|
4. fejezet: Kínos
4. fejezet
Kínos
Mikor felmegyek az emeletre, Draco épp akkor lép ki a fürdőszobából. Mogorva arccal végigmér, majd szó nélkül, felemelt fejjel elsétál mellettem. Gondolatban megvonom a vállamat – így kevésbé fáj, mintha tényleg megtenném -, és én is belépek a szobámba. A szekrényemből előveszek néhány ruhát, majd elindulok, hogy egy kicsit felfrissítsem magam én is. Lenyomom a fürdő ajtajának a kilincsét, aztán mintha Petrifikus Totalust kaptam volna. Állok mozdulatlanul, a döbbenettől nyitott szájjal – épp hogy csak a nyálam nem kezd el csorogni -, és még csak fel sem sikoltok a meglepetéstől.
- Még ma kimegy, vagy talán csatlakozni akar? – kérdezi tőlem Piton szenvtelenül. A férfi, akit vagy milliószor képzeltem el ruha nélkül… A férfi, aki most teljesen pucéran áll előttem… Az én arcszínem a fehérből bíborba vált, míg ő rezzenéstelen arccal bámul rám. Mikor nem mozdulok, felhúzza egy kissé a szemöldökét. – Döntsön, mert a nyitott ajtónál még meghűlök.
- Én… - kezdem, majd az ajtót nyitva hagyva olyan sprintet mutatok be a szobámig, hogy egy olimpiai bajnok is megirigyelhetné. Becsukom az ajtót, és nekidőlök. Percekig csak meredek magam elé mozdulatlanul, miközben a csendben nem lehet mást hallani, mint a zihálásomat.
- Uram isten! Uram isten! – motyogom magamban. Láttam őt. Ott állt előttem teljesen meztelenül. Láttam minden egyes porcikáját. Soha többé nem kerülhetek a szeme elé. Igen. Itt fogok megöregedni ebben a kis szobában… Azaz mégsem, mert pár napon belül úgyis éhen- vagy szomjan halok… De az még mindig jobb, mint újra egy légtérbe kerülni vele. Mit gondolhat vajon most rólam? Te jó ég!
Először is kopogás nélkül rányitok, aztán percekig csak állok, és lihegő kiskutyaként bámulom őt, végül úgy menekülök el, mint egy szűzlány, aki még sosem látott férfit. Ez itt hölgyeim és uraim a világvége! Nem tehetek mást, mint hogy rávetem magam az ágyamra, és a fejemet a párnába fúrom, hátha Merlin megsegít, és gyorsan megfulladok…
Halk kopogás riaszt fel. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el fullasztásom megkezdése óta, de a tüdőm még mindig rendesen végzi a dolgát. Nem szólok ki, csak fekszem tovább mozdulatlanul. Még mindig reménykedem, hátha… Mikor hallom, hogy lenyomódik a kilincs, és valaki belép, már tudom, hogy minden hiába. Annak az esélye, hogy két másodpercen belül beadom a kulcsot, egyenlő a nullával. Így hát felfüggesztem öngyilkossági kísérletemet, és megfordulok.
- Gondoltam szólok, hogy most már üres a fürdő – néz rám Piton a küszöbről.
- Öhm… igen… köszönöm… - dadogom, és érzem, hogy vörösebb vagyok, mint egy paradicsom. – Menjen már ki! Kifelé! – szuggerálom őt, de csak áll az ajtófélfának dőlve, és engem néz. – Van még valami? – kérdezem meg végül.
- Csak gondoltam, szeretne mondani nekem valamit… - fúrja várakozóan a tekintetét az enyémbe.
- Mondani…? – nézek vissza rá rémülten. Mire gondolhat? Talán rájött, hogy mit érzek iránta? Hát persze, hogy rájött! Ki ne jött volna rá? Hiszen nyilvánvaló! De most mit mondhatnék?
- Igen, esetleg hallhatnék egy bocsánatot vagy egy elnézést?
- Én… sajnálom. Kopognom kellett volna… - nyögöm ki, és egyszerűen nem hiszem el, hogy van képe felhozni a témát csak azért, hogy egy ilyen megalázó bocsánatkérést kicsikarjon belőlem. Persze, mit vártam, hiszen ő Perselus Piton professzor, aki mint látjuk, semmit sem változott az évek során – vagyis kedvenc elfoglaltsága mások kikészítése.
- Én nem erre gondoltam – feleli.
- Nem erre? – nézek rá bambán és értetlenül.
- Kinevetett és kigúnyolt, miközben segíteni akartam. Maga szerint nem illene bocsánatot kérnie? – vonja fel a szemöldökét, mire önkéntelenül elkuncogom magam. Piton az érzékeny! Ki hitte volna? – Megint rajtam nevet? – háborodik fel.
- Oh, nem… nem… - fojtom el nagy nehezen a kitörni készülő nevetésemet. – Sajnálom… Én csak nem hittem volna, hogy maga ilyen… - kezdem, majd gyorsan elhallgatok, mikor rájövök, mit is akartam mondani.
- Milyen? – emeli fel a hangját. – Ilyen nevetséges? Gúnyolni való, szerencsétlen? – a szemei szikrákat szórnak, és az arca dühös fintorba torzul. Még soha nem ijedtem meg tőle ennyire, és még soha nem sajnáltam őt így. Mennyi sértést és bántást kellhetett elviselnie az élete során, hogyha ennyire csak a rosszat keresi az emberek szavai mögött. Elhallgat, mikor felkelek az ágyról, és közelebb lépek hozzá. Az agyam olyan hangosan ordibál a fejemben – Mit csinálsz? Mit csinálsz? -, hogy úgy érzem, megsüketülök, mégsem hallgatok rá.
- Nem. Ilyen aranyos – fejezem be végül az elharapott mondatot. Látom a hitetlenkedést az arcán.
- Aranyos? – kérdez vissza, és úgy néz rám, mintha az elmebaj jeleit keresné rajtam. Kezdem azt hinni, hogy nem is ok nélkül…
- Köszönöm, hogy segíteni akart, és elnézést, hogy kinevettem – kérek bocsánatot, mire zavartan megköszörüli a torkát.
- Rendben. A bocsánat kérését elfogadom – feleli komoly hangon. – Most, ha megbocsát… - biccent egyet, és elhagyja a szobát.
Én újra az ágyamra vetem magam, de most már sokkal jobb a kedvem. Új gondolatok szállják meg a fejecskémet. Talán Piton mégsem olyan érzéketlen, és ha nem az, akkor talán nem is annyira megközelíthetetlen, mint gondoltam. Talán, ha közeledni próbálnék hozzá, ha kimutatnám, mit érzek…
Tiszta bolond vagyok! Vagy mégis lehetséges lenne? A nagymamám mindig azt mondta, hogy aki nem mer, az nem is nyer. Ha csak ülök, és álmodozom róla, esélyem sincs, hogy valaha, tényleg az enyém legyen. Ha viszont elindítom a „Cserkésszük be Perselus Pitont” haditervet, akkor esetleg… talán… Végül is, egy százaléknyi esély is esély, nem igaz?
Ilyen és ehhez hasonló boldog gondolatokkal indulok el a fürdőszobába. Gyorsan megmosakszom, majd megszemlélem a sebesülésem. Nem ártana átkötözni… Előveszek némi gézt és ragtapaszt, majd jó pár percet szerencsétlenkedem, mire rájövök, hogy ez egyedül semmiképpen nem fog menni. Felveszem a fürdőköpenyemet, ügyelve arra, hogy a megsérült vállam szabadon maradjon. Ahogy elhaladok a tükör előtt, hirtelen megtorpanok. Egészen szexi vagyok így… Már, ha leszámítjuk azt a sebet a vállamon. Egy kicsit még lejjebb engedem a köpenyt, majd elindulok kedvenc professzoromhoz, hogy a segítségét kérjem. Kopogok az ajtaján, majd az érthetetlen mordulásra – amit én engedélyadásnak veszek -, belépek a szobába.
- Professzor, kérem! – veszem elő a legbúgóbb hangomat. – Segítene, kérem átkötözni a sebet? – kérdezem, és figyelem a reakcióit. A volt pasim, ha meglátott volna így félmeztelenül, már rég az ágyra döntött volna, de Piton nehezebb falat. Még csak rám sem néz! Vak talán, vagy mi van? Uram atyám! Csak nem meleg? Nem, biztosan nem. Remélem… Leteszi a könyvet, amit éppen olvasott, majd felkel az ágyról. Én csak nézek rá csábos pillantással az ajtónak dőlve.
- Most idejön, vagy kérvényt nyújtsak be? – dörren rám türelmetlenül.
- Megyek – felelem elkedvetlenedve. Leülök a székre, amit az ágy mellé húzott, és odaadom neki a gézt. Az éjjeliszekrény fiókjához megy, és kihúzza. Elővesz egy üveget, és miután levágott egy darab gézt, ráönt belőle egy keveset. – Mi az? – intek a folyadék felé a fejemmel.
- Alkohol. Letisztítom a sebet – feleli.
Elém térdel, én pedig félrefordítom a fejemet – nem csak, mert nem akarom látni, ahogy a sebem körül ügyködik, hanem mert a közelsége teljesen megőrjít. Felszisszenek, ahogy a sebemhez ér az alkoholos gézzel, aztán rögtön meg is borzongok, mikor megérzem, hogy fújni kezdi a vállamat. Mindjárt elájulok! Érzem, hogy tiszta libabőr lettem, és hacsak nem vak, neki is észre kellett vennie. Elpirulok, és még inkább elfordulok tőle. Újabb darab gézt vág le, összehajtja, majd a sebemre helyezi.
– Fogja meg! – utasít, és az ép kezemet a gézre teszi. Most a sebtapaszból vág egy csíkot, majd körberagasztja vele a géz széleit. Közben véletlenül – bár reményeim szerint mégsem véletlen – hozzá-hozzá ér az ujjaimhoz, én pedig már ettől szinte a mennyországban érzem magam – hát igen, én a kis dolgoknak is nagyon tudok örülni… Nem tudom, miért, de elhatározásommal ellentétben, rá emelem a tekintetemet, és figyelem, ahogy elmélyülten dolgozik rajtam.
Olyan, mintha Pitonba egy mágnes lenne beleépítve. Vonzza a pillantásomat, és vonzza az egész testemet. Önkéntelenül hajolok előre, miközben már csak a penge vékony ajkaira tudok fókuszálni. Az elmém sikoltozva próbál megállítani, de már alig hallom.
- Kész – emeli fel a fejét, én pedig, ebben a pillanatban csapok le rá. Az ajkaim a szájához nyomódnak. Érzem, ahogy a meglepetéstől megfeszül a teste, aztán mikor mégis visszacsókol, rajtam van a meglepődés sora.
Csak egy pár pillanatig tart ez a csoda, mert hirtelen elrántja a fejét, mintha megégették volna. Döbbenten és kérdőn néz rám, én pedig, egyszerűen nem tudok megszólalni. Magam sem hiszem el, hogy meg mertem tenni. Milliószor álmodoztam erről a percről, de valójában sosem gondoltam volna, hogy egyszer valóság lesz. Még most is azt várom, hogy felébredek, és kiderül, hogy megint csak egy erotikus álom színesítette az éjszakámat. De nem. Csak nem akarok felébredni… Ez a valóság…
- Én… - kezdem, de aztán mégsem tudom folytatni.
- Miért tette ezt? – kérdezi, miután zavartan megköszörülte a torkát.
- Mert kívántam – vallom be elpirulva. Végül is, ha már így történt, nem tagadhatom, mit is érzek. És hátha szerencsém lesz…
- Kívánt? – ismétli meg, majd megrázza a fejét. Feláll, és ide-oda kezd járkálni. Aztán egyszer csak megtorpan, hozzám lép, és felránt a székről.
- Au! – szisszenek fel ismét, ahogy a karomba belenyilall a fájdalom. – Ez fáj! – nézek rá, de megijedek attól, amit a szemeiben látok. Gyűlölet, fájdalom, harag… - Eresszen el, kérem!
- Mit akar tőlem? Mi lehet olyan fontos, hogy hajlandó lenne… hogy hajlandó lenne odadobni önmagát nekem? – kérdezi. Szinte csak suttog, de ez mégis ijesztőbb számomra, mintha kiabálna.
- Tessék? Én nem… én nem akartam semmit… - döbbenek meg.
- Nem. Hát persze, hogy nem! Még a végén el is hiszem! – húz magához még közelebb. A következő mondatokat, már közvetlenül az arcomba sziszegi. – Azt hiszi, beveszem, hogy meg akart csókolni? Hogy kíván engem? Pont engem? – nevet fel keserűen, nekem pedig, megszakad a szívem.
- Ez az igazság – nyöszörgöm a fájdalomtól.
- Majd meglátjuk! – mosolyodik el gúnyosan, majd maga után kezd vonszolni. – Draco! – kiáltja.
Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de sokkal erősebb nálam. Most már tényleg kezdek félni… Mit akar tenni velem? Teljesen megőrült?
- Mi az? – lép ki a szobája ajtaján a szőkeség.
- Add ide az üvegcsét! – parancsolja Piton.
- Mi? Miért? – kérdezi a fiú döbbenten.
- Mert beadjuk Miss Collinsnak – válaszolja a professzor.
- Mi… mit akarnak beadni? – ijedek meg még jobban. Piton bevonszol Draco szobájába, és az ágyra taszít. Rémülten hátrébb kúszok a párnákhoz, és körbenézek menekülési lehetőségek után kutatva. A szőkeség közben elővesz egy rongydarabot, és kicsomagolja. Több üvegcse is van benne, de ő rögtön egy kék színűt nyújt át a professzornak.
- Veritaserum – mutatja fel Piton a szert. – Így megtudhatjuk, mi is a célja.
- Ezt nem teheti… - csúszom még hátrébb, de rám veti magát, és leszorít az ágyra.
- Nyissa ki a száját! – parancsolja, majd mikor az utasítás ellenére még jobban összepréselem az ajkaimat, elkapja az állkapcsomat, és szétfeszíti.
Érzem, ahogy a hideg folyadék végigcsorog a torkomon. Köhögni kezdek, ahogy félrenyelem, de végül lejut a gyomromba. Még sosem ittam Veritaserumot, de nem érzek semmiféle változást.
– Kinek dolgozik? – teszi fel Piton az első kérdést. Bár nem akarok megszólalni, az állkapcsom mintha önálló életre kelt volna.
- A Főnix Rendjének – feleli a szám.
- Miért hozott ide engem és Mr. Malfoyt?
- Mert nem akartam, hogy bajuk essen – válaszolom, és látom, hogy egy kissé meglepődik.
- Miért akart minket épségben tudni? – kérdezi kíváncsian.
- Mert… - hatalmas erőfeszítéssel próbálom csukva tartani a számat, de a szérum erősebb, mint én. – Mert… szeretem magát – nyögöm ki. Könnycseppek csordulnak végig az arcomon a megaláztatástól. Oldalra fordítom a fejem, hogy ne kelljen látnom a két férfi döbbent és kutakodó arcát.
- Szereti őt? – kérdezi hitetlenkedve Draco.
- Igen – nyögöm elkeseredetten. Érzem, ahogy a szorítás enyhül a csuklómon, majd teljesen megszűnik, mégsem bírok felkelni. Egyszerűen nincs lelkierőm hozzá…
- Hagyj magunkra… - utasítja a szőkeséget Piton.
- De hát ez az én szobám! – háborodik fel a fiú.
- Menj ki! – csattant fel a professzor hangja.
- Ezt nem hiszem el! Csak, mert a kis sárvérű meghibbant, nekem kell szenvednem! – hőzöng, de hallom, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.
- Sidney – szólít meg Piton, miután magunkra maradtunk. Én nem reagálok. Legszívesebben meghalnék. Önkéntelenül zokogok tovább, bár tudom, hogy ezzel csak még jobban megalázom magam. Érzem, hogy leül az ágyra mellém, mert hullámozni kezd velem a matrac. Ahogy a hideg ujjak végigsimítanak az arcomon, összerezzenek. – Sidney! Szedje össze magát, kérem! Üljön fel! Beszélnünk kell!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
