|
7. fejezet: Tiltott gyümölcsök
7. fejezet
Tiltott gyümölcsök
Piton szorosan magához ölelve tart, miközben a tekintetét Potter dühtől csillogó szemeibe fúrja. Remegni kezdek, de nem tudom eldönteni, hogy félek, vagy csak a professzor közelsége váltja ki belőlem ezt a reakciót. Talán mindkettő… Mindenesetre a rendtagok azt hiszik, hogy a félelem uralkodott el rajtam, így „a kis túlélő” intésére mindenki leereszti a pálcáját. Persze, valószínűleg, Potter nem engem szánt meg, hanem Billt. Egy volt mardekárosért nem hiszem, hogy lemondott volna a lehetőségről, hogy elkapja az egyik leggyűlöltebb ellenségét.
- Adja fel magát! – szólal meg Potter, mire Piton ajkait sötét kacaj hagyja el.
- Hát persze… - húzza el a száját a professzor. – Most pedig mi négyen szépen elmegyünk… És senki sem próbál minket megállítani. Hallottad, Potter? Senki! Különben meghalnak! – fenyegetőzik, majd int Dracónak, hogy induljon el kifelé. A szőkeség lassan kivonszolja Billt a házból, Perselus pedig velem távozik. Mikor elérjük a hoppanálási határt, még hallom Potter hangját a házból.
- Egyszer úgyis elkapom! És akkor mindenért megfizet! – kiáltja, majd megérzem a kis rántást a köldökömnél.
A következő pillanatban már egy tisztáson vagyunk. Kirángatom magam Piton kezei közül, és villámló szemekkel nézek rá.
- Maga teljesen megőrült? – kérdezem tőle dühösen, majd Billhez sietek. Mikor Draco elereszti őt, térdre zuhan. Még mindig látszik rajta, hogy kába az őt ért átoktól. – Jól vagy? – kérdezem tőle aggódva. Kinyújtom a karom, hogy végigsimítsak a homlokán, de ellöki a kezemet magától.
- Hagyj békén! – sziszegi rám. Látom rajta, hogy most tényleg dühös. Nehéz lesz megbékíteni, de mindenképpen meg kell próbálnom.
- Kérlek, Bill, hadd vizsgáljalak meg! – térdelek le mellé. Lassan újra felé nyújtom a kezem, de már nincs ereje eltaszítani. Végigsimítok a homlokán, és érzem, hogy egész testében remeg. Megvizsgálom a szemeit, amik lázasan csillognak. – Pihennie kell! – szólok hátra Pitonnak.
- Nincs szükségem pihenésre! Haza megyek, most! – próbál meg Bill felállni, de nem sikerül neki. Megszédül, és visszaesik a földre.
- Sajnálom, Mr. Weasley, de nem mehet innen sehová. Se Ön, se Miss Collins! – jelenti ki a professzor.
- Szóval a foglyai vagyunk? – néz fel rá Bill.
- Nem. Pusztán csak szükségem van Miss Collins segítségére, hogy megvalósíthassam a tervünket… Viszont, ha magát visszaengedem, a többiekben felmerülhet a kérdés, hogy a másik túszomat, miért tartom magam mellett. Azt pedig, igazán nem kívánhatja, hogy Miss Collins gyanúba keveredjen, és az Azkabanba kerüljön.
- Mi a terve? – érdeklődik Bill.
- A közelebbi tervem, hogy keresünk éjszakára valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat. A távoli, hogy véget vessünk a háborúnak.
- Véget vessünk… És kinek a győzelmével? A miénkkel vagy Voldemortéval?
- Maga szerint? – vonja fel egy gúnyos mosoly kíséretében a szemöldökét Piton.
- Melyik oldalon áll? Tudni akarom, most azonnal! – követeli a vörös hajú férfi.
- Piton professzor a mi oldalunkon áll – szólok közbe.
- De reggel még fel akartad adni…
- Az egy tévedés volt – pillantok bűntudatosan a két szökevényre. – Azóta kaptam egy levelet…
- Egy levelet? – kérdez vissza Bill. – Kitől?
- Dumbledore-tól.
- Mi? – a férfi elképedve mered rám.
- Még a halála előtt írta. Tudta, hogy Piton fogja megölni, mert ketten tervelték ki. Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy ha Dumbledore terve lett volna ez az egész, akkor legalább egy rendtagnak szólt volna róla? Hát megtette, csak a levél késett, mert rossz helyre volt címezve… Megkért, hogy segítsem Pitont. Azt mondta, ő az egyetlen, aki Pottert hozzásegítheti a győzelemhez. Higgy nekem! Kérlek! – nézek Bill szemébe könyörgően.
- Hol van az a levél?
- Elégett. Magától, miután elolvastam.
- Tudod, hogy nagyon nehéz dolgot kérsz tőlem? – sóhajt fel.
- Tudom, de bízz bennem! Sosem ártanék neked! Tudom, hogy érzed… - simítok végig az arcán, mire bólint egyet.
- Keressünk valami menedéket! Hamarosan sötétedik… - szólal meg mogorva arccal Piton, és elindul a fák között. Draco követi, én pedig, megpróbálom felhúzni Billt a földről.
- Köszönöm, hogy segítenek! – kiáltok a két férfi után, mikor majdnem összeroskadok a Weasley férfi súlya alatt.
Érzem, hogy Bill próbál minél kevésbé rám támaszkodni, de még így is majdnem összecsuklanak a lábaim. Majdnem fél óráig botladozunk Pitonék után a fák között, mikor végre találunk egy barlangot. Nem túl nagy, de a professzor ellenőrzése után kiderül, hogy lakatlan. Leültetem Billt az egyik kőre. Látom rajta, hogy egyre rosszabbul van, és az arca pirosságából ítélve a láza is felszökhetett.
- Kellene valami lázcsillapító főzet – szólok Pitonnak.
- Megnézem, odakint, hátha rábukkanok valami használható gyógynövényre… Draco, te szedhetnél némi tűzifát… - pillant a szőkeségre, aki bár elfintorodik, nem mer ellenkezni.
- Bill, hogy érzed magad? – fordulok a férfihoz, mikor kettesben maradunk.
- Fáradt vagyok… - sóhajtja, és végigdől a kövön.
- Így meg fogsz fázni - nézek rá aggódva. – Nem használhatom a pálcám, mert akkor ránk találnak… - pillantok körbe, de mindenhol csak köveket látok. Sehol semmi, amivel felmelegíthetném… - Gyere ide! – fekszem mellé, és magamhoz ölelem.
- Mit csinálsz? – sóhajtja.
- Felmelegítelek – közlöm vele, és lehajtom a fejem a mellkasára.
- Sidney!
- Igen? – nézek fel rá. – Valami baj van? Rosszul érzed magad?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet…
- Tudom, hogy egy pokróc melegebb lenne, de csak magammal szolgálhatok… - mosolyodom el. – Mi az? – vonom össze a szemöldökömet, mikor Bill arcára valami fura átszellemült kifejezés ül ki.
- Én csak… - kezdi, és az arca felveszi a haja színét.
- Mi a baj? – simítok ki az arcából ösztönösen egy tincset. Ami ez után történik, úgy ér, mint egy villámcsapás. Az ajkai a számra tapadnak, és olyan veszettül szenvedélyesen kezd el csókolni, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkezem magamról, és visszacsókolom.
- Khmm… Igazán nem akarom megzavarni ezt a kis légyottot, de meghoztam a lázcsillapítót – hallom meg Piton hangját a barlang bejárata felől. Rémülten rebbenünk szét Billel, és zavartan nézünk hol egymásra, hol Pitonra. – Tessék! Ezt rágja szét! – jön közelebb a professzor, és egy marék levelet nyom a markomba, majd újra a kijárat felé indul. – Egyébként, hogy van a kedves felesége? Fleur, ha jól emlékszem… - veti még oda, majd elhagyja a barlangot.
- Tessék! Edd meg! – nyújtom oda a lázcsillapító leveleket Billnek.
- Sidney… - kezdi halkan. – Én… sajnálom…
- Felejtsd el! Biztosan a láz miatt zavarodtál össze… - próbálok kifogást keresni.
- Nem, ennek semmi köze a lázhoz – rázza meg óvatosan a fejét. – Sidney… - néz rám olyan pillantással, hogy beleborzongok.
- Én… most megkeresem Pitont – pattanok fel rémülten, mielőtt még Bill olyat mondana, amit később megbánhatna.
- Várj! Beszélnünk kell! – fogja meg a kezem, de én kihúzom magam a szorításból.
- Majd később beszélünk… Ha már jobban vagy – felelem neki. – Edd meg a leveleket – figyelmeztetem még, mielőtt elhagyom a barlangot.
Kiérve nagyot lélegzem a friss levegőből. Úgy érzem, kitisztítja egy kicsit a fejemet. Felnézek az égre, ahol már megjelent egy-két csillag. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, majd mikor úgy érzem, hogy ez egy kicsit sikerült, Piton keresésére indulok. Nem messze egy fának támaszkodva találom.
- Professzor… - szólítom meg. Nem mozdul, csak hümmög egyet, ami azt jelenti nála, hogy mondjam, amit akarok, figyel rám. – Az, amit látott… Nem jelent semmit! Bill lázas volt, nem tudta, mit tesz!
- Lehet, hogy igaza van… - fordul felém.
- Örülök, hogy hisz nekem… - sóhajtok fel megkönnyebbülve.
- De maga nem lázas! – komorul el az arca.
- Én csak… - kezdem dadogva, de nem tudom, mit mondhatnék, végül is igaza van. Nekem semmi kifogásom arra, hogy visszacsókoltam Billt. Hacsak nem annyi, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik velem, annyira meglepődtem. El kell ismerni, hogy Bill a sebhelyei ellenére is vonzó, és nála jobb természetű férfit egy lány sem álmodhat magának, de én mindig úgy gondoltam rá eddig, mint egy barátra.
- Hagyja csak a kifogásokat. Nem tartozik nekem magyarázattal… - rázza meg a fejét Piton, majd magamra hagy a gondolataimmal.
Már teljesen sötét van, mikor visszamegyek a barlangba. A szőkeség már egy ideje visszatérhetett, mert vidám tűz lobog odabent. Piton a falnak dőlve valami bogyókat rágcsál, int nekem, hogy én is vegyek belőle. Megrázom a fejemet. Egyszerűen nem tudnék most lenyelni egy falatot sem. Bill már szerencsére alszik, így legalább az ő szemébe nem kell belenéznem, és egy kínos beszélgetést elnapolhatok. Odaülök mellé, és megfogom a homlokát. Érezhetően lejjebb ment a láza, úgyhogy megnyugodok egy kicsit. A barlang egyik falához húzódom, és én is lefekszem. A föld iszonyatosan kemény, de olyan fáradtnak érzem magam, hogy szinte észre sem veszem. Egy ideig még hallgatom a tűz ropogását, majd belezuhanok a sötétségbe.
- Sidney! – hallom meg a nevemet. Hirtelen felpattannak a szemeim, de az álmosságtól egy ideig nem látok semmit. Mikor rájövök, hol is vagyok, és a barlang körvonalait is ki tudom venni végre, felülök. Ásítva nézek körbe. Piton és Draco már az igazak álmát alusszák a tűz mellett. Bill szemei is csukva vannak.
„- Áh, biztosan csak álmodtam!” – legyintek magamban, és már feküdnék is vissza, mikor újra hallom a nevemet. A hang irányába nézek.
- Sidney – Bill ajkai álmában formálják a szavakat. Feltápászkodom, és odamegyek hozzá. Végigsimítva az arcán ellenőrzöm a lázát. Már nem olyan forró, úgyhogy csak hőemelkedése lehet. – Sidney! – suttogja újra, és az arcát belesimítja a tenyerembe. Lassan kinyitja a szemeit, amik csillognak a még oly közeli álomtól. Látszik, hogy még félig ebben az álomvilágban tartózkodik, és nincs teljesen ébren.
- Cssss… Aludj csak tovább… - suttogom vissza neki lágyan. – Nincs semmi baj… Aludj csak…
- Sidney… Szeretlek – vallja be elhaló hangon, és már vissza is alszik.
Én csak ülök mellette ledöbbenve, és figyelem az arcát. Vajon ezt komolyan mondta? Tényleg nekem szánta ezt a mondatot? Vagy csak egy álom hatása alatt zavarodott ennyire össze? Már nem értek semmit… Nem tudom, mit is gondoljak… Felváltva figyelem hol Bill, hol Perselus arcát. Annyira különböznek egymástól, mégis annyira hasonlítanak… Bill valaha az egyik legjóképűbb fiú volt, akit valaha is ismertem, de még most a vérfarkas támadás után is volt benne valami… valami különleges… valami, ami minden lányt úgy vonz magához, mint egy mágnes… Perselus viszont egyáltalán nem mondható jóképűnek, de az az elegancia, az a magabiztosság, azok a fekete szemek, egyszerűen megbabonázzák az embert. Mindketten ellenállhatatlanok, és mindketten tiltott gyümölcsök.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
