de végül nem szólal meg. Felállunk az asztaltól, és az emelet felé indulunk. Az első ajtót kinyitom, és intek Dracónak, hogy ez az ő szobája. – A szekrényben találsz ruhákat – teszem hozzá. Igen, az unokaöcsém ruháit… Milyen ironikus… Egy Halálfaló hordja a Halálfalók által megölt unokaöcsém holmiját… Hirtelen rossz érzés kerít hatalmába. Árulónak érzem magam… Gyorsan becsukom a szőkeség mögött az ajtót, és a mellette lévő szobához vezetem a professzort. A nagynénémék hálószobája… Legalábbis egykoron az volt… A szekrényben a nagybátyám ruháival, de ezt nem sajnálom Pitontól. Ő nem olyan, mint a többi Halálfaló. Nem olyan, mint a Malfoyok…
- Várjon! – szól utánam, mikor magára akarom hagyni. A szívem hevesebben kezd el dobogni, mikor int, hogy csukjam be magam mögött az ajtót. Egy hangszigetelő bűbáj az ajtóra, majd rám pillant, én pedig remegő térdekkel próbálok meg nem a lábai elé zuhanni. – Köszönöm.
- Nincs mit. Úgyis lakatlan volt a ház már évek óta, úgyhogy nem zavarnak itt senkit – vonom meg a vállamat, úgy téve, mintha nem lenne a gyomrom és az egész testem görcsben.
- Nem, félreértett. Köszönöm, hogy nem ítélt el elsőre – néz rám kissé zavartan. Az én drága, mogorva professzorom nem gyakran mond köszönetet senkinek, most nekem mégis megtette. Hihetetlen! Ezek után kezdek kételkedni a nővérem szavahihetőségében, aki azt mondta nekem öt éves koromban, hogy a Télapó nem létezik. – Csak azt nem értem, miért? – teszi hozzá kérdőn.
- Az igazság az, hogy magam sem tudom… - nevetek fel. – Hét éven át minden egyes nap láttam magát. Az életem része volt, a tanárom, a házvezetőm… - Na és éjszakai fantáziáim főszereplője. – Lehet, hogy nem volt valami kedves sem velem, sem a többiekkel, de sosem tudtam volna elképzelni, hogy igazán bántani akarna… Lehet, hogy túl naiv vagyok, de érzem, hogy nem lehet rossz ember… - nézek rá, és a tekintetében furcsa csillogást látok. Hála? Hálás lenne nekem? Egy pillanat alatt rendezi a vonásait, és újra felveszi a kiismerhetetlenség álarcát.
- Nem értem, hogyan vehették fel aurornak, ha ennyire naiv…
- Csak akkor számítok naivnak, ha nincs igazam… Miért ölte meg Dumbledore professzort? – szegezem neki a kérdést újra.
- Nem mondhatom el… Még… - rázza meg a fejét.
- Rendben – bólintok. – Akkor csak egy kérdésre feleljen. Fekete bábú fehérre festve, vagy fehér feketére?
- Fehér feketére – feleli, miközben végig a szemeimbe néz. Meghalok, elolvadok! Istenem, az a sötét mélység… Szinte lehetetlen elszakadni tőle… Tudom, hogy az igazat mondja. Tudom. – Persze, akkor is ezt mondanám, ha a másik lenne az igaz… - vonja mosolyra vékony ajkait.
- Igen, tudom. Mégis hallanom kellett magától – mosolyodom el én is. – Miért üldözik magukat a Halálfalók is? Úgy értem, megölte Voldemort egyik legnagyobb ellenségét, nem kéne most az egekig magasztalniuk magát?
- De igen, kéne… - vonta össze borúsan a szemöldökét a professzor. – Minden jól ment volna, ha nem teszem le azt az átkozott esküt… - morogta szinte magának.
- Milyen esküt?
- A Megszeghetetlen Esküt.
- Mire tette le? – képedtem el. Eddig csak nagyon kevés mágusról hallottam, aki képes volt erre a lépésre. Azt hihetné az ember, hogy ha megesküszöl az életedre, akkor azt azért teszed, mert tudod, hogy végrehajtható amit ígértél, de sok a hátulütője a dolognak. Az egyik például, hogy a sors néha közbeavatkozik… A minisztériumban például hallottam egy emberről, aki letette az esküt a fiának, hogy bármi is történjék ott lesz az iskolai kviddicsmeccsén. Szerencsétlen el is akart menni, de az odafelé úton seprűbalesetet szenvedett. Csak a karja tört el, de mivel megszegte az esküt, belehalt ebbe a kis törésbe… Egyszóval, aki leteszi az esküt, az vagy nagyon bátor, vagy szimplán őrült.
- Arra, hogy megvédem Dracót mindentől, és segítem a küldetése végrehajtásában.
- A küldetése? Mármint hogy megöli Dumbledore-t? De hát, miért ígérte meg?
- Nem tudtam, mit ígérek… - rázza meg a fejét úgy, mintha a rossz emlékeket akarná kiűzni a fejéből.
- És Dumbledore tudott róla? Mármint… - pirulok el hirtelen, mikor rájövök, mit mondtam.
- Mármint hogy azért öltem-e meg, hogy a nyomorult kis életemet megmentsem, vagy elmondtam neki, és együtt kiterveltünk valamit?
- Én nem úgy gondoltam… - mentegetőzöm.
- Csak hogy tudja, az én életem annyit sem ér, mint egy csótányé – sziszegi.
- Ez nem igaz! – csattanok fel.
- Tényleg így gondolja? – vonja fel a szemöldökét.
- Így – jelentem ki határozottan. – Dumbledore professzor értékes embernek tartotta magát, és ő sosem téved.
- Ebben ne legyen olyan biztos… - fordít nekem hátat. – Most magamra hagyna, ha megkérem?
- Persze – még egyszer utoljára végignézek rajta, aztán elhagyom a szobát.