19. Fejezet
Egy mosoly

Egyre csak azon töprengek, vajon hol lehet. Visszatértem Roxfortba egy év után. Egy keserves év ridegsége, minden nap, minden órája, minden perce kínszenvedés volt nélküle. A csatát megnyertük, de én elveszítettem őt, de nem végleg, nem… azt nem élném túl. Az elutazásom napja óta minden erőmet az iránta való szerelmem adta. Illetve majdnem mindet… a kislányom, fél évvel ezelőtt született, mikor elmentem nem is sejtettem, hogy ez lehetséges… pont akkor azokban az időkben, először sokk-ként ért az ő létezése, amikor felébredtem egy ájulásból egy mugli klinikán és az orvos közölte miért voltam olyan rosszul akkortájt.

Dumbledore visszavárt az iskolába, tudta mikor jövök, már meg sem lepődök, nincsen titok, amelynek lakatja zárva marad előtte, hogyan is lehetne, ilyen bűbájos varázslót még sohasem ismertem. Hatalma felér Voldemortéval, ám mégis, kívülről olyan béke és nyugalom uralkodik a lelkén… szinte démoni, de éppen ezért tudtunk győzni. Dumbledore soha nem adná fel a küzdelmet amég ő maga is el nem veszik, a barátság, a szeretet, többet jelent neki, mint a hatalom vagy a rettegés és ez az amiért Voldemort sohasem győzhetett. Hogy is mondta a csata végeztével… „Voldemortnak szolgái vannak, nem barátai.” Ez a mondat mint egy történelmi pillanat, mindig felhangzik a fejemben akárhányszor körülnézek és látom a szinte újjászülető varázsvilágot. Ekkor azonban a csata képei is felrémlenek előttem, ahogy mindenütt átkok és halálsikolyok… majdnem sikerült tönkretenniük.

Nem bírok egy helyben ülni, járkálok a szobában fel-alá, fogalmam sincs mit tehetnék, hogy lássam, lehet hogy ő már régen elfelejtett és csak egy kaland voltam neki. Fájdalmasan felnyögök a gondolatra, hogy csak játszott velem. Sírást hallok, besietek a mellettem lévő kis szobába. „Nyugodj meg kicsim, csak egy rossz álom volt, aludj szépen” suttogom, és közben a karomba veszem kicsi testét. Minden nyugtalanságom elszállt, ez a csöppség… a lányom… gyönyörű. Nagy bogárfekete szemeivel, ahogy érdeklődve nézi a világot, amelybe került… összerándul a szívem ha arra gondolok, mennyire hasonlít ez a tekintet az Övéhez, talán ez az én büntetésem… csak tudnám miért. Rámosolygok és ő visszanevet rám, felemelem és körbepörgök vele, annyira élvezi, mintha ez lenne a legjobb játék a világon. Vele nevetek és közben ezt suttogom: „gyönyörű vagy kicsim, szeretlek!”. Megölelem és ringatom egy kicsit, a rossz álom már messze szállt, nyoma sem maradt, olyan apró, olyan törékeny még. Elálmosodott újra, nem is csodálom, szegénykém az utazás alatt nem tudott rendesen pihenni. Bárcsak adhatnék az erőmből, de nekem is fogytán van már a józan eszem. Hol lehetsz…

Mikor megjöttünk azt mondta Albus, hogy nincsen a kastélyban, és egész évben szétszórtan, itt-ott látta, mert annyi mindent kellett elintéznie, és szinte csak hetente találkoztak. Én két napja jöttem, azóta egy perc nyugtom sincsen, annyi emlékem van, amik a megérkezésünk óta a felszínre törtek.

Eszembe jut amikor első nap érkeztem ide, mennyire elbűvölt ez a kastély, nagy hatással volt rám ami azóta is csak növelte a szeretetemet iránta. Felrémlik előttem amint kezet fogok Vele. Elmosolyodom az emléktől… azt a keserves arckifejezést soha nem fogom elfelejteni, mint ahogy a mosolyát sem… már amikor megláttam beleszerettem, nem mertem magamnak bevallani, de bármit képes lettem volna feláldozni érte, mint ahogy most is. Nem volt könnyű természete annyi biztos, de számomra megtört, én képes voltam az álarc mögé látni. Eleinte hadakoztunk egymással, a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem, és bevallom ettől még jobban szerettem… nem is tudom miért. Azon az éjszakán amikor megmentette az életem, megtört a jég, azt a tekintetet soha nem fogom elfelejteni, ahogy akkor nézett rám amikor a szemébe mondtam a bűvös szót: „szeretlek”- próbálom visszatartani a könnyeimet, nem sok sikerrel.

Újra sírdogálást hallok a másik szobából, aggódva benyitok. A kiságy fölé hajolok és megsimogatom rózsás kis arcát, most nyugodt és békés volt, csak egy pillanatnyi rosszkedv. Mosolyogva csiklandozom orrommal a homlokát és halkan nevetve susogok a fülébe egy kis dallamot. Néhány perc és újra álomországban jár. Halkan kimegyek a szobából és behúzom az ajtót, remélve, hogy nem csapok zajt. Mikor bezárul a kilincs nekidőlök homlokkal az ajtónak és sóhajtok. Elindulok az ablak felé, kitárom és nagy levegőt veszek, hogy a rám törő rossz előérzeteket elűzzem. Nézem a tájat és gyönyörködök a Rengeteg fáinak színeiben, amikor egy hangot hallok a hátam mögül.

-Seréna. -a hang a szívem mélyéig hatolt, bársonyos jegessége megfagyasztotta a lelkem. Megfordulok és Ő csupán néhány lépésre áll tőlem. Nem tudom mit tegyek, a tekintete olyan furcsa, mintha valami elkeseredettség bujkálna benne. Közelebb lép hozzám, minden egyes lépéssel hangosabban dobban a szívem.

Egyetlen szó nélkül hagytam ott a csatateret azon a napon, amikor utoljára láttam. Mentegetőzni akartam, de beláttam, hogy nincsen semmi mentségem, azon kívül, hogy ha vele maradok a halálfalók bosszút állnak majd a két árulón. Belekezdek hát a magyarázatba:

-Én…-ekkor viszont hozzám lépett és egyetlen szó nélkül megcsókolt. Soha nem éreztem még ekkora megkönnyebbülést és szerelmet. Átöleltem és nem törődtem többé semmivel… csak vele akartam lenni. Nem érdekelt többé a világ, sem a múltam, csak a jelenem és Perselus. Látta, ahogy a kislányunkkal játszom, nem kérdezett semmit, nem volt rá szükség, úgy éreztem mindig megbízott bennem. Éreztem, hogy boldog, az elmúlt egy év nem múlt el nyomtalanul felette, ugyanaz volt, de mégis más… soha nem tudom meg miben változott, de nem is érdekel mert egyszerűen szeretem, és ez nem múlandó érzés.

Seréna a levegőt kapkodva riadt fel. A gyengélkedőn feküdt, arca könnyekben úszott és a levegőt gyorsan, szaggatottan vette. Felült és kétségbeesett képpel körülnézett, miféle álom volt ez? És egyáltalán hol van most?

-Seréna jól vagy?- kérdezte egy ismerős hang, Poppy sietett mellé és egyetlen mozdulattal visszaterelte a párnára.

-Mi… mi történt Poppy?- kérdezte akadozva Seréna.

-Noshát úgy látom, hogy összeestél, amin nem is csodálkozom, meg kell hogy mondjam az is meglep, hogy egyáltalán tudsz tanítani. Nem szabadna ennyire tönkretenned magad. És ha belegondolok milyen idők várnak ránk…- sopánkodott.

-Ugyanmár Poppy hagyd végre békén, nem ő tehet róla, kivételesen.- szólalt meg egy cinikus hang. Perselus éppen ekkor ért oda a többiek kíséretében. Mefrit és Anna egymás mellett állva, aggódva figyelték, ahogy lányuk felfogja mi történik körülötte. Dumbledore ellenben vidáman, mondhatni felszabadultan mosolygott.

-Hát nem álmodtam… elájultam volna… sajnálom.- mondta sajgó fejét tapogatva Seréna.

-Szerintem ezen nem lehet csodálkozni, hiszen ez mindenkinek túl sok lett volna.- szólalt meg a kedves női hang, amelyet Seréna csak emlékezetből tudott felismerni. Most hirtelen rácsodálkozott anyjára és mindennél jobban szeretett volna gyerek lenni, aki az egészből semmit nem tud.

-Kislányom, kérlek nyugodj meg. Látom a tekintetedben a zavartságot, annyira sajnálom.- szólalt meg végül a nő és közelebb lépve karjaiba zárta lányát. Seréna átölelte és nem gondolkozott különösebben azon mi történik, csak élvezte azt a pillanatot, amikor boldog lehet.

-Szerintem hagynunk kéne most pihenni, amég lehet.- szólt Dumbledore komolyan.

-Igaz, még rengeteg mindent kell elintéznünk, segítünk nektek Albus, amiben csak tudunk, azt hiszem az iskola körülzárását meg kéne erősíteni, azonkívül talán tudok hívni néhány segítőtársat is.- mondta az asszony lelkesen, mintha csak egy hógolyó-csatára készülne.

-Rendben, akkor menjünk.- és mindenki elindult az ajtó felé, amit Madame Pomfrey őszintén díjazott is, mert kifejezetten nem kedvelte a sok látogatót betegei körül. Csak egy ember maradt benn, Perselus.

-Most nem vetheted a szememre, hogy én kevertem a bajt.- mondta pimaszul Seréna, látva Piton arcán azt a tipikus kifejezését a szerencsétlenkedésnek. Piton erre csak a fejét ingatta. –Oh értem, most azt játszod, hogy nem állsz szóba velem, csak tudnám mit vétettem.- piszkálta tovább a férfit.

-Tudod, hogy nem tettél semmi rosszat. –szólalt meg sóhajtva Piton.

-Poppy felmehetnék a szobámba?- kérdezte Seréna, hangosan, hogy a javasasszony is meghallja.

-Én…

-Köszönöm, akkor Perselus kérlek segítenél?

-De…

-Megyünk is Poppy nem akarlak zavarni.- vigyorgott Seréna miközben kikászálódott és kicsit szédülve elindult. Piton csak nézett utána, aztán hirtelen észbe kapott és sietett, hogy utolérje ezt a makacs nőszemélyt. „Már megint sikerült meglógnia a gyengélkedőről.”- gondolta aggódva.

Seréna már a lépcső felé tartott, mikor Piton utolérte, még épp időben, mert elesni készült.

-Gyenge vagy… vissza kéne menned.- mondta gondterhelten Piton, miközben karjaiba vette a nőt.

-Ne kérlek, vigyél a szobámba… kérlek.- suttogta.

-Rendben.- engedett lemondóan.

Mikor felértek letette az ágyra a nőt és betakarta, nem akarta egyedül hagyni, ezért odahúzott egy karosszéket és leült az ágy mellé.

-Maradj velem.- suttogta Seréna.

-Itt maradok.

-Gyere ide.- nézett a szemébe a nő. Piton észrevette azt a fáradt szeretetet, amit annyira értékelt benne. Melléült és megsimogatta az arcát.

-Fáj, hogy ilyen gyengének látlak. –szólalt meg végül a férfi. Seréna felsóhajtott, felült és megcsókolta. Piton gyengéden viszonozta, de nem akart tovább menni, nem tehette, hiszen a nő járni sem tudott.

-Ez most nem a legjobb ötlet.- suttogott mikor a nő elengedte.

-Nem jó ötlet, ha szeretlek?- kérdezte Seréna kétségbeesve.

-Tudod, hogy nem így értem.

-De én igen, téged miért érdekel, ha engem nem.

-Ha téged nem rémiszt meg akkor kit?- Seréna hozzábujt és halkan szipogott.

-Álmodtam.- mondta alig hallhatóan. Piton megölelte és mellé feküdt, karjaiban tartva a nőt úgy érezte nem tudná elengedni soha többé. Csak nézte szép vonásait, arcába lógó hajtincseit. A nő karjába hajtva a fejét még mindig szipogott egy kicsit, nem történt semmi, mégis egymást ölelve el tudtak felejteni mindent, ami valaha bántotta őket. –Álmodtam.- mondta újra és szeme fátyolosan nézett előre, lassan pislogva, magányosan kísérve halk sóhaját.

-Miről?

-Te voltál ott, de mégsem, én és…

-És?- mondta Piton szórakozottan miközben félresimított egy hajtincset az arcából. A nő elmosolyodott.

-Lily, szerintem szép név.- szólalt meg kis csend után Seréna, még mindig mosolyogva.

Piton a szemébe nézett, ennyire még nem lepődött meg soha életében. Olyan képet vágott, ahogy felfogta a mondat jelentését, hogy Seréna elnevette magát, akármennyire is akarta nem tudta visszatartani, hogy ne nevessen ezen az ábrázaton, belebujt a nyakába és halkan kuncogva átölelte.

-Ez…. mit jelent, ugye csak….-mondta Perselus dadogva.

-Ugyan, jó tudni, hogy így állsz hozzá.- Seréna kezdett megharagudni.

-Én csak… szóval én…

-Jaj hagyd már abba a dadogást! Nos jó. Ha így gondolod…- mondta mostmár tényleg dühösen a nő és háttat fordított a férfinak. Piton a döbbenettől tényleg nehézkesen tudott észhez térni, mikor végre magához tért nem is tudta mit mondhatna. Hihetetlenül boldog lett VOLNA ha nem kell a közeljövőben mindkettőjüknek az életükért küzdeni, de ebbe már beletörődött, viszont az, hogy elveszíthet még egy dolgot, ami az élethez köti mély félelmet ébresztett benne. Tudta, hogy szereti azt a nőt, aki mellette fekszik, és érezte, hogy nem képes rá, hogy bármiért is eltaszítsa magától főleg nem az Ő érdekében… nem tudta volna elengedni… már nem.

-Sajnálom.- tette kezét Seréna vállára. A nő megfordult, arcán könnycseppek folydogáltak. –Ne sírj kérlek.- suttogott, majd elmosolyodott. –Lily mint Elizabeth?- kérdezte halkan.

-Lily mint Lilien.- mondta Seréna és hozzábújt, végre elmosolyodott. Piton viszont újra meglepődött.

-Honnan vetted hogy…

-Albus mesélt róla egyszer, meg James is mondta, de a legtöbbet Lily regélt, ismertem őt is. Igaz nem sokat láthattam, mert mikor… szóval ő úgy emlegetett, mint a legfurcsább és mint az egyik legérdekesebb embert akit valaha ismert.- mosolygott.

-Oh, nem is tudom ezt most bóknak kéne e tekintenem.- volt a cinikus megjegyzés.

-Mindenképpen bóknak.- mondta Seréna és felé hajolva megcsókolta. Perselus megpróbálta elérni, hogy Seréna „lehűtse magát”, de nem igazán sikerült.

-Nem kéne neked most inkább…

-Nem nem kéne.- nevette el magát a nő és nem engedte befejezni a mondatot…