Megjegyzés: Nem is tudom... ez eredetileg egy novellasorozat lett volna.

Szívdobbanás

Hosszú órák óta kopogott az eső Roxfort ablakain. Most is sok diák sétált volna szívesen a kastély körül, de ebben az időben lehetetlen volt bármit is tenni kastély falain kívül.

Elszomorító dolog volt, ahogyan –akárcsak a nagyteremben- szinte minden ház külön asztalnál foglal helyet, de legfőképp a Mardekárosok. Madame Cvikkernek többször kellett arra „sétálnia”, mint a könyvtár bármely részébe. Valószínűleg Draco és kis csapata újabb „vicces” húzással akarták múlatni a vizsgákra fordítandó időszak újabb unalmas napját, mert időről-időre felkacagtak a lányok és gyorsan körül is néztek, ki vette észre őket.

-Halkabban Pansy, mert észrevesz az a szánalmas kvibli. –morgott rá Draco a lányra.

-Dehogy vesz… nézzétek, hát ez meg mit keres itt? –emelte fel a lány a tekintetét. A többiek rögtön követték a pillantását. A tőlük legtávolabbi asztalnál a könyvtáros beszélgetett az egyik tanárnőjükkel. A nő vörösesbarna haja egyetlen copfba volt fonva,

-Utálom ezt a nőt. Olyan…

-Veszélyes. –fejezte be Pansy helyett a mondatot Draco.

A nő egy pillanatra abbahagyta a beszédet és furcsán kimért pillantást vetett a társaságra, amely őt figyelte. Rögtön elkapták a fejüket és könyveikbe temetkeztek.

-Mi volt ez? –kérdezte egy lány suttogva.

-Mondtam, hogy veszélyes Nem tudom miért, de jobb ezzel a nővel nem haragban lenni. –mondta komolyan Draco.

-Ugyan, te egy tanárt sem veszel komolyan miért éppen őt vennéd. –suttogta a lány gúnyosan.

-Igaz, ez is csak egy sárvérű, mint az összes eddigi új tanár, akit Dumbledore hozott ebbe az iskolába. –elhallgatott, mert a nő időközben felállt és feléjük indult. Egy bűbájos mosoly keretében a csapat összes tagja a könyvet kezdte bújni, ami azért volt érdekes, mert még a Draco mellett ülő két fogdmegje is próbált úgy tenni (fejjel lefelé tartva a könyvet), mintha szorgalmasan készülne.

A tanár egy gúnyos szemöldökrántással bólintott feléjük és befordult a mellettük lévő sorok egyikébe.

„Draco Malfoy, hát igen. Pont olyan vagy mint apád… kár lenne érted. Ha a neveltetésed nem akadályozná a józan eszed persze.” –gúnyolódott magában a tanárnő.

-Nézzük csak…-hajolt egy polc felé. Már régen keresett egy könyvet a fekete mágiáról, amit a Tiltott részlegben nem talált, tehát feltételezte, hogy az valahogy kikerült a nyilvános polcok egyikére (jobbik esetben).

Kis keresés után megtalálta a könyvet, csakhogy az egy kissé magasan volt. Bosszankodva próbálta elérni, mert a varázspálcáját fenn hagyta a toronyban és anélkül sajnos esélye sem volt röptetni azt a könyvet. Szitkozódva állt meg végül a földön.

-Vingardium Leviosa! –hangzott mögüle a varázsszó. A nő megfordult és megpróbálta elkapni a könyvet, de az éppen a férfi kezében landolt.

-Köszönöm. És most ideadná. –mondta cseppet sem hálásan.

-Miből gondolja, hogy odaadom Miss. Jones? –kérdezte gúnyosan a férfi.

-Ne szórakozzon velem Perselus. –mondta unottan a nő.

-Eszem ágában sincs. –felelt cinikusan és odanyújtotta a könyvet, majd elindult a soron nézelődve.

„Már megint? …”- kérdezte magától a nő. Hirtelen, ahogy a könyv hozzá ért elhomályosult előtte a világ. Kezével a polcba kapaszkodva, lassan vette a levegőt, szinte sóhajtva. Saját szívét a torkában érezte, alig bírt állni. És a szíve egyre csak dobbant, olyan hangosan dübörgött a fejében, hogy azt kívánta, legyen végre tudatán kívül.

Megjelent előtte egy sarokban üldögélő fiú, olyan 15-17 éves forma, hosszú, vállig érő fekete haja szemébe lógott. Karját szorongatta, megsebesült. Alig, de könnyezett. Felhúzta a karján az inget és feltűnt a Sötét Jegy, a maga feketén izzó valójában. A fiú belekarmolt karjába és felszisszent a fájdalomtól.

Egy sötét alak állt meg előtte, és a fiú gyorsan visszahúzta az ingét. Az alak leült mellé, Dumbledore volt az. A fiú nem szólt egy szót sem, csak ült némán eltökélten. Végül az tanár szólalt meg:

-Roxfort mindig az otthonod lesz.- mondta csendesen.

-Nem küld el? –kapta fel a fejét a fiú.

-Nem, nem küldelek el. Maradhatsz. Te döntesz Perselus. –mosolyogott. Azzal felállt még egy utolsó pillantást vetett a gyerekre és elsétált.

A fiú meglepetten nézett utána, majd, újra karjához kapott, de a történtek további részét már nem láthatta.

-Kelljen fel! –hallotta szinte a távolból a bájital tanár hangját. A férfi mellette térdelt és félig felültetve élesztgette.

-Jólvan… jólvan már nem kell ordibálni. -mondta zúgó fejjel Diana.

-Én ugyan nem ordibáltam, maga viszont felkel végre a földről, vagy cipelnem kell a gyengélkedőig? –kérdezte Piton mérgesen.

-Menjen a…-ekkor viszont a torkán akadt a szó. Újra elkezdett zúgni a feje és a dübörgés is újra felerősödött. –Ne…- suttogta és fejét hátraszegve becsukta a szemét. -Megint… nem…ne –nyögött fel kétségbeesetten.

-Hé, jól van. Diana, ne csinálja már… azonnal viszem a gyengélkedőre. –mondta aggódva Piton és felemelte a nőt. Kilépett a polcok közül, minden diák először az ájult tanárnőre, majd a professzorra nézett. Piton mit sem törődve a diákokkal, unott arccal távozott a könyvtárból.