Mit akarhat tőlem az az alak? Sosem hittem volna, hogy képes leszek rendesen beszélni vele, de meglepett... elvégre, karácsony van és talán erre az ünnepre egy kicsit magához tért.

Talán tévedtem, amikor annyira leteremtettem akkor délután:

Hideg volt, a havas udvaron sok diák múlatta az időt, mégnem becsengettek az órára, én is éppen igyekeztem nem elkésni, az elsőévesek voltak a kedvenceim, jóslástanból ők voltak a legértelmesebbek.

-Tanárnő!- futott felém egy diák, aki láthatóan elég ijedt volt.

-Mi történt?

-Draco Malfoy és Harry Potter…

-Ne is mond. Megyek. -sóhajtottam. Mát kezdtem megszokni a szóváltásaikat.

-Potter és Malfoy mi folyik itt. –rontottam rájuk, ahogy odaértem. Potter orra csúnya színben díszelgett, csakúgy, mint Malfoy szeme. Mosolyognom kellett a két örök kötekedő kinézetén de visszafogtam magam.

-Tanárnő, Potter kezdte!- kiabálta túl a tömeget Malfoy.

-Nem igaz te kis…-ugrott neki Harry.

-Elég!- próbáltam rendet teremteni.

-Ha még egyszer egyetlen szót is szólt az anyámról…

-Akkor mi lesz. Úgy beszélek, ahogy akarok arról a sárvérűről. –morgott Malfoy.

Harryt már barátai sem tudták visszatartani attól, hogy neki rontson Draconak, én is kevés sikerrel próbálkoztam. Meg tudtam érteni Harryt, de azt neki is figyelembe kellett volna vennie, hogy kivel is beszél. Bár tudta volna Draco mit is mond, de fogalma sem volt róla, mint ahogy arról sem, hogy ő nem lesz képes apja nyomdokaiba lépni, megtehetné, de nem fogja. Ironikus, hogy ezt más rajtam kívül nem tudja, és én nem fedhetem fel senki előtt.

-Mi folyik itt?- kiabált egy kellemetlenül kellemes hang.

-Professzor, Potter…

-Elég volt Potter, hűtse le magát.

-De Tanár Úr ő…

-Azt mondtam: nyugodjon le Potter. 20 pont a Griffendéltől.

-És 20 pont a Mardekártól.- Piton mintha csak most vette volna észre, hogy ott állok mellette, khm pedig majdnem fellökött, amikor szétválasztotta a párost. Én csupán teljesen tisztességesen követtem a példáját, nem értettem min volt annyira felháborodva J.

-Ez így igazságos. –néztem rá szigorúan.

-Hát persze.- morogta, aztán feloszlatta a tömeget, ami idő közben összeverődött a csetepaté örömére. Szúrósan rám nézett, majdnem elnevettem magam, szerettem, amikor dühös, igazi kihívást jelentett kikerülni az útjából… vagy tovább húzni az idegeit, mint egy szemtelen kisgyerek a szüleiét.

-Talán van valami baj? -kérdeztem álszent módon és a lehető legkomolyabb hangulatomba léptem vissza.

-Minek kell állandóan beleavatkoznia mindenbe?- kérdezte mérgesen, de inkább csak magának mondta.

-Miért van mindig rossz helyen?- kérdésre kérdés volt a felelet. Megfordult és elindult, de egy pillanatra megtorpant és visszafordult.

-Nem kéne órán lennie?- kérdezte kárörvendően.

-Nem kéne magának is egy kicsit lenyugodnia?

-Mondja sosem felel rendesen egy kérdésre?

-Egy rendes kérdésre rendesen felelek, ha feltesz végre egyet.

-Igazán. –húzta félmosolyra a száját. Sóhajtottam egyet és mellé léptem.

-Miért kezel mindig úgy, mintha az ellensége lennék?- kérdeztem szerintem teljesen jogosan.

-Maga nekem nem ellenfél.- volt a rideg válasz.

-Ó nem, és megtudhatnám miért? Csak nem ad igazat Draconak? Maga is ugyanúgy lenézi azt, aki nem tisztavérű mágus?- kérdeztem sorba mérgesen.

-Lehet. Ugyan maga ne papoljon nekem. Maga legalább annyira megkülönbözteti a sár és az aranyvért, mint Draco.

-NEM. Nem én hanem a családom, Perselus, ez nagy különbség.

-Egyre megy.- mondta pimaszul.

-Én bebizonyítom magának, hogy nincs igaza, de akkor az adósom lesz egy szívességgel. –mosolyogtam. Szokásom volt: ha megnyerem a komolyabb szócsatát az illető igenis megfizet érte, etikátlan de úgy gondolom megéri.

-Ne játssza itt nekem a filozófust. –fintorgott. –Malfoy ugyanúgy különbséget fog tenni mindig az arany és sárvér között, mint az apja.

-Gondoljon bele mit mondott. Arany és sár… maga melyiket tartja értékesebbnek?- mosolyodtam el újra.

-Tudjuk melyik az értékesebb.- mondta szűkszavúan. Újra sóhajtottam, nyilvánvaló lenne, hogy az aranyvérű varázslók többet érnek bármely szempontból is?

-Ne legyen ilyen cinikus.- szidtam. –Egy tiszta, értékes fém és egy cserépnyi föld…- itt egy kicsit elkomorodtam, nem bíztam benne, hogy meg fogja érteni a célzást. -… Perselus, próbált már egy cserépnyi aranyban új életet nevelni?- kérdeztem végül.

Piton úgy nézett rám mintha beteg lennék. Tudom, hogy értette, és talán egyet is értett. És ha belegondolok, hogy én, mint aranyvérű miket fecsegek, de szerencsém, hogy a nevelőanyám mugli, így talán nyugodt lehetek afelől, hogy megtalálnak a minisztérium emberei, hisz a halálfalók elsősorban „nemes származásúak”, ki gyanakodna egy félvér senkire…

-Nem kéne órán lennie?- törtem meg a döbbent csendet. Elindultam a tantermem felé, egy darabig a tarkómon éreztem Piton tekintetét, de elég elégtétel volt látni azt a furcsán hitetlenkedő, majd enyhülő pillantását. Szó nélkül elment, amikor megálltam és visszanéztem a sarkon befordulva. Valahogy régóta olyan érzésem van, hogy sejti a titkom… ha Lucius nem tud rólam, akkor minden rendben… eddig így hittem, de ha ez az alak gyanút fogott…