|
5. fejezet: A múlt rémei
5. fejezet
A múlt rémei
Felülök az ágyon, és a könnyeimen át pillantok fel Piton arcára. Nem akarom meghallgatni azok után, hogy így megalázott. Ebben a másodpercben gyűlölöm őt, mert képes volt ezt csinálni velem, miközben én mindennél jobban szeretem, és képes vagyok bármit megtenni érte. Fel akarok állni, hogy otthagyjam, de az ujjai a csuklómra fonódnak.
- Eresszen! – sziszegek rá úgy, hogy még ő is megirigyelhetné.
- Várjon! Hallgasson meg! – kér engem, olyan nyugalommal az arcán, mintha semmi sem történt volna. Ettől az önuralomtól csak még idegesebb leszek. Hogy lehet ilyen nyugodt, miközben én majdnem szétrobbanok?!
- Miért kéne meghallgatnom? Maga talán meghallgatott engem, mielőtt erőszakkal kivallatott volna? – ordítom a képébe, miközben a könnyeim még mindig potyognak. Pedig nem akarok sírni, de egyszerűen nem bírom elviselni másképp a mellkasomban ezt a szorító érzést.
- Igaza van, én mégis arra kérem, hogy üljön le, és hallgasson végig – néz rám komolyan.
Már gyerekkoromban is nagyon kíváncsi természetem volt, és ez sokszor bajba is sodort. Ott volt például az az eset, mikor a Roxfortban kihallgattam az egyik szobatársamat, amint a barátaival arról tanakodnak, hogy is tudnák jól „megtréfálni” az egyik másodikos griffendélest. Én figyelmeztettem szerencsétlent a veszélyre, de a házam tagjai rájöttek, hogy én voltam. Egy egész éjszakát csücsültem végig egy szekrénybe bezárva, mire Frics rám talált, és kiengedett. Elmondása szerint szívesebben hagyott volna ott, amíg csontváz nem lesz belőlem, de végül csak büntetőmunkát adott, amiatt, hogy sötétedés után nem a klubhelyiségben tartózkodtam. Az egyáltalán nem érdekelte, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna visszamenni oda…
Most is a kíváncsiságom győz. Érdekel, hogy mit akarhat még mondani nekem a professzor azok után, ami történt. Visszaülök az ágyra, direkt messzebb Pitontól, hogy lássa, azért, mert hajlandó vagyok meghallgatni, még nem bocsátottam meg neki.
- Mit akar? – vetem oda neki a kérdést.
- Kérem, értse meg, hogy az előbbi kis incidensre szükség volt – jelenti ki.
- Szükség… - hajtom le a fejem, hogy ne lássa az elkeseredést az arcomon. – Mert nem bízik bennem.
- Én senkiben sem bízom! Pont ezért… - köszörüli meg a torkát. - … felejtse el azt a butaságot, hogy szerelmes belém.
- Ez nem butaság! – csattanok fel idegesen. Velem ne beszéljen úgy, mintha még mindig csak egy kis pisis lennék a Roxfortból!
- Nézzen rám! – kéri, majd mikor nem reagálok, megfogja az állam, és maga felé fordítja a fejem. – Verje ki a fejéből!
- Nem tudom – nézek a szemébe. – És nem is akarom. Miért kéne elfelejtenem?
- Hát nem érti? – kérdezi olyan jeges hangon, hogy beleborzongok. – Én nem vagyok képes szeretni. Sem magát, sem mást! Csak egy nyomorult halálfaló vagyok, egy szökevény, egy gyilkos!
- Nem, ez nem igaz! – öntik el megint könnyek a szemeim. – Lehet, hogy halálfaló volt, de már nem az. Tudom, hogy megváltozott!
- Tudja? – nevet fel. – Honnan? Csak azért, mert a kis agyacskájában létrehozott rólam egy álomképet, és azt hiszi, hogy a valóságban is olyan vagyok? A magányos kislányok gyakran vonzónak találják a gonoszt és a sötétséget. Hogy miért, arról fogalmam sincs. Talán úgy hiszik, hogy majd ők lesznek azok, akik miatt a gonoszból jó lesz. Mert még hisznek a tündérmesékben. Azt gondolják, hogy az emberek képesek gyökeresen megváltozni, pedig az ördögökből sosem lesznek angyalok! – vágja a képembe a maga igazságát.
- Ha nem akarja, hogy álomképet dédelgessek, mondja el, milyen az igazi énje! Hagyja, hogy megismerjem, és önmagáért szeressem – kérem elkeseredve. Egyszerűen úgy érzem, hogy bármit is tesz, bármilyen is valójában, nem vagyok képes elfelejteni azt, amit érzek iránta már iskolás korom óta.
- Szeretni akar magamért? – a nevetésétől megremegek. Elém lép, és felhúz az ágyról. – Tudja, milyen ember vagyok? 17 évesen öltem először. Egy nőt. Sárvérű volt, mint maga. Nem tett semmi rosszat nekem, amiért bántanom kellett volna. Még csak gyűlöletet sem éreztem iránta. Egyszerűen ezt a parancsot kaptam.
- Pontosan. Azért tette, mert ha nem teljesíti Voldemort parancsát, akkor magával is végez – próbáltam meg mentegetni.
- Ez igaz. De a parancshoz nem tartozott hozzá, hogy megerőszakoljam azt a szerencsétlent… - néz mélyen a szemembe. Nyelek egyet, és megpróbálom nem kimutatni a rémületemet. – Gyönyörű volt, és ahogy sikoltozott és könyörgött… - nyalja meg a száját.
- Hagyja abba! – kérem elhaló hangon. – Nem akarom hallani!
- Nem akarja? De hát az előbb kérte, hogy mondjam el, milyen vagyok… - mosolyodik el elégedetten. – És ott voltak az utána következő áldozatok, akikkel végeztem. Férfiak, nők, gyerekek. Bárki, akit a Nagyúr ki akart iktatni.
- Elég volt! Kérem! – kiáltom most már. Megpróbálom kiszabadítani a kezemet, de nem hagyja.
- Az utolsó pedig, Dumbledore volt. Az egyetlen ember, aki bízott bennem. Otthont, munkát és szabadságot adott nekem, én pedig, cserébe… - torzul el a gyűlölettől az arca. – Még most is szeret?
- Csak hazudik. Tudom, hogy csak hazudik. Azt akarja, hogy kiábránduljak magából – rázom meg a fejem zokogva.
- Rendben. Akkor legyen – tárja szét a karjait.
- Legyen? – nézek rá értetlenül.
- Szeressen. Na jöjjön, mire vár? – megragad a derekamnál fogva, és magához ránt. – El kell ismerni, hogy igazán kedvemre való kis nő maga… - veti oda gúnyosan, majd vadul a számnak esik. Megpróbálom ellökni magamtól, az ökleimmel ütöm, ahol csak érem, de csak azt érem el vele, hogy mikor megunja, pofon vág. Az ágyra zuhanok, és még feleszmélni sincs időm, máris megérzem a súlyát magamon.
- Eresszen el! – könyörgök, de nem is figyel rám. A fülemhez hajol, a szájába veszi, majd beleharap. Halk sikoly hagyja el a számat.
- Ez az, sikoltozzon csak! Kiabáljon! – nyögi. – Így sokkal izgalmasabb!
- Hagyjon! Ne! – karmolom, csípem, harapom, ahol csak érem, majd mikor érzem, hogy a lábaim közé próbál nyúlni, önkéntelenül is felrántom a térdemet. Szerencsémre pont jó helyen találom el. Hallom, ahogy felnyög, de most már fájdalmasan. Legördül rólam, és káromkodni kezd. Kihasználva a pillanatot, felpattanok az ágyról. Feltépem az ajtót, és rohanni kezdek lefelé. A lépcső aljában nekimegyek a konyhából felfelé igyekvő szőkeségnek.
- Hé! Vigyázz már! – kiált rám, de nem érdekel. Csak futok tovább, ki a kertbe. A seprűmet keresem a fűben, ahol az este elhagytam, mikor meghallom a professzor hangját az emeleti ablakból.
- Miss Collins! – kiált utánam. Megtorpanok, de nem vagyok képes felnézni rá. – Ha azt tervezné, hogy szól valakinek arról, hogy itt vagyunk, akkor jobb, ha elfelejti, különben szomszédok leszünk az Azkabanban. – fenyeget meg.
Mikor végre rátalálok a seprűre, felülök rá, és úgy lövöm ki magam, mint egy rakéta. Fogalmam sincs, hová menjek, vagy mit tegyek, de azt tudom, hogy most minél messzebb akarok lenni Pitontól. Hogy lehettem ilyen ostoba?! Azt hittem, ártatlan! Azt hittem, a jó oldalon áll! Bíztam benne! Segítettem neki!
Segítettem, és közben elárultam azokat, akik bennem bíztak. Mit szólna Bill vagy a többi rendtag, ha megtudnák, mit tettem? Potter engem is meg akarna ölni, Mordon pedig az Azkaban egyik cellájába zárna, és eldobná a kulcsot. Nem segíthetek egy gyilkosnak, de nem mondhatom el, mit csináltam.
Úgy érzem, menten megőrülök. A fejem zsong, a vállamon megint felszakadt a seb. Érzem, hogy tiszta vér a fürdőköpenyem… Magam sem tudom, hogy miért, de végül az Odúnál kötök ki. Talán, mert ott olyan kedvesek voltak velem… Főleg Molly és Bill. Valahogy megnyugtat ez a hely…
Leszállok, és odatámolygok a házhoz. Molly nyit ajtót, és rögtön fel is sikolt, mikor meglát.
- Merlinre! Mi történt veled? – átkarol, és az egyik székhez támogat. – Fleur! Ginny! – kiált fel az emeletre.
- Mi törhtént? – jelenik meg Fleur, majd mikor meglát, szó nélkül lesiet hozzánk. – Hozom a sebforrasztót és a fertőtlenítő főzetet – mondja, és az egyik szekrényhez siet. Ginny is leér időközben, ő az anyja kérésére nekiáll levest főzni nekem.
- Hát itt meg mi folyik? – vonul le mosolyogva Bill, majd mikor észreveszi, hogy én is ott vagyok, és vérzem, elkomorul az arca. – Mi történt? Jól vagy? – lép mellém aggódva.
- Igen, jól vagyok – bólintok. Jól esik, hogy mindenki így törődik velem, de lelkiismeret-furdalásom van, mert tudom, hogy nem érdemlem, meg.
- Megtámadtak? Hívjam a Rendet? – faggatózik Bill.
- Nem. Ez csak a tegnapi sebem…
- A tegnapi? Azt mondtad, csak egy kis karcolás! – döbben meg Bill, miközben Molly leszedi az átázott kötésem.
- Én csak nem akartam, hogy aggódjatok értem… Azt hittem, magam is el tudom látni… - pirulok el – ők azt hiszik attól, mert szégyellem a butaságomat, de valójában azért, mert gyűlölök hazudni.
- Te nem vagy normális! – csattan fel Bill. – Akár el is vérezhettél volna! Az is a feladataink közé tartozik, hogy vigyázzunk egymásra!
- Igaza van a bátyámnak – bólint Ginny is, miközben elém tesz egy nagy tál gőzölgő hagymalevest. – Még jó, hogy nem lett nagyobb bajod…
- Rendben, most már hagyjátok! – tereli szét a kisebb tömeget mellőlem Molly. Majd ha evett és jobban van, leszidhatjátok, addig nyugalomra van szüksége – leragasztja az új kötést a vállamon, majd leül mellém. – Most pedig egyél! – parancsol rám, én pedig, engedelmeskedem neki.
Egy kicsit sikerül megnyugodnom. Jó érzés megint úgy érezni, mintha még mindig lenne családom. Mikor megölték őket, azt kívántam, bárcsak velem is végeztek volna a halálfalók. Ha akkor karácsonykor nem maradok az iskolában, én is mellettük nyugodnék már. Szerencsém volt – már, ha ezt annak lehet nevezni. A temetésükön fogadtam meg, hogy ha elvégeztem a Roxfortot, auror leszek, és nem nyugszom, amíg az összes halálfaló az Azkabanba nem kerül. Megszegtem az ígéretemet… A könnyeim lassan potyogni kezdenek, összekeveredve a levessel.
- Sidney, kedvesem! Mi a baj? – simít végig a kezemen Molly.
- Semmi – rázom meg a fejem. Bill, Ginny és Fleur tétován pillantanak hol rám, hol Mollyra. Valószínűleg nem tudják, mit tegyenek. Végül Bill az, aki megszólal.
- Ha az miatt sírsz, mert leszidtalak, akkor nem gondoltam komolyan – mondja olyan bűnbánó arccal, hogy felnevetek.
- Jaj, dehogyis az miatt! Csak… csak az jutott eszembe, hogy ez most olyan, mint régen gyerekkoromban, mikor még éltek a szüleim… - hajtom le a fejem, és zavartan kavargatom a levesemet. A következő pillanatban már csak azt érzem, hogy Molly olyan erővel szorít magához, hogy majdnem megfulladok, de nem bánom. Jól esik most ez az ölelés, és az is, hogy most már nyugodtan hagyhatom, hadd potyogjanak a könnyeim. Tudom, hogy itt nem kell ez miatt szégyellnem magam.
Mikor lassan összeszedem magam, elhúzódom a biztonságot és megnyugvást adó testtől, és rámosolygok a körülöttem állókra. Mindenki feszülten vár, majd lassan ők is elmosolyodnak. Egy pillanatra úgy érzem, hogy most már minden rendben.
Bill, az anyja utasítására, felkísér az emeletre az öccse, Ron szobájába, aki most Potterrel együtt a főhadiszálláson lakik. Ledőlök az ágyra, és becsukom a szememet, de mikor rájövök, hogy nem hallottam, ajtócsukódást, újra felnézek. Bill még mindig az ágy mellett áll, és engem néz.
- Valami baj van? – kérdezem kissé megrémülve a kutakodó pillantástól.
- Biztos, hogy nincs semmi más baj, csak, amit már elmondtál? – kérdezi meg nyíltan.
- Mi bajom lenne? - kérdezek vissza, mivel nem tudom, mit mondhatnék.
- Talán Piton… - feleli, mire összerándul a gyomrom.
- Piton? – az ismétlésen kívül már nincs másra lelkierőm.
- Figyelj… ha hallottál valamit, amit szeretnél megbeszélni valakivel… - kezdi, majd elhallgat.
- Mit kellett volna hallanom? – ülök fel hirtelen, és rossz érzés fog el.
- Semmit – vágja rá gyorsan. Túl gyorsan…
- Bill! Mit kellett volna hallanom? – nézek egyenesen a szemeibe.
- Én… csak azt hittem… azt hittem már tudod… Mert hát olyan más lettél, mikor kiderült, hogy Piton megölte Dumbledore-t, és most meg a családodat emlegetted… Én… - dadogja. – Sajnálom, nem kellett volna semmit sem mondanom… - rázza meg a fejét, és az ajtó felé indul. Amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok, és elé ugrom.
- Mit nem kellett volna mondanod?
- Semmit. Kérlek, felejtsd el! Hidd el, jobb lesz úgy! – kér engem, de hiába. Már nem tudnék úgy csinálni, mintha semmit sem hallottam volna.
- Kérlek, Bill! Mondd el! – könyörgöm neki. Csak néz rám, aztán megfogja a kezem, és visszavezet az ágyhoz.
- Ülj le! – kéri, majd felsóhajt. – Anya ezért meg fog ölni! Na jó! – foglal helyet ő is mellettem. – Amikor jelentkeztél a Rendbe, Piton nem akarta, hogy bevegyünk.
- Nem akarta? De miért? – szorul össze a torkom.
- Akkor még nem értettem, hogy miért. Persze, mi többiek Dumbledore-ral egyetemben, megszavaztuk, hogy közénk tartozz – magyarázta. – Később megkérdeztem apát, és ő a lelkemre kötötte, hogy amit elmond, azt nem adom tovább senkinek… Én tényleg nem akartam elmondani, de abból, ahogy viselkedtél, azt hittem, hogy talán már tudod…
- Most már mindegy! Ha te nem mondanád el, úgyis megtudnám valahonnan – próbálom enyhíteni a bűntudatát.
- Igen, tudom – mosolyodik el. – Ha te egyszer valamit a fejedbe veszel, akkor azt véghez is viszed. Épp ezért mondom el most. Mert úgy gondolom, hogy könnyebb lesz neked, ha tőlem tudod meg.
- Na jó, most már kellőképpen ideges vagyok, úgyhogy kérlek… - harapok az alsó ajkamba.
- Amikor a szüleid meghaltak… Piton is ott volt.
- Mi? – mosolyodom el zavartan. Először nem értem, mit is akar ezzel mondani.
- Piton a halálfalók között volt. Ott volt a családod lemészárlói között, érted már?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
