Megjegyzés: Első írásom volt, én nagyon szeretem még mindig, hiába látszik rajta, hogy nagyon kezdetleges :)

Egy utolsó harc

Egy harc… csak egy újabb küzdelem a többihez. Nem, ez valahogy más, valami megváltozott.

Fekszem az ágyamban és tehetetlennek érzem magam, semmilyen megoldást nem találok, egyetlen indokot vagy varázslatot, ami megállíthatná a mai napot. A döntő csata ma elkezdődik, ezt sem isten, sem ember nem tudja megakadályozni. Remegek az indulattól, vagy inkább a félelemtől… ebben a pillanatban egy és ugyanaz a kettő. Nem tudom elfogadni, hogy miért kellett ennek a napnak eljönnie, magamat okolom, tudom, hogy nincs értelme mostmár semmilyen megbánásnak.

Gépiesen kelek fel, kissé kába vagyok, egy forró zuhany után csupa feketében… alkalomhoz illően öltözöm fel és ballagok a tanári felé. Nem is tudom, hogy jutottam el odáig, nem emlékszem az útra. Lassan benyitok, senki nincs itt úgy látszik, mindenkinek akad valami jobb dolga most, éppen most amikor már nem számítanak a dolgozatok és az apró nézeteltérések. Azt mondtam volna, hogy nem számítanak a régi sérelmek… igazat adok magamnak, kénytelen leszek belátni, hogy nem érdekel többé a múlt…csak a jövő, nem az enyém, hanem a varázsvilág jövője. Ha Voldemortnak sikerül bennünket elpusztítania, nem bele sem merek gondolni miféle káosz lesz itt ha nem járunk sikerrel. Én mindent megteszek, a saját életem nem számít, de azoké akik itt maradtak… ők fontosak nekem, bár megvédhetném őket, de nincs annyi erőm. Bárcsak képes lennék rá, hogy megakadályozzam ezt az egészet, de a helyzetem reménytelen.

Játszottam a tűzzel és most megfizetek érte, áruló voltam, mindkét világ árulója. Milyen ironikus, eleinte minden hitem és tudásom a sötét oldalt gazdagította, most pedig ellene dolgozik. Leülök a kandalló elé, halványan lobog a tűz, mintha csak a hangulatot tükrözné. Egyetlen diák sem maradt itt, nem is hibáztatom őket, gyerekeket nem szabad a csatatérre küldeni, ezt a kockázatot még Dumbledore sem vállalhatta, és nem is volt szándéka. Nagyon tisztelem őt, a legértékesebb varázsló akivel találkoztam, nem is tudom hol lenne ezt az iskola nélküle.

Van valaki akivel nem tudtam soha megbékélni: Potter, Harry Potter, annyira hasonlít Lilyre, de még jobban arra az idióta Jamesre, de hagyjuk nem fogok vele megbarátkozni, ezt kár is firtatni. Bárcsak lenne valami ami kellőképpen leköti a gondolataimat, a dolgozatok semmit sem érnek, a laborban dolgozni nincsen értelme. Még pár nappal ezelőtt készítettem néhány üvegcse Verita szérumot, hasznunkra lehet. Nem hinném, hogy a halálfalók közül sikerül elfognunk akár egyet is élve, de talán tévedek. Cinikusan elmosolyodom.

Gondolataim újra és újra arra a szánalmas kérdésre terelődnek, hogy miért is harcolok. Vagyis inkább arra a kérdésre: kiért. Erre bevallom nem vagyok képes válaszolni. Volt valaki, akit megsértettem, de késő, bárcsak itt lenne, de egyszer utánam jött amikor a halálfalók követtek. Hibásnak érzem magam… nem tudtam megvédeni, soha nem éreztem ennyi fájdalmat, ennyi tehetetlenséget. Szerettem és egy ideig élő halottként jártam-keltem a kastélyban, nem voltam képes racionálisan gondolkodni, azóta sem vagyok rá mindig hajlandó. Ma amikor eljött az ideje, hogy mindannyian megküzdjünk azért, amiben hiszünk Én… én Érte fogok bosszút állni, bosszút… csakis ezért fogom gyilkolni azokat akiket hajdan barátomnak neveztem, mekkora hiba volt.

Felállok, elegem van a semmittevésből, magányosan indulok sétálni, nem sok értelme van, már semmi nem tud megnyugtatni, nincs is rá szükség, felesleges. Még sohasem szemléltem ilyen szemmel a kastélyt, gyönyörű. Ezeket a tájképeket itt-ott még nem is figyeltem meg, ennyire csukott szemmel jártam volna a világban-mosolygok. Még a festmények is nyugtalanok, igazán nekik van a legkevesebb okuk rá. Csak bolyongok egyre és jópárszor csodálkozok rá olyan dolgokra amiket eddig teljesen természetesnek gondoltam. Egy-egy szobor vagy folyosó néha olyan ismeretlen… még ennyi idő után is. Emlékszem amikor még Ő nem volt, még annyit sem láttam a kastélyból mint amennyi részét most ismerem… vak voltam, kicsit bánom… de ehhez is késő. Ironikus ez a melankólia, de mit tehetek ellene, ez így van jól, késői, utolsó gondolataim járják át szívem minden erét.

Végül néhány dörrenést hallok a nagyterem felöl. Elkezdődött! Sietek az ott lévők segítségére… sietek a halálba. Remélem, TE hallod most bárhol is vagy… szeretlek, még mindig, töretlenül és hamarosan ott leszek melletted!

Vége